Schön Sándor Soós Jóska polgármesterre emlékezett
Jó szomszédunk, Schön Sanyi bácsi 1970-ben tette le a kőműveskanalat. Édesanyám unszolására a nyugdíjaztatása alkalmával egy kis beszélgetésre hívtam a rádió mikrofonja elé.
Jó szomszédunk, Schön Sanyi bácsi 1970-ben tette le a kőműveskanalat. Édesanyám unszolására a nyugdíjaztatása alkalmával egy kis beszélgetésre hívtam a rádió mikrofonja elé. Nagyhangú, szabadszájú, kemény ember volt. Kisportolt alkatú, rövid tüskefrizurájú, nagyon szeretett dirigálni. Izmait a focipályán is edzette, stílusa is volt, csak az bosszantotta fel, ha a suszterek, szabók, bádogosok úgy köszöntek rá: szevasztok, fecskék! Erre úgy válaszolt Sándor bá, hogy „az anyátok volt fecske, mindjárt meglécellek tükteket. Adak én a derekatakra fecskézést, sok koszvájó”. Ez a borbély ivócimboráinak szólt, a susztereket faszegrágónak, a szabókat kecskének titulálta.
Fecskéknek nevezték a kőműveseket, mert akkoriban csak nyáron, meleg időben, amikor itt fészkeltek a fecskék, építettek házakat, a hidegben már a malter sem kötött úgy, ahogy kellett. Ezért aztán disznóvágással és kocsmai hangoskodással töltötte a hideg évszakot. Karácsonyra az egész utca disznópajtája üres maradt. Megszúrta a kocát, diadalmasan felkiáltott: „Éppen a szüve közöpibe szúrtam!” Alig lehelte ki lelkét szegény pára, nyomban fövő vízben, kútláncokkal megfürösztette a disznófogó legényekkel az élettelen állatot, majd kolompokkal lekapartatta velünk a szőrét, aztán következett a perzselés. Lépést tartott Sándor bá a divattal, mert a szalmás perzselésről áttért a gépi pörzsölésre. Ventilátoros perzselőgépet szerketyált magának, két pohár pálinka között szaporán tömködte aprófával, begyújtott neki, az pedig egészséges kék lánggal nyaldosta kávébarnára a disznó bőrét. Rengeteg vizet mertünk a kerekes kútból, csak úgy sárgállott a súrlókefe alatt az áldozat. A bontásnál megfigyeltem, hogy amikor kettéhasította a disznót, mintha senki sem látná, beleszúrt a disznó szívébe és felkiáltott. „Ugyi megmantam, hogy egyből eltaláltam a szüve közöpit. Na, hamar a poharat, Jánas”. Délre elkészült a káposztaléleves jókora tokahúsokkal. A kancsó sűrűn járt a pincébe a jóféle izabellaszőlőléért. Nagyanyó a kicsi széken húrolta a belet. Ez az ő reszortja volt. Élveztük, ahogy kunkorodott felfúvás után a tisztára mosott disznóbél. Szürkületre már olvadt a zsírnakvaló, a szalonna, sonka besózva a cseberben és a kolbász a rudakon száradt. Estére már a nótázás és az elszámolás maradt. Két és fél kiló comb, egy darab karaj, egy szál kolbász került Sándor bá kosarába a véressel és májassal együtt. Száz lej pedig a bukszába. Apámhoz hajolt Sándor bá, „te Jánas, én decemberben megkeresem a nyári béremet, disznót se kell vágjak, mégis van kolbászam a padlásan”.
Schön bácsinak nem volt könnyű élete az első román világban. Bukarestben cifra villákat, majd Konstancán kikötőt épített. Megbecsülték az erdélyi mesterembereket, de halála napjáig sem tanult meg ramányul. „Costival, a Ritz-telepi egyetlen román nemzetiségű szomszédjával két nyelven társalogtak. Sándor bá magyarul mondta a magáét, Costi pedig románul. Értették egymást, csak nem tudták magukat kifejezni a másik nyelvén. Aztán jött a bécsi döntés, vele együtt a háború. Egyetlen fiával egyszerre vitték a Don-kanyarba. Pedig Sanyika alig volt leventekorú. Ugyanabba a barakkba kerültek, s akárcsak a szeme fényére, úgy vigyázott a fiára. Mégis megtörtént a baj. Fegyvertisztogatás közben Sanyika barátja ráfogta a fegyvert, és játékból nagyot kiáltott, közben meghúzta a ravaszt. Töltény volt a závárban. Elsült. A golyó átfúrta Sanyika koponyáját. Ott helyben, az apja karjai között halt szörnyet. Hazaengedték, hogy a fiukat itthon temessék el. Utána Sándor bácsi katonaszökevényként a padlásokon és a pincékben, a Somostetőn levő csőszkunyhókban bujkált, míg be nem jöttek az oroszok. Manci nénivel hosszas gyász után lassan beletörődtek a sorsukba. Schön bácsiba kezdett visszatérni az élet, ismét épített, esténként egy kancsó bor mellett mesélgettek egymásnak az idősebbek. A Seszták, a Cseh Gábor- s a Nyilka-féle kocsmákban sokszor dalra fakadtak Sós Domival, a pléhessel, mert neki is jó hangja volt. Valahányszor a rendőr jegyzőkönyvelte hangoskodásért, mindig büszkén diktálta a biztos elvtársnak, hogy Sön Sándar, tessék sö, cö, hával írni a német sö betűt, mert én Sö-cö-há-ön Sándar vagyak. Pedig nem is tudott németül, legfennebb annyit szokott elhadarni, hogy Hansz bolhátfogott in gében, vagy ájncig cváncig, ezzel kimerült a német tudománya.
A riportot a belső szobában vettem magnóra, elmesélte egész életüket. Valahányszor Sanyikára terelődött a szó, mindig elsírta magát a kemény kőműves. A napi életről is szót ejtettünk, de nem maradhatott ki a sok epés megjegyzés, amit az akkori polgármester, ahogy ő nevezte, bürger májszter váltott ki Sándor bából. Elmondta, hogy még a kicsi magyar világban egy kőművescsapatban dolgozott Sós Jóskával, és hogy Jóskának úgy kellett a munka, „mint a púp a hátamra”. Amikor Ternei mérnöknél dolgoztak, pallért csináltak belőle, afféle hajcsárt a kőműves-csapatban és feszt-fúrt a szakszervezetet bújta, sztrájkat rendezett, meg is kapta a csendőrségen érte a segge vacsaráját, s há nem polgármestert csináltak belőle, miután béjüttek az araszak? Úgy járt-kelt az egylovas kocsijával az utcákon, mint egy gróf. Mindig a dolog könnyű oldalára állt. Elmesélte, hogy kényszerítették szövetkezetbe a kisiparosokat. Őket kőművesbrigádba szervezték „cocialista” munkaversenyt rendeztek. „Ott is megálltam a helyemet – folytatta Sándor bácsi –, élmunkást csináltak belőlem, prémiumat kaptam, és egy plecsnit, amit Sós Jóska adatt át. Kézfogás közben odaszúrtam neki, hogy ugyi jobb a bársanyszékben ülni, mint az állványan falat rakni és vakolni? Azt monda nekem, Sándar ülj le vagy hat hejré, s ne jártasd a pafádat, mert a munkásasztály döntött így, ezt is nekem köszönheted. Azzal a mejjemre tűzte az élmunkásjelvényt, adatt hazzá száz lej prémiumot, amivel egyenesen a Somostetőn a fagadóban kötöttünk ki.”
(Folytatjuk)
Csifó János
