Minden reggel azzal az őszinte kíváncsisággal ülök le a tévé elé, hogy ma valami újat fogok tanulni, megtudni, amire eddig nem is gondoltam, amitől az életem setét hajnala/alkonya megvilágosodik.
Minden reggel azzal az őszinte kíváncsisággal ülök le a tévé elé, hogy ma valami újat fogok tanulni, megtudni, amire eddig nem is gondoltam, amitől az életem setét hajnala/alkonya megvilágosodik, a környező bokrok és fák táncra perdülnek, kitavaszodik, megtalálják a kolontári iszapkatasztrófa felelőseit, bevonul a börtönbe a szocdem bajuszhuszár, a hamisságok elferdülnek, az élet olyan, de olyan... stb.
Ám nemcsak reggel, hanem este és kora este is, amikor az újdonságokról beszámolnak, a híreket összefoglalják, amikor az okostojások és a záptojások vitára gerjednek és megvilágítják a dolgok hátterét, mert a legfontosabb, mint ahogyan Mári néném mondta a mosóporsorban: a mellékes a legfontosabb. Ő aztán joggal mondhatta, mert kedves és szolgálathárító férje három mellékállásból is jövedelmet húzott, míg a főfizetését, munkabérét üzemi vízcsapnyitóként vágta farzsebre. A férj tehát ezermester volt, mindent megjavított, és közben megállíthatatlanul locsogott, fecserészett, értett a politikához, focihoz és a nőkhöz – ehhez, mint tudjuk, minden (férfi)ember ért Kelet- és Közép-Európában, de ő ezek felett a földrengéshez, a nyomolvasáshoz (nem is voltak más könyvek a házukban, mint nyomozati anyagok), a drótkötéltáncos egyensúlyértékének kiszámításához, az időjárás-előrejelzés hamisságát kapásból meg tudta állapítani, megállította jártában a napórát és kifényezte a cinege cipőjét röptiben. Mint látható, csupa hasznos dologgal töltötte napjait és a töltött káposztára a 20 százalékos tejfölt.
Viszont a déli, délelőtti tévézést, hírnézést, a „gyilkolászóst, temetőst, meghalásost” (Anita unokánk meghatározása a kereskedelmi televíziók híranyagát illetően) nem javallom, ugyanis az én egyéni erkölcskódexem szerint nem vall jó nevelésre, immorális, okafogyott, nem indokolt, és akkor mikor menne a nyugdíjas (és egyéb társadalmi és meghatározott foglalkozás nélküli kategória) boltba, fogászhoz, szemészhez, cukrászhoz, távírászhoz (ja, az már nincs), madárjóshoz, cipészhez, foltozóvargához, folttisztítóhoz és a házkezelőségre, a gyógyszertárba, mikor beszélhetné meg a csak az utcán fogadott híveivel, hódolóival, névtelen rajongóival és halálos ellenségeivel (mosolyok kíséretében) a nap legfontosabb eseményeit, a tőzsdei részvények alakulását a nasdaq-index szerint és a szabadpiaci árak zuhanását, az „azt írta az újság” kezdetű hosszabb okfejtésből levonható következtetéseket?
Ezzel szemben minden reggel és este – délben, mondom, másra kell a drága idő, például kitalálni, mit is főzzünk pénz, krumpli, hús és kenyér nélkül – úgy kelek fel a híradó végén, hogy többet tudtam meg a reklámokból, amelyek akadálytalan és olthatatlan boldogságot, bőséget, egészséget és ép idegvégződéseket ígérnek, mint a hírekből. Emezek összezavarnak, megkavarnak, elfelhősítik amúgy optimista égboltomat, hideg süvöltést hoznak be meleg szobámba, elrontják a mikrohullámos sütőt és felfordítják a lakást, porig rombolják ép idegvégződésemet és önbizalmamat.
Nem tudom, hogy van ezzel más ember, de tény, hogy minden híradó zártával úgy tápászkodom ki a honfoglalóktól örökölt fotelemből, hogy ki vagyok ábrándulva, partra vetett halként tátogok, azzal biztatom magam, majd este/regvel sokkal, de sokkal jobb információk fognak a fejemre szakadni. Másnap a csalódás garantált.
Pesti barátaim röhögnek rajtam, hogy én még mindig a tévé(k)től várom a megoldást. Ők már régen elektronikus kütyükből szívják magukba a félretájékoztatást. De legalább korszerű eszközök által lesznek szkeptikusak, cinikusak, demokraták.
Mindezek dacára másnap ugyanott, ugyanúgy. Hiába, az ember alapjában véve reménykedő alkatrészekből van összekutyulva.
