Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Az ima
Anya, miért mondod folyton, hogy Istenem, Istenem? Isten nem csak a tiéd. Isten mindenkié – mondotta Steve Dick, az ICUU (Nemzetközi Unitárius és Univerzalista Tanács) titkára a megnyitó istentiszteleten. Ezzel vette kezdetét a második hét programja, az ICUU konferenciája. A program nagyon színes volt, a résztvevők „palettája” úgyszintén. Hetven résztvevő érkezett a világ huszonhat országából. A konferencia egyik célja a szervezet új vezetőségének a megválasztása, a szervezet működésére vonatkozó kérdések megvitatása, a másik a vallásos szellemi és lelki feltöltődés volt. A 21. századi vallásfilozófia, a huszonhat ország unitárius vagy univerzalista vallásgyakorlásának a bemutatása, történelmi és stratégiai előadások, kiscsoportos témák megbeszélése és ismerkedés a spirituális, politikai és gazdasági tükörképek megjelenítésével, mind-mind szellemi gyarapodásunkat szolgálta. Hadd idézzek még néhány gondolatot Steve Dick beszédéből: Az ima nem változtatja meg a dolgokat. Az ima az embert változtatja meg, hogy az ember megváltoztasson dolgokat. (Lon Ray Call) Az is elhangzott, hogy az ima elsősorban egyénre szabott. Mindenki sajátos módon imádkozik és most arra gondolok, hogy bár a konferencia nyelve angol volt, a közös imában mégis 26 nyelven, mindenki az anyanyelvén szólt Istenhez és kérte, hogy segítse az embert a jóakarat, a szeretet és az elfogadás útján járni. Ilyen sokszínűségben még azért imádkoztunk, hogy legyen esélye mindenkinek munkát találni, gyermekeinknek boldog gyermekkora lehessen, hogy a remény és az álmodozás ne csak luxuscikk legyen az ember életében, hogy segíteni tudjunk azokon, akiknek erre szükségük van, hogy meglássuk azokat is, akiket most nem látunk, jusson mindenki számára tiszta víz, a béke és a szeretet legyen mindenki lételeme. Ugye, számunkra milyen furcsa, hogy tiszta, iható vízért imádkozzunk? Pedig ha a természet adta ajándékokra ezután is így vigyázunk, akkor még a mi életünkben is bekövetkezhet, hogy az iható víz lesz a legnagyobb ajándék. (Kenyába Tanzániából importálják a vezetékes vizet. Miért? Ott is volt határmódosítás és bár a Kilimandzsáró valamikor a kenyaiaké volt most Tanzánia tulajdonában van. A vizet, ami tulajdonképpen a természet része, de valamikor Kenyának is jogos lételeme volt, most drágán megvásárolják, hogy az életüket fenntarthassák.)
A szeretetet kifejezésre kell juttatni
Aztán arról is beszéltünk, hogy a szeretet egymagában csak elmélet, megfoghatatlan érzelem. A szeretetet ha érezzük, az még nem elég. A szeretetet kifejezésre kell juttatni. A szeretet tettek nélkül halott, csak akkor kel életre és tesz csodákat, ha meszólaltatjuk, ha megtöltjük tartalommal, és ha a szeretet jegyében végezzük minden dolgunkat. Aki ismeri Selma Lagerlöf írását a vörösbegyről, az tudja, hogy amikor szürkeségéhez Istentől egy ecsetvonásnyi nevéhez illő színt kért, Isten azt mondta neki, hogy azt ki kell érdemelni, illetve „…gondoskodj magad arról, hogy megszerezd a vörös tollakat”. És ő megszerezte. Kiérdemelte és megkapta. A tiszteletet sem lehet csak úgy kérni, ki kell érdemelni. Amikor négy kontinens 26 országának a küldöttei a szeretet nyelvén Istentől békességet kértek ennek a megbolydult világnak, akkor úgy éreztem, hogy bár nem tízezrek borultak le látványosan, hanem csak egy maroknyi ember fohászkodott, és vitte az üzenetet szerte a világba, ennek a szervezetnek a törekvése kiérdemelte a tiszteletet. Köszönet érte a szervezőknek.
Lelki ajándékok
A Fülöp-szigetekről, ahogy a konferenciáról is még nagyon sokat lehetne írni. Jill MC Allister egy gondolatát szeretném még megosztani az olvasóval: Mi mind adhatunk valamit. Nem lehetünk soha annyira szegények, hogy egy mosoly vagy egy kedves szó ne juthatna másnak is. Én a szellemi tanítás mellett nagyon sok lelki ajándékot kaptam. Kaptam ezt azoktól főként, akiknek a mindennapi betevő falat megszerzése sokszor csak remény marad.
Utolsó teljes napunk a szigeteken kirándulással zárult. Mivel a földrengés az utakat és a hidakat sok helyen tönkretette, a természeti csodákból inkább egy újabb szomorú életkép tárult elénk. A hegyek felé indultunk most, más irányba. Siapo volt az első állomás. Itt kóstoltuk meg a frissen szedett kókuszdió tartalmát. Kókusztejet szürcsölgetve beszélgettünk az ott élőkkel. A lelkész 85 éves és még friss szellemi erővel és mozgással szolgálja maroknyi gyülekezetét. Illetve ez nem is az ő, hanem a fia gyülekezete. Mivel azonban megöregedett és már nehezére esik a közlekedés, ezért Samoyaóba a fia jár. Cseréltek. Mi is elindultunk és mentünk a végtelennek tűnő hegyi úton, kapaszkodtunk fel a világ tetejére. Honi táj, kicsit más növényzettel. A közlekedés sem volt szokatlan. Lógtak az emberek az autókról. Illetve kapaszkodtak, ki ahogy tudott. A lényeg, hogy ne gyalog, de eljusson a városig. A világ tetején esővel és sűrű köddel tette még rejtelmesebbé Isten az elénk táruló látványt. Munch Sikoly című festményével asszociálható ez a világ. Hogy kerül ide és itt is domb tetejére egy templomnak nevezett házacska? Itt vezet el a főút és piac van minden vasárnap. Az emberek összekötik a szükségeset a szellemi gyarapodással és bár legtöbbjük négy-öt kilométert gyalogol fel a hegy tetejére minden vasárnap, mégis eljön a templomba.
Szomorú életkép
Meg voltam győződve, hogy a világon ennél rosszabb út, amin járművel is közlekednek, nincs. Megnyugtattak, hogy van és az is ott van, nem messze. Mivel több időnk volt beszélgetni az emberekkel, megtudtuk, hogy utcai vízvezeték szolgáltatja a vizet a háztartáshoz. Évente fizetnek ezért a szolgáltatásért. Azt is megtudtuk, hogy a televíziós adást központilag szolgáltatják, de a gazdagabbaknak saját antennára is futja. A televízió fontos. Ez nem lep meg. Itthon is sok embernek szinte létfontosságú. Az egészségügyi ellátást bábaasszonyok, gyógyítók végzik. Nagyobb baj esetén messze kell menni. Hogy mit esznek? Reggel puliszka, sózott, füstölt hal, délben puliszka, zöldség vagy ami van, esetleg csirke. Este mikor mi marad. Állatokat tartanának, de legtöbbjüknek csak aprójószágra futja. A levegő egészségtelen, sokszor van sűrű köd, növénytermesztéshez vegyi kezelésre lenne szükség. Erre nincs pénz. A kókuszra sokat kell várni. 6-7 év után hozza az első termést. Mitől félnek? A földrengéstől. Ez volt az újdonság. Nekünk pedig a kakasviadal. Rengeteg kakast lehet látni mindenhol a szigeteken. Ünnep nem telhet el kakasviadal nélkül. Szeptember 23-án a lelkész születésnapjára az egész falu összegyűl. Tehenet, disznót, kecskét vágnak és kakasviadallal fűszerezik a mulatságot. (Bár a szegénység égbekiáltó, azt a keveset, amijük van, szeretik megosztani egymással és a hagyományaikhoz is ragaszkodnak.) Nagy lakomaboldogság, de úgy is megközelíthetjük, hogy egyszerűen csak szeretnek együtt ünnepelni. Ez rólunk egyre kevésbé mondható el, pedig milyen jó lenne ezen a nyáron együtt itt, Vásárhelyen egy jó nagyot ünnepelni! Ezt senki nem tiltja meg nekünk, de ha nekünk nem ez a fontos, akkor akadálytalanul jöhet az énközpontú globalizáció.
Hazatérés
Madonnák ülnek a házak felett és arcukról dől a szomorúság – jutott eszembe Radnóti két sora és az, hogy itt hagyom a szomorú madonnákat, őrködjenek az emberi szeretet felett, hintsék a reményt és tartsák meg az emberek jóba vetett hitét és hazaindulok, haza. Dumaguete–Manila–Doha–Budapest–Marosvásárhely. Manilában elköszöntem a csoporttól és egyedül indultam tovább. Dohában (Quatar állam fővárosa) egy éjszakát kellett a repülőtéren töltenem. Nagy élmény volt. Gondoltam, hogy ha már itt vagyok, hát veszek egy üvegecske jellegzetes italt, hogy itthon ízletesebb legyen majd a mesélés. Kértem az egyik biztonsági őrt, hogy segítsen, mert én nem értek az italokhoz. Talán le is szúrt volna, ha a szemei lándzsákat szórhattak volna. Rettenetesen elkomorodott arccal szólt rám, hogy bocsánat asszonyom. Maga itt Isten országában van. Mi nem gyártunk semmiféle szeszes italt. De azért néha isznak, kacérkodtam a megjegyzés gondolatával, de jobbnak láttam eloldalogni. Szerencsére nemsokára a morcos úriembert egy sokkal barátságosabb kollégája váltotta fel. Vele már lehetett beszélgetni. Bevallom, sokszor megköszöntem Istennek, hogy nem ott kellett asszonynak születnem. Néha még itthon is lázadok a nemi egyenlőtlenség és igazságtalanság ellen. Csupa földig érő fekete burka kétujjnyi keskeny nyílással, hogy a saját lábában megbotolva hasra ne essen. Sokuknak viszont még ez sincs, hanem fekete fátyol borítja egész arcukat. A férfiak persze fehérben, nehogy megizzadjanak. Az asszonynak nem számít. Ezt a pórázra kötött rabszolgaságot csak elképzelni lehet. Megtapasztalni fájdalmas. Lehet, hogy mégis boldogok. Az indulástól a hazaérkezésig több mint negyven óra telt el. Éjszaka volt. Az éjszaka csendjében álltam a Bolyai utca parkolójában, vártam a szeretteimet és Tamási Áron olyan sokszor és rosszul idézett sorai jutottak eszembe: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” – ismételtem el magamban. És éreztem, hogy a szívem megtelik nagy és általános meleggel, a lelkem megtelik a derűs idő nyugalmával, és a szemem megtelik a hajnal harmatával. Lassan felálltam és azt mondtam: – Igaza van: késedelem nélkül haza fogok menni, hogy otthon lehessek valahol ezen a világon! Igaza van: nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges: a tarka és zegzugos világot, a megbocsátandó embereket, az egymásra morgó népeket; s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszatérjünk oda, ahol otthon lehetünk. Hazajöttem.
Nagy Gizella