A Román Királyság és az erdélyi magyarok

A szerdai lapszámunkban megjelent interjúban Sebestyén Spielmann Mihály történésszel arról beszélgettünk, hogy miként kerültek a Hohenzollernek a Román Királyság élére, és milyen szerepük volt abban, hogy Erdély az első világháborút követően Romániához került. Folytatva a történelmi visszapillantót,  tovább taglaljuk a román királyi ház és ezen belül I. Mihály király viszonyát az erdélyi magyarokkal. 

– I. Mihály többször is „trónra lép”, előbb apja, II. Károly helyett, majd amikor ismét uralkodói jogkörökhöz jut, a náci Németországgal szövetséges Antonescu-rezsim bábja lesz. Milyen hatáskörrel rendelkezett első és második királysága idején?

– Köztudott, hogy 1927-ben meghalt I. Ferdinánd, akinek nem volt fiúutódja, így Károlyt, az unokaöccsét jelölték ki. Neki azonban volt egy morganatikus (rangon aluli) házassága egy Zizi Lambrino nevű hölggyel, akivel még a fronton kötött házasságot, ezt pedig a királyi család nem ismerte el. Károlynak  hihetetlenül rossz természete és uralkodásra való alkalmatlansága oda vezetett, hogy a helyi körök nyomására lemondott és külföldre távozott. Ezért fiát, a kiskorú (alig hat-éves) Mihályt  nevezték ki uralkodónak, aki helyett régenstanács irányította az országot. Nicolae Iorga javaslatára megkapta a gyulafehérvári nagyvajda címet, majd szintén Iorga javaslatára különleges iskolában nevelték. Ebbe az iskolába a román társadalom minden rétegéből választottak tanulókat, azzal a céllal, hogy a majdani király ismerje meg országát, a társadalmi csoportokat, illetve a kisebbségeket. Így az osztálytársak között volt egy magyar, Kovács János is (utólag a Szabad Európa Rádió munkatársa lett), aki Kovács Benedek  marosvásárhelyi vallástanárnak, a kollégium jövendőbeli igazgatójának a fia volt. Mihály király apja, II. Károly 1925-ben lemondott a trónutódlásról, Franciaországban telepedett le, majd 1930-ben, puccsszerűen visszavette a hatalmat. Uralma alatt több kormány követte egymást, közöttük  az a Cuza–Goga vezette, amely nyíltan fasiszta elveket vallott. Károlynak olasz mintára sikerült megszüntetnie a pártokat, létrehozta a Román Újjászületési Frontot és  személyi diktatúrát vezetett be. A magyar és a német kisebbséget ún. népközösségekbe szervezték. Az előbbi kiválasztott vezetője az egykori magyar külügyminiszter, br. Bánffy Miklós. A Magyar Népközösség 1938 és 1940 között működött, ami azt is jelentette, hogy elismerték a magyarokat kollektív testületként. 1940-ben II. Károly elfogadta azt, hogy német–olasz döntőbíróság „oldja meg” az örök román–magyar viszályt, Erdély ügyét. A tárgyalásokra Hitler és Mussolini kezdeményezésére Bécsben került sor, itt felosztották Erdélyt a két ország között Észak- és Dél-Erdélyre. Ez II. Károly bukásához, ill. Antonescu katonai diktatúrájához vezetett. Észak-Erdélyben magyar katonai közigazgatást szerveztek. Mindkét ország a németek oldalán belépett a második világháborúba. A román és a magyar katonákat a keleti frontra vezényelték. A magyarok elvéreztek a II. ukrán fronton (a Don-kanyarban), a románok pedig Sztálingrádnál. Ebben az időszakban Mihály király gyakorlatilag nem uralkodott. A vereséget kihasználva, a hadsereg támogatásával, Emil Bodnăraş tábornok (később az RKP Központi Bizottságának tagja) vezetésével Mihály király megszervezi az 1944. augusztus 23-i puccsot, amelynek következményeként Antonescut letartóztatják. A hadsereg vezetői bevonják az államcsínybe a Gheorghe Gheorghiu Dej vezette kommunistákat is. Horthynak is lehetősége lett volna kiugorni, de ő nem volt hajlandó szövetkezni a baloldallal, inkább megvárta a nyilas puccsot. Ebből az következett, hogy 1944. augusztus 23-a után Romániát úgy kezelték, mint kedvezményezett hadviselő felet, és a későbbi béketárgyalásokon elérték azt, hogy Besszarábia és Bukovina kivételével, amelyekre a Szovjetunió igényt tartott, az 1938-as határokat állítsák vissza. Mihály király megkapta a Szovjetunió 

Hőse címet, amiért átállt a szövetségesek oldalára. 

– Tudomásunk szerint az augusztus 23-i fordulatot követően a szövetségesek tárgyalásokat folytattak a háború lezárása után Európa új politikai, gazdasági helyzetéről, és nem tudtak egyöntetűen dönteni Erdély sorsáról a nagyszámú magyar lakosság miatt. 

– Egyáltalán nem volt biztos, sem az oroszok, sem szövetségesek részéről, hogy mi legyen Erdély sorsa. Különböző elképzelések születtek. Az angolok hajlottak arra, hogy legyen határkiigazítás, bizonyos területek Erdély nyugati részéről kerüljenek vissza Magyarországhoz. Az oroszoknak autonómia-elképzelései voltak. Valter Roman (Petre Roman, Románia volt miniszterelnökének az apja) a Román Kommunista Párt nevében előterjesztett egy olyan autonómiajavaslatot, amelyben benne volt az, hogy Romániának ezen része autonóm terület legyen, ami később csatlakozhat a Szovjetunióhoz mint tagállam. Mindezekhez képest a háború végén azok az erők győztek, amelyek azért kardoskodtak, hogy „a Párizs környéki 1920-as igazságos béke” jegyében a vitatott területek kerüljenek vissza azon országokhoz, amelyek a két háború között birtokolták. Ezért 1946-ban a párizsi béketárgyalásokon hiába mutatta be Nagy Ferenc magyar kormányfő a magyar igényeket és azt, hogy az erdélyi magyar lakosság jelentős része nem kíván ahhoz a Romániához tartozni, amely nem tartotta tiszteletben a nemzetiségi jogokat, egyszerűen lesöpörték azokat az asztalról. Mi több, Magyarországot („az utolsó náci csatlóst”) azzal büntették, hogy Csehszlovákia javára néhány falut átadtak az újjáalakuló országnak. A többi helyen a határokat az 1938-as állapotok szerint állították vissza. Vagy a Szovjetunió nyugati határait tolta kijjebb. Úgy tartották, hogy Észak-Erdély Hitler ajándéka volt Magyarországnak, ezért elsősorban az angolok és franciák nem akartak belemenni abba, hogy ez az országrész visszatérjen az anyaországhoz. Az oroszok megszállták Kelet-Európát, hiszen Sztálinnak az volt a titkos terve, hogy az elfoglalt részeket hozzá kell csatolni a Szovjetunióhoz. Az volt a stratégiai elképzelése, hogy ott kell meghúzni a Szovjetunió és Európa többi része között a határt, ahol a legkeskenyebb a földrész, és ez a Balti- és az Adriai-tenger közötti szakasz.

– Az így kialakult helyzetben milyen  kapcsolata volt Mihály királynak az erdélyi magyarokkal, esetleg legitim szervezeteivel? Egyáltalán miként tekintett az erdélyi magyarokra?

– 1930-ban volt népszámlás, amiből világosan kiderültek a nemzetiségi viszonyok Erdélyben. 1940-ben fejezték be Románia enciklopédiáját, amelyben olvashatott az ország nemzetiségi összetételéről. A román parlamentben jelen voltak a nemzetiségek képviselői. De mindez számára nem volt jelentős. A királyi család Bukarestben élt, Erdélyre meghódított területként tekintettek. II. Károly rendszeresen részt vett a feleki autóversenyen. Többször látogattak Marosvásárhelyre. Maria királyné rendszeresen Szovátán nyaralt. A király a laposnyai vadászatokra menet gyakran elkísérte feleségét. Kíséretében voltak a miniszterek is, ezért volt olyan is, amikor félhivatalos kormányülést tartottak Szovátán. De ezek olyan királyi látogatások voltak, amikor mindent kirakatszerűen tártak eléje. Csak akkor lett volna reális helyzetképe, ha beletekint a korabeli újságokba, amelyek többé-kevésbé közölték a valóságot. A király nevében hozták meg az ítéleteket, kegyelmet gyakorolhatott, de csupán reprezentatív személy volt. A magyarok tudták, hogy van egy királyuk, akinek minden reggel elénekelték az iskolában a himnuszát. A király fényképe ott lógott a közhivatalokban, ahol helyenként kifüggesztették alája, hogy „Vorbiţi numai romîneşte” (Kizárólag románul beszéljenek!). De igazából az erdélyi magyarok nem tekintették szívük szerint saját királyuknak. A kisebbségi kérdésekben 1940-ben, amikor I. Mihály 19 évesen másodszor uralkodhatott volna, tulajdonképpen már semmit sem tehetett. Nem is beszélve az Antonescu-korszakról. 1945–1947 között gyakorlatilag ki volt szolgáltatva az oroszoknak és a kommunistáknak. 

Azt lehet mondani, hogy Mihály királynak hatalom nélküli emberként voltak ugyan intézkedései, amelyeket nevében hoztak, de nem biztos, hogy ő ezekkel egyet is értett. Ha Erdélyben járt, akkor is az erdélyi románok vették körül. Volt egy kastélyuk Soborsinban (Arad megye), amelyet apja 1937-ben vásárolt. Innen gyakran jártak Kolozsvárra. Ennyi. A kisebbségvédelem nem tartozott a király feladatai közé, bár ő volt a kisebbségek protektora. Igazán nem tettek semmit, talán egy kivétellel, amikor 1944-ben és 1945-ben külföldiek nyomására s azért, hogy Románia minél jobb pozíciót érjen el a második világháborút követő béketárgyalásokon, hajlandó volt némi kisebbségi engedményeket tenni. Ennek köszönhetően írta alá a Bolyai Egyetem megalapítását, elfogadták a nemzetiségi statútumot, legitimálták a MADOSZ-t (Magyar Dolgozók Országos Szövetsége), amely azonban nemsokára az RKP irányítása alá került. Tiszavirág-életű hatalma 1947. de-cember 30-án véget ért, ugyanis úgy döntött a szovjet vezetés, hogy a királyt száműzni kell. 

– Vannak, akik még most, 2017-ben is úgy tartják, hogy a zavaros politikai helyzetben a monarchia egyfajta stabilitást jelentene az országban. 

– A politikai elitből kiábrándultak arra a következtetésre jutottak, hogy kell egyensúlyi központ, és ezt a király személye testesíthetné meg. A magyarok szempontjából teljesen mindegy, hogy ki lesz a király, az uralkodó úgyis a románok királya lesz, és ha meg akar maradni hosszú távon ebben az országban, akkor azt a fajta politikai vonalat kell követnie, amely az egységes román nemzetállamot támogatja, s ebben van egy kivételezett nemzet, egy uralkodó nemzeti egyház, meg léteznek nemzetiségek, amelyeknek papíron egyenlő jogaik vannak, de a gyakorlat 1918 után mást igazolt. A magyarok számára „nem jő még egy Mátyás király”, és Romániából sem lesz egyhamar mézeskalács ország.