Rézkalászok ragyogása

– A mező élménye mélyen bennünk van, akár konkrét, akár absztrakt értelemben kezeljük a szót. A mező tér, amely különböző elemek-nek ad helyet. Ezek sokasága azonban végtelen egységet alkot; egységet, amelynek mi magunk is részei vagyunk. Kérdés, hogy ez a valóság felbontható-e? S ha igen, mi hol helyezkedünk el benne? Kiemelkedünk/ beleveszünk/ azonos szinten vagyunk vele? – írja meghívóján Makkai István vizuális művész, szobrászművész.

A fiatal marosvásárhelyi alkotó A mező-dimenzió című tárlata kedd délután nyílt meg a K’arte Egyesület Enescu utcai kiállítótermében, a szép lélekszámú közönség és a tikkasztó hőség pedig már a belépés előtt újra életre keltette azokat az élményeket, amelyeket a mezőről sokan magunkban hordozunk: az egykori nyári szünidők vidéki nyaralásait, a munkát és a pihenést. A galériában mindez felerősödik: Makkai István installációja kevés eszközzel, ám annál nagyobb hatással közöl – velünk szemben hatalmas búzakalászok fogadnak, a bejárat mellett szalmakalap lóg a levegőben, középen – mintha a pillanatba fagyott volna – aranyló fűtenger egy felülről megvilágított üveg-

dobozban. A rendkívül élethű, tökéletesen formált növényeket azonban nem a mezőről szedték, majd konzerválták, a szalmakalapot nem valamely Küküllő menti faluban fonták: rézből készítette mindet az alkotó. Aranyló ragyogásuk a művész vízióját jeleníti meg, kortalanságuk a hatalmas nyílt terek – a mezők – szinte végtelen kiterjedését idézi.

A tárlatnyitón a kiállítás kurátora, Ungvári-Zrínyi Kata műkritikus méltatta az egyazon mikrovilág részeit képező alkotásokat. – Egy mezőn minden összefügg egymással. Fizikai szinten a füvek, növények közös léte alkotja, magába foglalva a különböző növényfajok szimbiózisait vagy egymásmellettiségét. Nemrég derült fény tudományos körökben a fák kommunikációjára – ha ezt a mező nyitott terén, a növényfajok gazdag változatosságában képzeljük el, minden bizonnyal összefüggések, kapcsolatok zsongása jelentkezik. Az emberi fül számára viszont a mezőt lakó bogarak hozzák az auditív dimenziót – és itt kezd nyilvánvalóvá lenni az a vetület is, miszerint a mező élettér. Többnyire kisebb állatok élnek itt. És emellett pedig ,,embernek való hely” – mondja az alkotó, Makkai István. Ha belegondolunk, valóban vonzó ez a nagy nyitottság, ez a széles, szabad terület, végtelen egységével. Itt részei vagyunk a természetnek, kényelmesen, nyugalommal szemlélhetünk mindent, ami körülvesz. A tekintet azonban hatalom – és a mezőn, bár végtelensége és zsongása testünket-lelkünket átjárja, mégis hatalmi pozíciónkat éljük meg benne: a tér nyitott, a szem messze ellát, a növényzet csupán lábunkat takarja. Érzékeljük a terület határait, talán még fel is tudjuk becsülni méretét, számokban kifejezve, magunkévá téve a lenyűgöző élményt... 

Az arányokon és a láthatóságon tehát sok minden múlik. Makkai István szemléletmódja mindkettőt kicsit megbontja, megvizsgálja, és eljátszik az eredménnyel. A kalászos füvek túlnőnek rajtunk – oda a könnyű birtoklás, a hatalmi fölény egy része. A mező-terület megszokott, végtelen egysége pedig az installációban valóban, matematikailag is végtelenné válik. A lelket felemelő végtelenségérzés így felfokozva kissé már nyugtalanító is, első látásra ugyanaz a természet, ha viszont tovább figyeljük, az élmény művi és hozzáférhetetlen lesz. Makkai jó érzékkel játszik rá a jelenség vonatkozásaira, s így a valóságból kiemelkedik a szimulákrum. Mennyire autentikus tehát a mező-élményünk, a természettel való összetartozásunk és iránta érzett csodálatunk, ha mindezt csak hatalmi pozícióból vagyunk képesek megélni? Idillikus sétánkon összetartozást élünk meg, mert ,,birodalmunkat”‘ szemléljük? Miközben hétköznapjaink globális felmelegedése, palagáz-kitermelése és szintetikus növényvédő szerei veszélybe sodorják a mező vízellátását, talaját és méhzsongását is...

Jelen kontextusban a szalmakalap, a könnyed, harmonikus lét, szabadidő és szieszta szimbóluma is súlyosabbá válik. Viszont ez a súly nem elbírhatatlan, csak épp meggondolásra késztet, nem terhel, csak a felelősséget helyezi képletesen, érezhetően fejünkre – a rézkalapban tisztán gondolkodunk, átérezve tetteink, létünk és valóságunk súlyát.