Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2026-01-09 12:00:00
Az európai festészet mesterei közül kettő nőtt szívemhez igazán: Michelangelo Merisi (alias Caravaggio) és a németalföldi Rembandt van Rijn.
Most, íróasztalomnál ülve, Rembrandt lánytestvérének, Lijsbethnek a portréját nézegetem, amit a nagy Rembrandt festett róla, anno.
A képeslap, amelyről visszanéz rám Lijsbeth, családi örökség, talán még a XX. század 30-as éveiből, amikor lelkész Nagyapám Utrechtben tanult teológiát. Mert – a családi hagyomány szerint – csakis Ő hozhatta onnan, akárcsak az egyedi art deco vázát Párizsból Nagymamámnak, jövendő feleségének, nászajándékul.
Caravaggio az addig az Egyház által szentekként elkönyvelt alakokat az utca emberével,
asszonyával, lányával jeleníti meg – mert semmiben sem különböznek egymástól… Festményei, akár a híres templomokban, akár másutt, mellbevágóan őszinték – emberi léptékben is öröknek mondhatók.
Rembrandt portréi szintén a mi arcunk. Mert örömeink, fájdalmaink, egyedi magányunk mint-
egy száz változata – benne a gyásszal is, meg a megkésett felismeréssel: Ecce Homo, és mindig…
Lijsbeth merengőn néz maga elé…, zárt ajkai fölött a szeme mintha maga a belenyugvás lenne… De vajon kié, és miért… Talán a Leonardo Mona Lisája ilyen rejtélyes még, amire a Vörösmarty merengője rímelne – talán…
És elnézve ezt a portrét, magamra döbbent az elmúlás lehetősége is… A Fény és Árnyék játéka, a chiaroscuro igazsága, mely ősisége mellett immár az enyém is, melynek üzenete talán mégis az, hogy:
Az Élő Szellem
mint a gyöngyöt
a tenger mélyéből,
kiemeli az Eredeti Embert
a küzdelmekből.
(Mani: Gyöngy-himnuszok/1.)