Vélemény
„Dobogjon együtt szívünk az egyetemünkért 2018. október 29-én, hétfőn, 18 órától a marosvásárhelyi Színház téren! Az évezredes szülőföldünk örökségének megőrzése kötelezettséget ró ránk! Bátorítsuk együtt az orvosi egyetemünk oktatóit és hallgatóit, hogy hajtsák végre a magyar oktatás önállóságát, amelyet Románia alkotmánya és a Román Oktatási Törvény biztosít. Szervező: Romániai Orvos és Gyógyszerészképzésért Egyesület (RMOGYKE)” – egészen pontosan így olvasható a plakátszerű felhívás, újságokban leközölt hirdetés, a néhány kisebb helyesírási hibával együtt. A szöveget kiemelik az aranysárga-kék-fehér színek, a hold és a csillag motívuma, valamint alól egy sok tízezres és több magyar zászlós budapesti kormánytüntetés felvétele. A forrás megjelölése nélkül, ám a jobb sarokban kis méretű betűkkel és zárójelben olvashatóan: Fizetett hirdetés.
Már a puszta szövegből és körítéséből kiderül, hogy szereptévesztésről van szó. Úgy látszik, a turáni átok széthúzása mellé, mennyiségi és egyre inkább minőségi gondjaink tetőzéseként közösségünket megosztó újabb fogalommal kell szembesülnünk, amit bizonyára másként is titulálhatnánk, én szereptévesztésnek nevezem. Egy olyan helyzetben vagyunk „sündisznóállásban”, vagy éppen „lövöldözünk egymásra”, esetleg provokálunk, amikor nemcsak a román–magyar, hanem egyre inkább a magyar–magyar párbeszédet kellene létrehoznunk és fenntartanunk. Amikor nemcsak a külső, hanem ugyanúgy a belső tárgyalás, egyeztetés, egyáltalán szóba állás alapvető és megkerülhetetlen szükségszerűsége merül fel, amennyiben bármilyen eredményt szeretnénk elérni.
Összehangolt stratégia kialakítása, a párbeszéd lehetőségeinek a megteremtése, az erőteljesebb politikai fellépésre való felhívás helyett (utóvégre a felsőfokú oktatás kérdése csakis a politika sikere vagy kudarca lehet) a magyar nyelvű orvosképzés ügyét felvállaló, számos színvonalas továbbképzést, valamint már-már megszámlálhatatlan tüntetést és hangosbemondós figyelemfelkeltést szervező RMOGYKE csak mélyebbre ássa az árkot MOGYE-ügyben (az ügy maradt, csak az egyetem neve változott meg). Egyrészt sajtóban megszellőztetett nyílt támadást intézett a magyar tagozat vezetői ellen, másrészt az identitásbeli zavarral még nem rendelkező, még nem közönyös és a lelkiismeret szavát még figyelembe vevő oktatók, diákok körében is újabb visszatetszést keltett. Újból idézem a felhívás egy félmondatát: „Bátorítsuk együtt az orvosi egyetemünk oktatóit és hallgatóit, hogy hajtsák végre a magyar oktatás önállóságát”. Ez nagyjából olyan képtelenség, már-már provokáció, mintha arra bátorítanám az újságírókat, hogy közös sajtótájékoztatón „hajtsák végre” az erdélyi magyarság autonómiáját. Ráadásul áttételesen az olvasható ki a sorokból, a megszólított oktatókról és diákokról a közemberre extrapolálva a felhívást, hogy bátortalan az olyan erdélyi magyar (innen már csak egy lépés választ el a megalkuvó fogalmától), aki nem megy ki tüntetni az utcára, miközben olyan munkahelyen dolgozik, ahol kétharmadot meghaladnak a tőle eltérő vélemények.
Ismereteim szerint a legnagyobb hadvezéreink nem az első sorokban vívták a csatát mindhalálig, és nemigen válhatott valakiből sikeres államférfi, ha mellőzte a szövetségeseket, és saját hívei körében fokozta a megosztottságot.
Egyetértek azzal, hogy a civil szférának fontos szerepe lehet a helyzetéből adódóan kötetlen véleménynyilvánítás terén, szabadabb lelkiismerettel kimondhatja a jogsérelmeket, és felhívhatja a figyelmet a törvény alkalmazására, esetleges passzivitásából és szűklátókörűségbe száműző érdekei mögül felrázhatja a politikát, a politikusokat, a tisztségviselőket, a lelkiismereteseket. Az RMOGYKE módszerével azonban nem értek és nem érthetek egyet. Az általa képviselt szereptévesztés érzékeltetése végett az Erdélyi Naplóban megjelent írásomból idézek részleteket az alábbiakban (MOGYE – oktatók szerepe és felelőssége, 2018. szeptember 20.):
„Sokan és sokféle véleményt fogalmaznak meg sokszorta kevés információ és nem megfelelő rálátás birtokában. Így van ez a marosvásárhelyi orvosképzés ügyében is, azon belül a magyar tanári kar megítélésekor. A helyzet nyilvánvalóan bonyolult, a széthúzás nem kicsi, a sorokat rendezni kellene, de azért kikérem magamnak, hogy egyesek állástalanságba száműzzenek tüntetni, azaz ötven férőhelyes sátrakat hoznának létre »a MOGYE utcára tett magyar tagozata« részére (Tusványoson osztogatott szórólap, 2018. július 28.), mások pedig nyeglén úgy vélekedjenek, hogy »– egy-két ritka kivételtől eltekintve – a vezető magyar professzorok bűnös módon szó nélkül asszisztálnak« (Erdélyi Napló, 2018. szept. 6.) Ugyanis nem csupán egy-két magyar professzor és más rangú oktató volt annak idején Schmitt Pál államelnök meghívottja egyenes kiállása miatt, sőt a MOGYE etikai bizottsága elé állított és a DNA-ra citált tanárok száma is meghaladta az egy-kettőt.
Amúgy ismételten tudatosítani szeretném: a magyar oktatók feladata alapvetően a szakmaiság biztosítása és általa a magyar oktatás színvonalának, egyáltalán a magyar oktatás lehetőségének a fenntartása. A mi elsődleges szerepünk és felelősségünk az, hogy a mindenkori lehetőségekhez mérten versenyképesek legyünk az adott elvárások szerint, hallgatóinknak minél több hasznos ismeretet és üzenetet fogalmazzunk meg, (magyar) államvizsgások témavezetői és – esetleges egyetemi karrierre pályázó – doktoranduszok irányítói legyünk. Ezt a feladatot sem politikusok, sem újságírók, sem más szakmabeliek, sem közemberek nem tudják teljesíteni, hacsak valahol nem intéznek el maguknak szakvizsgát, doktorátust, kutatási beszámolót, ISI-s cikkeket és miegymást. Szóval ez a mi közös és elsődleges feladatunk, amire rátevődhet egyesek szerepvállalása az egyetem – amúgy szavazógépezetként működő – vezető testületeiben, vagy lelkiismeretük szavának a hallatása mások nemtetszése ellenére is. Nekünk nem feladatunk sem az országgyűlésben apellálni a jogfosztások ellen, sem az egyetemmel szemközti parkban tüntetni a magyar oktatásért.
(…) Azt is szeretném axiómaként kijelenteni, hogy egész közösségünk érdeke, kiváltképpen a versenyvizsgával az egyetemre bejutott hallgatóké, hogy évről évre magyar végzősök kapjanak orvosi, fogorvosi, gyógyszerészdiplomát az úgy-ahogy létező és működő marosvásárhelyi magyar oktatás haszonélvezőiként. Igenis, a főszereplők maguk az egyetemi hallgatók, a magyar orvosképzés célkeresztjében ők állnak, még akkor is, ha igen jelentős hányaduk orvosdiplomával a zsebében nem idehaza fogja hivatását, szakmáját, pénzkeresetét teljesíteni.
(…) Persze, még lehetnek főszereplői a magyar nyelvű orvosképzésnek: a tanügyi törvény betartásáért küzdő karakán politikustól a következetesen tudósító és helyzetelemző újságíróig, a kiegyensúlyozott véleményt megfogalmazó közembertől a rendíthetetlen emberjogi harcosig. Velük szemben azonban mi, a MOGYE magyar tagozatának oktatói vagyunk azon kiváltságosok, akik a magyar nyelven zajló orvosképzés szakmai és gyakorlati feltételeit biztosítani tudjuk. Miközben tény és való: az oktatói közösség rendkívül sokszínű, olyanok vagyunk, amilyenek, de mégis megkerülhetetlenek. Képesítés nélküliekkel nem helyettesíthetők az orvosképzés folyamatában, és máshonnan, Magyarországról érkezőkkel legfeljebb annyira pótolhatók, hogy az akkreditáció biztosított legyen.
Azért is szükség lenne a magyar oktatás tanügyi törvény által előírt autonóm önszervezésére, hogy ez a nem túl népes oktatói közösség minőségileg is gyarapodjék, és mind szakmai, mind érzelmi-identitási szempontból a jelenleginél jobban megállhassa a helyét. Hogy ki-ki jobban megtalálja a szerepét – és a felelősségét. Hogy jelképes csatározás és lövészárokba való húzódás helyett nyugodtabb teremtő légkörben végezhessük oktatóként körvonalazott szakmai, nevelő, gyógyító tevékenységeinket.”
