A Ritz család titka (2. rész)

Március 17-i lapszámunkban jelent meg a Ritz család történetéről szóló írás első része, amely a családalapító Ritz Mihályról, fiáról, a kelmefestő üzemet és a fürdőt alapító Károlyról, valamint az ő munkáját folytató id. Ritz Istvánról szólt. Történetüket az államosításig követtük, és a húsvéti jókívánságok sokasága miatti egy hetes kimaradás után ezúttal folytatjuk. 

 

Az államosítás és a többszöri újrakezdés 

Az ipartelepet 1949-ben államosították, akkor körülbelül 36-an dolgoztak a festő-, ványoló- és vegytisztító üzemben, amelynek épületei átalakítva jórészt ma is megvannak. De nemcsak a Harcsa utcai üzemet vették el, az időközben megvásárolt Szent György téri házat is, ahova id. Ritz István a gyakori árvizek okozta kár miatt akarta átköltöztetni az üzemet. Bár a meglévő felszerelésen kívül nagy értékben vitt be anyagot is a szövetkezetbe, kilenc hónap után elbocsátották. Széleskörű ismerősi köréhez tartozott Soós József, Marosvásárhely rendszerváltás utáni első polgármestere (1945-1952), akinek családját a háború előtt, amikor ő el volt zárva, Ritzék segítették. A polgármester utasítására állítottak ki id. Ritz Istvánnak iparengedélyt, és Marosvásárhely főterén helyet is kapott, ahol műhelyt rendezett be. Id. Ritz Istvánnak a Balog Máriával kötött házasságából két fia született. Kezdetben a nagyobbik, később a kisebbik fiú is a műhelyben dolgozott. 

Ritz László a Bolyai középiskolában érettségizett, majd azt követően elvitték katonának. A köpeci szénbányába vezérelték ki munkára, amikor sportolókat kerestek, s kiderült, hogy jól hokizik. Bekerült a csíkszeredai jégkorongcsapatba, nyáron pedig a brassói Steagul roşu üzem autószerelő-karbantartó műhelyében alkalmazták. A sportnak köszönhetően három év helyett 27 hónap után szerelt le. Hazatérését követően édesapja mellé került a műhelybe, s közben továbbra is hokizott a Dinamo csapatában, amíg egy korong fejen nem találta. Az erős ütéstől bénultan került kórházba. Hozzátartozói egy éjszaka valósággal kilopták a klinikáról, ahol lemondtak róla. Egészségügyi repülőgéppel Bukarestbe vitték, ahol 1957-ben Constantin Arsenie neves idegsebész-professzor műtötte meg, aki a bénulást okozó vérrögöt eltávolította – emlékezik vissza a történtekre a kimenekítés résztvevője, Makkai Éva gyógyszerésznő. 

Amikor a műhelynek helyet adó főtéri épületrész nagyon megrongálódott, egy hátsó raktárban rendezkedtek be. A főtéri Gostat üzlet felépítése után a hátsó műhelyből is kitették őket olyan indokkal, hogy raktározási felületre van szükség. Egy Nyár utcai istállóba költöztették át a festödét, majd id. Ritz István 1976-ban megvásárolta a Cuza Vodă, volt Lajos király utcai Vakarcs vendéglő utcára néző helyiségét a nagypiaccal szemben. Ebben alakították ki a festöde vállalóját és a mellette megvett ház udvarán épült fel a kelmefestő műhely.

Édesapjuk halála (1979) után Ritz Lászlónak a rokkantságát bizonyító orvosi igazolvánnyal sikerült iparengedélyt kiváltania, s nagy utánajárással vezettette be a gázt a műhelybe. A kelmefestöde hivatalos dolgainak intézését megkönnyítette, hogy az édesapja által elkezdett hagyományt folytatva, volt sportolóként a vásárhelyi labdarúgó csapatot támogatta, ő volt a kincstáros, és szükség esetén pénzt is kölcsönözött a csapatnak. A kelmefestő műhelyt tisztítóval bővítették, amelybe kelet-német márkájú automata gépeket vásároltak. Családjával a Cuza Vodă utcai házban laktak. Második felesége Ritz Lászlóné Jenei Éva a kelmék bevételét és kiadását látta el. 16 éves korától feleségének öccse, Jenei Zsolt is besegített a műhelyben folyó tevékenységbe 

 

A visszaszámlálás

Kezdetben réz-, később inoxüstökben keverték a festéket, s jól kellett ismerni a tulajdonságait, ahhoz, hogy utánfestéskor a minta alapján eltalálják a fonal színét. A 2000-es évek környékén már látszott, hogy a szakma hanyatlani kezd, érződött, hogy faluhelyen kevesebb juhot tartanak és ritkán szőnek, kötnek már az asszonyok, így a házi használatban alig volt szükség festett gyapjúfonalra. A ruhaneművel pedig több volt a munka. Míg tíz kiló fonalat fél óra alatt festettek meg, ugyanannyi ruhaneműhöz három óra kellett. Később a használtruha-kereskedések elterjedésével a ruhák festése is háttérbe szorult. Megdrágult a víz, a villany, a gáz, a festöde felszerelését korszerűsíteni kellett volna. Az uniós előírások bevezetése után a kelet-német gépekbe szükséges anyag, a perklór-etilén használatát nem engedélyezték. Ahhoz, hogy a vegytisztítást tovább folytathassák, új gépeket kellett volna vásárolni – mondja Hajnal Gyula, volt ASA- és válogatott labdarúgó játékos, Ritz László lányának, Mercedesnek a férje. Kérésemre megmutatja a festödét. A műhelyben ma is minden úgy van, mint amikor abbahagyták a munkát. 2008-tól 2012-ig egy szakember segítségével még dolgoztak, aztán kénytelenek voltak megállni. A vegytisztító gép mellett soha ki nem váltott ruhák várakoznak a vállfákon. 

– Nagyon rossz érzés számomra, hogy nekem kellett bezárni a műhelyt – mondja Hajnal Mercedes. Szeretettel idézi nagyapja, id. Ritz István emlékét, aki első lányunokaként különösen ragaszkodott hozzá. 

– Szerette a munkát és a mulatást, az István-napokon a Harcsa utcában összegyűltek a barátok, és a cigányzenekar játszott – emlékezik, majd hozzáteszi, hogy tízéves volt, amikor a nagymamája meghalt, és édesanyja vette át az üzletben a vállalást és a háztartást, amibe érettségi után ő is besegített. 

Aztán Ritz Lászlóra terelődik a szó, sokan kedvelték, sok barátja volt, akiket a Nagyhegy-szőlőben szervezett vándortalálkozókon látott vendégül. Barátai között van Bod Károly nyugalmazott gépészmérnök is, akit diákkorának nehéz időszakában id. Ritz István támogatott éveken át, és bevallása szerint úgy összenőtt Lászlóval, mintha testvérek lettek volna. 

Veje is a példaképének tekinti, apósától szavahihetőséget, szerénységet, a közösség szeretetét lehetett tanulni – mondja. Odaadással tevékenykedett a vártemplomi református egyházközség gazdasági fellendítéséért. Néhai Fülöp G. Dénes vártemplomi lelkészsége idején presbiterként, majd gondnokként minden egyházi kezdeményezést támogatott, időt, energiát nem sajnált erre, és nem várt soha köszönetet érte, ahogy azért sem, amikor a nehéz helyzetben levő hívek megsegítésében részt vállalt a rendszerváltás utáni népes presbitérium egyik alapembereként. 

Lelkesedéssel aktivált a Református Kollégium – Bolyai Farkas Líceum Öregdiákok Baráti Körében is, amelynek alapító tagja volt. Élete fontos céljának tartotta, hogy a Református Kollégium egykori kék-fehér angyalos címere visszakerüljön a helyére. Támogatta a hazahozatalát Nagyenyedről, kérésére Hunyadi László szobrászművész megformázta gipszből a sablont, majd időtálló üvegszálas kompozit-technológiával elkészült a címer. Gondja volt, hogy biztos helyen őrizzék, amíg ki lehetett állítani. Azt már nem érhette meg, amikor a 2007-es bolyais világtalálkozón visszahelyezték az iskola homlokzatára. 

 

Önkényes döntés

Bár egyértelmű volt, hogy mekkora terület és milyen épületek tartóztak az egykori Ritz-telephez, amely a műhelyekből, a gazdaságból, a lakóházakból állt, a rendszerváltás után az örökösök az ipartelep nagy részét nem kapták vissza. Önkényesen meghozott 1996. január 25-i határozatával a megyei kormányhivatal a 16 542,22 négyzetméternyi területre nem az örökösöknek, hanem az ipartelepet az államosítás után használó Helyi-ipari Szolgáltató Rt. részére bocsátott ki tulajdonjogi igazolványt. Ugyanaz a terület egy 1998-as városrendészeti igazolványban érdekes módon már 1 651 négyzetméterre zsugorodik. Az ipartelepet a műhelyekkel egyik nap megkapta, a másik nap el is adta a helyiipari vállalat, a kártérítést a család, ahogy hozzájuk hasonlóan sokan mások, hiába várják. Pontosabban a telepből, a turbina felé eső részen egy 500 négyzetméteres területet visszaszolgáltattak, továbbá egy épületet és a strand területét Ritz Károly örököseinek. A fürdő területéből, amelyet valójában nem is államosítottak, id. Ritz István két unokahúga eladta a részét. A Poklos-patak felé eső terület alatt elmondásuk szerint a fő gázvezeték és magasfeszültségű villanyvezeték haladt, ami magánszemélynek lehetetlenné tette volna az építkezést. A besztercei vállalkozó, aki megvásárolta, tudta, mit kell tenni, és a fürdő helyén tömbházat épített, amelynek az udvarára a kártyával nyíló kapu és a kutyák miatt lehetetlen belépnie annak, aki nem ott lakik, csak esetleg nosztalgiázni szeretne. 

Így hát a túlsó partról lehet szemlélődni, ahol a Maros új mederbe terelése után a félig üresen maradt régi medret fák és bokrok nőtték be. A hely tele van szeméttel, rothadt matracok, ruhadarabok tanúskodnak arról, hogy hajléktalanok tanyája nyáridőben. A vízparton még áll egy-két öreg, hajlott törzsű fűzfa a régi időkből, a másik parton horgászok fogják a bot végét. Ahogy a lemenő nap színesre festi a Poklos patak torkolatát, elgondolkozom azon, hogy manapság megfürödnénk-e a turbinaárokban folyó csekély mennyiségű Maros-vízben, nem messze attól, ahol beleömlik a Poklos-patak (száraz időben) gyér és szennyes vize. Vízügyekben szakértő ismerősöm szerint a nagy hozam miatt a hatvanas években sokkal tisztább volt a nagy Maros vize is, mint manapság. Sőt az ötvenes-hatvanas évek fordulóján a Poklos-patakban élő halak jelenléte árulkodott a víz minőségéről. 

 

Az örökség

A helyszínen való szemlélődés után gondolatban visszatérek a Ritz családra, amelynek tagjai háromnegyed évszázadon át meghatározó tényezői voltak Marosvásárhely történetének. Birtokában voltak a kelmefestés minden titkának, s ha pénzük volt, nem palotákat építettek, hanem, ahogy Ritz László 1994-ben nyilatkozta, festéket vásároltak, hogy a legnehezebb körülmények között is folytatni tudják a vállalkozást. Támogatták a sportot, és szociális érzékenységüket is megőrizve gondoskodtak a város lakóinak a szórakoztatásáról is. Az évek során felhalmozott festék, a hajdani „Ritz-valuta” ma már fölöslegesnek tűnik, de a vállalkozó szellem, a becsületes, pontos munka, az ötletesség, a kitartás ma is olyan tőke, amelyre alapozni, építeni lehet. Talán ez volt a család titka, amely eredményesen építkezett századokon át, s ha nézeteltérések, viták is voltak, vannak tagjai között, az utódok, akik a legváltozatosabb területeken lettek elismert szakemberek, itthon és külföldön, feltehetően ezt az örökséget viszik tovább.

Érdekes, regénybe illő, Ritz Ká-roly két lányunokájának, Filimon Veronikának és Makkai Évának az élete is, de az már egy külön történet lehet. Addig is köszönöm az adatközlésben nyújtott segítségüket, ahogy Hajnal Mercedesnek és Gyulának, valamint Buksa Ferenc református lelkésznek, családfakutatónak, Bartos Zoltán kutatónak és László Márton történész-levéltárosnak, akik az adatok összegyűjtésében segítettek.