Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Anyám a sárga színt kedvelte. Tavasztól késő őszig rengeteg sárga virágot vett a piacon, ha vásárolni ment. A piac a főtéren volt, majd eldugták a városháza mögé, arra az üres térségre, ahol egyszer még maga a nagy Strosschneider is fellépett. Ki volt Trósnájder, amiként városom lakói nemtől, kortól és csigatésztától függetlenül ejtették a nevezetes kötéltáncos nevét? Nos, a kötél koronázatlan királya a háború utáni kiéhezett, mozgásszabadságától újólag megfosztott tömeg számára maga volt a csoda, a szabadság, hiszen ott a drótkötélen, a kifeszíthető magasságban egyedül volt és szabad, csak a fizika és nem a gyarló és aligemberi diktatúra törvényeinek kellett engedelmeskednie. Úgy emlékszem, sárga ruhában volt. De lehet, hogy csal az emlékezet. Mások szerint viszont nem a vásártéren ugrabugrált, egyensúlyozott a tömeg ámulatára, hanem a Teleki Téka udvarán. Ennek azonban a szájhagyományon kívül semmi nyomát sem leltem az épületben vagy a róla szóló visszaemlékezésekben, holott majd’ negyven évet morzsoltam le odabenn nem éppen kolostori áhítatban.
Ágnes szerint a sárga nem illik magyar emberhez. Mezőségi volt, és onnan hozta magával ezt az előítéletet. Ebben megingathatatlan volt. Anya nyári ruhái – Székely Irénnél, a város legigényesebb varrónőjénél varratta, a Régi baromvásár utca lejtős alvégén állott a műhelyek műhelye, jobb népek szombat esténként itt römiztek és folyt a város magánkizsűrizése – sárga és halványkék, fehér és apró virágosak voltak. Ágnes negyvenéves kora után feketében járt, mint a falusiak, bár senkije sem halt meg akkoriban, és réges-régen elszakadt a falujától, az áldott Toldalagtól. Oda is temették, a mezőségi rögök alá, 33 évvel ezelőtt.
Anyám mondani akart valamit erre „a magyar emberre”, de inkább visszaharapta, hiszen Ágnes, aki huszonkilencben szegődött el az „öregnaccságáékhoz”, vagyis hát anyám anyósáékhoz, S. nagyanyámhoz, jobban ismerte a kóser háztartás csínját-bínját, mint apám és anyám együttvéve. Vallástalan családban nőttem fel, gyermekem is. A kóser (kaser – jelentése tiszta) háztartást csak hírből ismerem, Ágnes azonban, ha lehetett, apró fogásokkal csak visszacsempészte a házunkba. A mezőségi református magyar.
Anyám szerette a sárgát. Vidám színnek tartotta. Szép volt az ilyen színű anyagból készített ágynemű, abrosz, függöny. Az irkaborító is, mikor feltűntek a műanyag füzetborítók valamelyik bukaresti őszi nagykiállításon. Ipari vásárok is voltak akkortájt, ott láthatta a hazai bezárt fogyasztó a legfrissebben Nyugatról lekoppintott fogyasztási, vagyis könnyedipari cikkeket. Például a cserélhető belű pixet. Ifjabbak számára golyóstoll a neve. Vagy a Polár típusú fagylaltot, amely barna volt és sárga – ugyanis vaníliából és csokoládéból volt összekalapálva. Pálcikára tűzve. Mint másutt a május elsejei hurka.
Anyám nagyon szerette a sárga színt, annak ellenére, hogy egy áprilisi napon, úgy hetven éve neki, az öregnaccságának és nagyapáimnak, minden rokonomnak, aki éppen nem volt munkaszolgálaton, fel kellett varrnia a ruhájára egy szövetből készült csillagot igencsak látható helyre. Egy sárga csillagot.