Az utóbbi napok európai eseményei alapján azt gondolhatnánk, valamiféle gonosz szellem járja be a vén kontinenst, egymás után buktatva meg a tegnap még erősnek hitt kormányokat.
Az utóbbi napok európai eseményei alapján azt gondolhatnánk, valamiféle gonosz szellem járja be a vén kontinenst, egymás után buktatva meg a tegnap még erősnek hitt kormányokat. Az áldozatok között van a görög Jeorjiosz Papandreu, az örökifjú és pár évvel ezelőtt még szentté avatását váró nagy túlélő, az olasz Silvio Berlusconi, és a hírek szerint hamarosan csatlakozik hozzájuk a spanyol José Luis Rodríguez Zapatero is. Nem a politikában szokásos kormányváltásokról van szó, amikor a választók egyszerűen leszavazzák a hatalomból a megunt vagy megutált vezetőket, hanem olyan változások történnek, amelyeket a külvilág kényszerített ki.
Ha eltekintünk az okoktól, az Európai Uniót, az eurózónát veszélyeztető buktatóktól, akár szépnek is tűnhetne. Lám-lám, a túlélők sem élnek túl mindig mindent. Így aztán elkezdhetnénk képzelődni egy kicsit. Elképzelhetnénk, milyen szép volna, ha a mi kis Bocunk húzna el a hátsó ajtón, vagy még inkább, ha az ország első hajóskapitánya evezne távoli vizekre – a szó valós értelmében –, még mielőtt teljes pusztulásra ítélnék a kevés kivétellel teljesen kiszolgáltatott lakosságot.
Azt tartja egy mexikói közmondás, hogy la esperanza muere al último, azaz a remény hal meg utoljára. Tehát remélhetünk, még akkor is, ha minden kilátástalannak tűnik, ha azt látjuk, hogy a jelenlegi hatalomra nincs valódi politikai alternatíva, hiszen az ellenzék évek óta képtelen azt felmutatni. Ilyen körülmények között természetes, hogy egy ravasz, rámenős, cinikus, de karizmatikus politikus azt csinál, amit akar.
Így maradhat meg Cotroceni-ben még két évig, s ezért nem látszik inogni az ugyancsak túlélő, már nem is tudni hányadik Boc-kormány, bár az emberek többsége szerint bármi következzék utánuk, ennél csak jobb lehet.
De mint mondtam, remélni lehet, hiszen a remény hal meg utoljára.
