Vannak tárgyak, amelyeket észrevétlenül hullatunk el az idő útvesztőjében, évekig vagy akár évtizedekig sem vesszük észre hiányukat, hogy aztán egy váratlanul felvillanó kép, egy meglepetésszerű helyzet hatására egymáshoz illeszkedő emlékdarabkákban térjenek vissza hozzánk. Egy fagypont alatti délelőttön egy meggyszínű zsebrádió ajándékozott meg ezzel a tapasztalattal. Őszülő, kerek arcú férfi tartotta a kezében a lakótelepi sétány elnéptelenedett padjainak egyikén, néha csavart egyet valamelyik gyűszűnyi gombon, majd derűs nyugalommal feledkezett újra bele az apró szerkezetből áradó hangokba. Egy nyolcvanas évekbeli piros táskarádió jutott eszembe a csendéletszerű jelenetről, édesapám legfontosabb becsomagolnivalója, ha tengerparti nyaralásra vagy bárhova máshova indult a család. Júliusi, augusztusi estéken ez a készülék jelentette a legfőbb szórakozást az üdülőtelepek sportközvetítésre éhes férfinépe számára. Nem tudom, mikor és hogyan lépett ki a mindennapjainkból az a rádió, de az biztos, hogy az emlékraktárom mélyén a gondtalan, meleg napok elmaradhatatlan tartozékaként leltározódott el. Érdekes módon a mínusz fokokban üldögélő férfi is ezt a hangulatot idézte fel bennem. Nem lehetett nem megszólítani. Jobb híján a pontos időről érdeklődtem, magyarázatképpen azt is hozzátéve, hogy lemerült a mobiltelefonom.
– Húsz perc múlva 12. Mindjárt jönnek a hírek. Foglaljon helyet, ha nem siet – érkezett a szívélyes válasz.
– Nem hideg a pad? – kérdeztem, de közben már le is telepedtem.
– Ugyan – mosolyodott el újdonsült beszélgetőtársam. – Ilyenkor ez enyhe időnek kellene számítson. Akik emlékeznek a múlt századi januárokra, februárokra, tudják. Régen mínusz 10 foknál kezdődött az igazi tél, akkor éreztük csak, hogy élünk. Iskola után, ha megvoltunk a leckékkel, estig szánkózhattunk, és sosem fáztunk meg. Most el kell utazni a hegyekbe, ha szeretnénk látni bár térdig érő havat. Száraz vagy pocsolyás telek nem is voltak akkoriban, sem később. Egyszer, a nyolcvanas években 35 fok alá is lement a hőmérő itt, Marosvásárhelyen, igaz, akkor a forgalmat is leállították, szó szerint megdermedt a város. De plusz fokok sohasem voltak ebben az időszakban, és ez így volt jó, így volt természetes. Suhanckoromban sokszor néztem sóvárogva a Ligetben hokizó barátaimat. Szaladtak mindig a fiúk az edzőhöz, és kérdezték, megvan-e a mínusz 15 fok, mert akkor igazán jó a jég. Rendszerint megvolt, siklottak is a korcsolyák akadálytalanul, mintha tükör lett volna alattuk. Engem féltettek a szüleim, nem engedtek jégkorongozni, de a téli sportok, különösen a hoki iránti rajongásom azóta is megmaradt.
Pár percre csend telepedett közénk, talán a pálya szélén rostokoló hajdani kamasz tiszteletére. A villanásnyi múlt azonban nem zökkentette ki a férfit az eszmecseréből.
– Most valahogy finnyásabbak, fázósabbak lettek az emberek, főleg a fiatalok – szólalt meg újra. – Nem is csodálkozom, hiszen vékony dzsekiben, bokánál feltűrt nadrágban járnak, csurdé a lábszáruk télen is. Sajnos, leáldozott a jó meleg gyapjúzoknik ideje, pedig azok a legnagyobb fagyban is melegen tartották a viselőjüket. Az irhabundáról nem is beszélve. Mit csináljunk, ilyen ez a modern világ. A televízióban is szibériai hideget emlegetnek, pedig az nem mínusz 8, 9 foknál kezdődik, inkább 30-nál, 40-nél, de akár 60 is lehet.
– Gyakran szokott így kiülni, rádiózni? – kíváncsiskodtam.
– Amikor csak tehetem. Nekem ez a legjobb szórakozás – mosolyodott el a békésszürke tekintet. – A tévé egyre jobban fáraszt, nemcsak a szememet, az agyamat is kikészíti. Annyi benne a rossz hír, a lehangoló vélemény. De ez a kicsi szerkentyű megnyugtat. Fiatalabb koromban sokáig kamionsofőr voltam, jártam az országot, gyakran hetekig nem jutottam haza. Azokon az utakon is a rádió volt az egyetlen társam, és manapság is vele értek szót a legjobban. – Beszélgetőtársam nevetésében volt valami leheletnyi szomorúság, talán ez tartott vissza attól, hogy a családjáról érdeklődjem. Különben is megkezdődött a híradó, ideje volt fennebb tekerni a kis készüléken a hangerőt. Meghitt csendben követtük a tájékoztatást, aztán lassan elköszöntem. A zsebrádiós udvariasan hajtotta meg magát, aztán újra elmerült a tenyérnyi dobozba zárt világban.
