2022. július 6., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Bemutató a Kultúrpalotában

Szinte zsúfolásig megtelt a marosvásárhelyi Kultúrpalota hétfőn este a Cristian Mungiu által rendezett RMN című film bemutatóján. A nagyfokú érdeklődésnek több oka is volt. Az egyik a téma, amely az elhíresült ditrói pékség esetét dolgozta fel, amikor a helybéliek fellázadtak a vendégmunkások ellen, továbbá több erdélyi magyar – köztük marosvásárhelyi – színész is játszik a filmben. És a valós témán túlmenően a film úgy készít egy tipikusan erdélyi helyzetről diagnózist – RMN – mágnesesrezonancia-szeletet –, hogy az elvonatkoztatható a valóságtól, általánosítható, transzponálható más nemzetekre, nemzetiségekre is, mégsem fogalmaz meg konkrét következtetéseket, intelmeket, megoldásokat. A filmvetítést beszélgetés követte, amelyet Marius Cosmeanu újságíró moderált. Jelen volt Cristian Mungiu rendező, Judith State, Moldován Orsolya és Szűcs Tamás színművészek, Székely Csaba és Nagy Csilla forgatókönyv-konzultánsok, statiszták.


Több síkon futó cselekmény 

A teljesség igénye nélkül kiemelnénk a film fontosabb elemeit, jeleneteit. Az első képkockákon egy erdőben kóricáló, ijedt kisfiút látunk, aki hazatalál ugyan, de traumája miatt nem tudja elmesélni a látottakat. A rejtélyre később fény derül. Aztán valahol a nagyvilágban, német nyelvterületen – a filmben zseniálisan nem konkretizálódik a helyszín – egy erdélyi szász vendégmunkást kollégája egy kisebb szóváltás után lecigányoz, majd az utóbbi indulatában megfejeli. Menekülnie kell, mert ott felelősségre vonják. Hazajön. Az erdélyi faluba, ahol vegyes házasságban él. Felesége román. Az ő kisfia a „néma” gyermek, akit a film elején láthattunk. A sokáig egymástól távol levő házastársak megromlott viszonya után sejtjük, hogy talán ez is okozhatta a gyerek lelki sérülését, szótlanságát. A filmben nem egy főcselekmény szálát követhetjük, hanem az alapnarráció kapcsán több szerteágazó történet fut párhuzamos síkon. Ezeknek az epizódoknak, mint kiderül, a gyökere közös. Olyan helyzetek, sorsok körvonalazódnak, amelyek valósak és jellemzőek tájainkon, de mégsem sztereotípiák, általánosak. Nincsenek fogódzók, a rendező nem ad kulcsot a nézőnek. A dialógusok, a le nem zárt epizódok „megoldását” a nézőre bízza, mint ahogy annak az etnikai konfliktusnak a „rendezését” is, amely megjelenik a filmben. Tulajdonképpen az sem világos, hogy miként zárul az eset. De ne menjünk a történet elébe. Röviden: a településen működő és a helybélieknek is munkát adó pékség európai uniós támogatásra pályázna. Ennek egyik feltétele, hogy legyen bizonyos létszámú alkalmazottja. Állást hirdet, de a helybéliek nem jelentkeznek (inkább a kocsmában ülnek), így kénytelen egy munkaközvetítő által vendégmunkásokat fogadni. Így kerül a településre először két, majd még egy Srí Lanka-i munkás, akik azonnal becsületesen munkába állnak. A keletiek családosak, értelmiségiek, jó munkások, kedvesek, civilizáltak… csak hát az erdélyi valóságba berögzült felfogás szerint „idegenek”. És innen már csak egy lépés a konfliktus kirobbanása és fokozása. Időközben egy másik síkon végigkövethetjük a főszereplő, Matthias édesapjának a tragédiáját, aki talán az utolsó szász a faluban, és gyógyíthatatlan betegségben szenved. Emiatt öngyilkosságot követ el. És ott, a „halálban”, amikor az erdőben a fán lógó holttestet leemelik, működik az etnikum fölötti szolidaritás. De csak akkor. Aztán ott van a „munkamániás” gazdasági vezető, akinek nincs ideje párkapcsolatra, csak egy „dugásra…” Érdekes karakter a pékség tulajdonosnője, aki a haladást, a gazdasági fejlődést, a prosperitást szimbolizálja… És képbe jön a hagyományhoz és a keresztényi erkölcshöz hű egyház képviselője, a pap is, aki a hite ellenére nemhogy csillapítaná az idegengyűlöletet, hanem a közösség élére áll „közvetítőként”, és amikor az idegeneket elfogadók (a cég tulajdonosa és gazdasági vezetője) ezt felvetik, akkor „mossa kezeit”. Nagyon szépen beékelődik a filmbe a karácsony, a szeretet ünnepe, ahol azonban minden csak látszat. Hiszen a kultúrotthonban is azt a Mioriţát adják elő, amelynek fő témája az agresszivitás, hiszen, mint közismert, a pásztorok egyik társuk meggyilkolását tervezik. Aztán látni, hogy a karácsonyi ünnepi asztalhoz ülők között sincs béke. Mi több, amikor az idegenek társaságában a magányos munkamániás gazdasági igazgató az ünnepi asztalhoz ülne, Molotov-koktélt dobnak be az ablakon Ku-Klux-Klan-álarcos fiatalok. Jellegzetes az ügyet kivizsgáló rendőr attitűdje is, aki valahogy nem akarja kideríteni a valós okot. A film csúcsjelenete az a gyűlés, amely a templomban kezdődik, majd a kultúrotthonban folytatódik, s amelynek célja, hogy a községbeliek aláírást gyűjtsenek az idegenek hazaküldéséhez. Egy kameraállásból látja a néző a 17 perces jelenetet, amelynek előterében a pékség tulajdonosnője és gazdasági igazgatója, a vendégmunkás-pártiak állnak, mögöttük pedig a tömeg. Talán nem véletlenül nincs a képben a polgármester, a rendőr, a pap, akiknek igen „aggódó”, az idegeneket elutasító véleményük van. Ráadás az orvos, aki fertőzésveszély terjesztése miatt nem látja szívesen az idegeneket. Ezen a gyűlésen mindkét etnikum részéről olyan replikák, sztereotípiák hangzanak el, amelyek évtizedek óta fertőzik soknemzetiségű közösségünket. Sőt – egy francia medvekutató jelenléte miatt – vannak, akik Európai Unió-ellenes diskurzust folytatnak. A gyűlési jelenet társadalmunk tükörképe a javából. (A rendező a beszélgetésen azt is elárulta, hogy tükrök segítségével készítették el a felvételt.) 

A filmben olyan jelenetek köszönnek vissza a valóságból, mint egy helyi hokimérkőzés fokozta indulatok miatt kirobbant konfliktus, az alszeg és felszeg „hagyományos” összecsapása. Majd ezt fokozva felvonulnak a dühödt, székely zászlós magyarok, szemben a dák ruhába öltözött, medvetáncoltató románokkal. És mégsem lesz ebből verekedés, elvonulnak egymás mellett. Szilveszter éjszakáján pedig az utcán felcsendül a székely himnusz is, lobognak a székely zászlók. A rendező az utolsó képkockákkal úgy zárja le a története(ke)t, hogy azt ki-ki továbbgondolhassa. A szilveszteri kavalkádban egyszer csak „veszélyt” érző Matthias puskával a kezében hazasiet, hogy jószágait mentse. Látja, hogy nincs otthon senki, és az apósához rohan, ahol megtalálja az elválni készülő feleségét és gyerekét. A szakítás küszöbén álló anya nem akar hazamenni, és a gyereket sem engedi a dühös apához, aki vélt szerelméhez, Csillához, a gazdasági igazgatóhoz rohan, aki otthon békésen csellózik. Az a nem várt látogatótól megriadva az udvarra megy, és bocsánatot kér tőle… aztán eldördül a fegyver. Majd látjuk, amint a közelben a medvecsalád előbukkan az erdőből, és elcsodálkozik a látottakon. Sejtjük, hogy a magányos hölgy csellójátékát hallgatni gyűltek össze a ház melletti erdő szélén…

Balról jobbra: Cristian Mungiu, Marius Cosmeanu, Judith State, Moldován Orsolya, Szűcs Tamás, Székely Csaba, Nagy Csilla

Fotók: Vajda György



Nem a ditrói eset fikciós forgatókönyve, hanem annál több 

A Cannes-ban is bemutatott, de nem díjazott film hazai berkekben vitát váltott ki. A marosvásárhelyi bemutató utáni közönségtalálkozón Cristian Mungiu többek között elmondta, „a film nem egy megtörtént, tipikusan erdélyi eset felett mond ítéletet, hanem mindenekelőtt az itt élő nemzetiségek közös jövőjéről szól, és talán az első lépés ahhoz, hogy közösen találjunk kiutat az évtizedek óta kialakult helyzetből. Inkább a globalizált világban az egymáshoz való viszonyunkról mesél, amikor anélkül, hogy magunkban keresnénk a hibát, saját hiányosságainkat másokra vetítjük ki, megbélyegezzük azt, aki nem közülünk való. 

– Remélem, a film alkalom arra, hogy a soknemzetiségű Erdélyben történtek kapcsán magunkra reflektáljunk, arra, ahogyan a környezetünkhöz viszonyulunk, a világhoz, nem románként, magyarként vagy más nemzetiségűként, hanem emberként. Moldvaiként, újságíróként vetettem fel magamban azokat a kérdéseket, amelyeket megjelenítek a filmben. Filmesként jó megfigyelő vagyok, ezért elsősorban arra törekedtem, hogy megértsem, egy adott helyzetben hogyan gondolkodnak az emberek. Nem kell átélni egy helyzetet ahhoz, hogy filmkészítőként feldolgozd az eseményt. A filmben megjelenített probléma mindannyiunkban gyökeret vert. Az alkotás fikció, amely a ditróiak valós esetéből inspirálódik, de nem arról szól, hanem általánosít, több irányból értelmezi a történteket. Ezért is válogattam a környékről a színészeket, hogy mindenkinek legyen köze az erdélyi valósághoz – mondta a rendező, majd azt is elárulta, hogy miután megírta a forgatókönyvet, elutazott Ditróba, találkozott a pékség tulajdonosával, a két vendégmunkással, és olyan részleteket tudott meg a történtekről, amelyek tudatában pontosította a forgatókönyv egyes részleteit, és amelyek segítettek abban, hogy eltávolodjon a konkrét esettől, és kiegészítse a történetet a saját fantáziája szerint. 

A film nem egy helyi magyar közösség gondját dolgozza fel. A történetnek, amelynek külföldön nem ismerik a történelmi, etnikai töltetét, a vetítési jogát nem vásárolták volna meg mintegy 40-50 országban. Bár nem díjazták Cannes-ban, a film elnyerte a szakma és a bemutatón jelen levők tetszését, és az ezt követő sajtótájékoztatón nagy volt az érdeklődés iránta a szaksajtó részéről is – mondta Cristian Mungiu, aki bevallotta, számított arra, hogy díjazzák a filmet, de azzal is tisztában van, hogy ez egy szűk körű grémium szubjektív döntése. – Amikor díjazták a korábbi filmem, megtanultam elvonatkoztatni ettől az elismeréstől, mert ez elvonja a figyelmet arról, amiről a film szól. Az igazi elismerést a közönségsiker jelenti – tette hozzá. 


A tudatalatti ösztönök röntgenképe 

A karakterekről Cristian Mungiu nézői kérdésre válaszolva kifejtette, hogy nem szereti azokat a filmeket, ahol a szereplők jelleme egy A pontból eljut a B-be, s közben folyamatosan fejlődnek, kibontakoznak. Ezért filmjeiben a párbeszédek rövidek, lényegretörőek, nem értelmezhetők egyértelműen. „Az RMN a lelkiismeret, a tudatalatti impulzusok tükörképe, amelyek elsősorban a személyben okoznak konfliktust, amikor a több millió éves állati túlélési ösztön az értelem ötezer éves ködfátylába burkolózva szembekerül a civilizált, felvilágosult, értelmes, jólnevelt énnel. Ebben a kontextusban minden döntésünket átitatja az érzelmi felfűtöttség, a nacionalista ingerlékenység, amelyet a tudatalattiban elraktározott elemi ösztön sarkall. Ezt a mélyben rejlő találkozási pontot kerestük a filmben” – magyarázta a rendező. 

Egy néző arról érdeklődött, hogy a filmben elhangzott székely himnusz miatt számít-e valamilyen „megtorlásra”? Cristian Mungiu elmondta, ez a filmnek azon részlete, amely igazán csak a hazai nézőknek számít, nemzetközi berkekben nem jelent semmit. „Cannes-ban megengedtem magamnak, hogy a film zenéjére – széki csárdásra – vonuljak fel a piros szőnyegen. Ez ott nem tűnt fel senkinek. Örülnék annak, ha azzal a jelenettel, vagy egyáltalán e művészfilmmel valakinek a lelkiismeretét és a kritikai szellemét megpiszkálnánk. Sajnos, ez ma már nem divat, mert sokakat nem érdekel, hogy mi történik a világban. A politikában is mindenki elmenekül a saját szigetére, nincs kommunikáció. Ha a bemutatók során e jelenet miatt kritizálják a filmet, akkor erről értesülni fog majd a közönség, mert jó sajtóhír” – fejtette ki véleményét a kérdés kapcsán. 

Arra voltunk kíváncsiak, hogy a film kontextusához illően mennyire szándékosan választotta ki Torockót a forgatás helyszínéül, hiszen köztudott, hogy egy németek által épített településről van szó, ahol több mint 90%-ban magyarok laknak, ráadásul nemrég a Székelykő etnikai színezetű vita miatt (sz.m.: A csúcsjelző kövek magyar, illetve román nemzeti színre festése) újra a figyelem középpontjába került. 

Cristian Mungiu elmondta, a filmforgatás helyszínéül olyan elzárt erdélyi falut keresett, amelyet erdő vesz körül, hiszen ennek is szimbolikus jelentősége van. Aztán amikor forgatás előtt a terveit bemutatta Cannes-ban, és az általa elképzelt erdélyi falu tíz fotóját ismertette, közülük hét Torockót ábrázolta. Így a helyszínigazgatót (location manager) elküldte Torockóra, majd utólag több próbafelvételt is készítettek, és megszületett a döntés. Közben több helybélivel, a pappal is beszélgettek. Megismerte a torockóiak vallási és népszokásait, így mind jobban megközelíthette a korábban forgatókönyvben rögzített részleteket. A forgatás mintegy négy hónapig tartott, és a torockóiak ez idő alatt nagyon sokat segítettek a filmkészítésben, hiszen vannak jelenetek, ahol több százan statisztálnak, mint ahogy a kultúrotthonban forgatott vitán is. Ennek a jelenetnek a különlegessége az, hogy állókamerával rögzítették a tömeget, és annak ellenére, hogy nagyon reálisnak tűnik a jelenet, igen pontos forgatókönyv szerint, a rendező által karmesterként irányított, kétnapi munka eredményeként sikerült rögzíteni, úgy, hogy a képkeretből kimaradt kulcsszereplők és a statiszták aktív szerepet vállaltak benne. És ettől lett igazán hiteles. 

– Kötelességemnek tartottam, hogy az etnikumokra jellemző részleteket is megjelenítsem a filmben, akár a templombelsőről, szobabelsőről, más jellegzetességekről, forgatási helyszínekről volt szó, mivel esetenként az ilyen apró eltérések, etnikai jegyek miatt robban ki a konfliktus. Ilyen „ellenségképeket” keresünk a másikban, hogy aztán ügyet csináljunk belőle. Ezért szőttem bele a szilveszteri jelenetbe a hokimeccset, az alszegiek és a felszegiek összetűzését. Sajnos alig telt el a film bemutatása után három hónap, újra szárnyra kapott a román–magyar konfliktus. Tipikusan mindenki a másikban keresi a hibát. Nevetséges, hogy a „hazafiság” kimerül a festegetésben. Egyik fél sem gondol arra, hogy miként zárhatjuk ki életünkből ezt a diskurzust. Végül is, tetszik vagy sem, együtt kell élnünk ezeken a tájakon. Az ilyen ügyeken túlmenően azonban a valóság másról szól. Amikor forgatási helyszínt kerestünk, ellátogattunk több mint 100 erdélyi faluba, ahol azt tapasztaltuk, attól függetlenül, hogy magyarok vagy románok laktak ott, hogy leírhatatlan a szegénység, elnéptelenedtek a települések. Őszinteség, bölcsesség kell ahhoz, hogy megtaláljuk a megbékélés módját, azt, hogy miként haladhatunk együtt a közös úton – mondta a marosvásárhelyi bemutatón Cristian Mungiu rendező filmjének sugallt mondanivalójaként. 

Cristian Mungiu