2019. szeptember 15., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Hétköznapi történet

A szemüveges, zömök fiú sokáig sípszóval jelezte jelenlétét. Órákon át fújta a kék madzagon lógó, apró eszközt, olyan átéléssel és szenvedéllyel, mint egy lakatlan sziget nemrég partot ért, emberi nyomok után kutató hajótöröttje. A délutáni sziesztában megzavart környékbeliek mindegyre lekiabáltak neki valamelyik tömbház ablakából, olyankor engedelmesen elhallgatott, aztán pár lépéssel távolabb folytatta a néha egészen ritmusosra sikeredő, máskor kaotikus, időnként pedig futballmeccs-hangulatot idéző produkciót. Én egyszer sem szóltam rá – sosem tartoztam az elszánt csendharcosok közé –, de ettől függetlenül végtelenül idegesített. Épp ezért hosszú ideig nem is voltam kíváncsi erre a furcsa, magányos gyerekre, mi több, annak örültem, ha nem hallom. Idén nyáron azonban mindez megváltozott. Piros futballmezben tűnt fel a játszótér felé vezető sétányon, síp helyett kezében fekete-fehér labdát szorongatott. Kezdetben egy láthatatlan ellenfélnek passzolgatott, aztán a közeli iskola falát vette célba, később dekázni kezdett. Ha kisebb gyerekek vetődtek az útjába, játszani hívta őket, és ha az apróságot kísérő felnőtt is beállt meccsezni, ragyogó arccal szaladt a labda után, közben hatalmasakat kacagott. A vele egykorú tizenévesek persze sosem álltak szóba vele, és ha mégis, akkor csak azért, hogy kicsúfolhassák. Nemrég boltba menet elkaptam egy hasonló jelenet végét. Két tinédzser győzködte valamiről magyarul az amúgy román nyelven beszélő fiút, aztán az egyikük barátságot színlelő hangon kérdezte: 

– Na, majom, akkor jössz velünk? – A szemüveges békésen nézett rá, látszott, hogy nem érti, miről van szó.

– Gyere, hagyjuk a majmot – szólalt meg a másik suhanc, majd mindketten odébbálltak. A gyerek mosolyogva nézett utánuk, mint aki örül, hogy időt szántak rá a nagymenők. Aztán, mivel nem akadt senki, akivel rúgni lehetett volna a bőrt, labdáját hóna alá szorítva elindult a játszótéri hinták felé. Nem tudom, mennyi ideig lengedezhetett ég és föld között, de amikor a bevásárlásból visszatértem, még mindig teljes erőből hajtotta magát. Látszott, hogy örömmel tölti el ez a helyzet, és az is egyértelművé vált számomra, hogy ez a kisiskoláskor önfeledtségében megrekedt tinédzser a kortársai unalmát hírből sem ismeri. Azt hiszem, akkor született meg bennem az elhatározás, hogy megpróbálok megismerkedni vele. Mivel a vakációs délutánok nagy részét egyedül töltötte, nem kellett sokáig várnom a lehetőségre. Éppen az egyik sétatéri padon szemlélődött, amikor melléje telepedtem. 

– Nem tudod, hány óra? – tettem fel a lehető legbanálisabb kérdést.

– Sajnos nincs nálam telefon – nézett rám derűs arccal. Kétség sem fért hozzá, hogy örül a társaságomnak, és – ahogy minden más felnőtt – én is egyfajta biztonságot adok neki.

– Hol tanultál meg futballozni? – érdeklődtem tovább.

– Csak itthon, a „blokk” körül. Amikor kicsi voltam, apukám edzett. Most nincs itthon, Spanyolországban dolgozik, de már egyedül is jól boldogulok. Ezt a labdát is én vettem magamnak, igaz, ő küldte rá a pénzt. Ez a legnagyobb kincsem. 

– Nem gondoltál arra, hogy iratkozz be egy futballcsapatba?

– Jobban szeretek magamban játszani. Így nem dirigál senki, én vagyok a bíró meg a játékos egy személyben.

– Barátaid azért vannak? 

– Nem nagyon. De ha erre jár valaki, és látom, hogy unatkozik, meg szoktam kérdezni, nem játszunk-e egy meccset. Igaz, volt, hogy napokig senki nem jött, de most, hogy hazajöttek a nyaralásból az emberek, mindig kerül egy-két gyerek.

– Akkor vártad a vakáció végét, ugye? – vontam le a következtetést.

– Eléggé. De azért annyira nem szeretem az iskolát.

– Hányadik osztályba mész?

– Sikerült a pótvizsgám, úgyhogy kezdem a hatodikot. Engem később írattak be az iskolába a szüleim, mint másokat, különben nyolcadikos kellene legyek. De jobb így, könnyebb.

– A nyáron sokat voltál egyedül. Soha nem unatkoztál?

– Mindig van mivel elfoglaljam magam, ha nincs kivel játszani, akkor csak nézelődöm. Vannak gyerekek, akik kötődnek velem, de anyukám megtanított, hogy ne foglalkozzak velük, és ez a módszer be is vált. Jó társaság pedig előbb-utóbb kerül. Az iskola kapusa vakációban is itt szokott lenni – mutatott a közeli épület felé –, vele például gyakran beszélgetek. Van egy kedves kutyája, azt meg is simogathatom.

– Régebb volt egy sípod. Azzal mi lett?

– Elvesztettem. A zsebemből eshetett ki, csak nem tudom, mikor. De ez a labda jobb.

Pár óvodáskorú fiúcska száguldott végig a sétányon. Beszélgetőtársam vágyakozó tekintettel fordult utánuk. Gyorsan elköszöntem, hogy megadjam az esélyt a következő mérkőzésre, ha az aprók csapata visszatér.