A régi ház

Egy ház és mennyi sors! Mennyi szenvedély, amellyel valaki mindig birtokolni akarja. Valakik, akik jönnek, élnek benne, majd elmennek, és a ház marad, soha nem törődve azzal, aki lakta és itt hagyta őt.

A ház, mely a gondolataimban él, valamikor az 1800-as évek közepén épülhetett, s bizonyosan tehetős család emelte, hiszen a telek akkor is a város központjában volt. Istállót húztak fel a lovaknak, mellette pedig kocsiszínt, mely helyet adott a családi hintónak és a könnyű homokfutónak, hogy a gazda családjával együtt sétálni, piacra, nyáron Marosszentgyörgyre, a Somostetőre, alka-lomadtán vadászni menjen, vagy talán még dolgozni is néha.

A szívemben élő ház, amelyről mesélek, impozáns, magas, nagy ablakos és fehér falú volt. Gyemekkoromban ezt a házat a nagyszüleim lakták, és nekem az otthonnál sokkal kedvesebb, biztosabb és melegebb helyet jelentett.

A nagyapám még nem volt nagyon idős, amikor megszülettem, s ők Szatmárról Marosvásárhelyre költöztek. Előttem van most is magas termete, hófehér haja, kedves kék szeme, mint ahogy nem fogom elfelejteni soha a meséit sem, melyekkel bearanyozta a gyermekkoromat. Esténként a cipőjére állított, és együtt sétáltuk körbe a lakást, míg le nem csúsztam a lábáról. Néha alkonyatkor elővette a hegedűjét, és eljátszotta mindazt, ami hiányzott neki: a gyerekkori otthon, a fiatalság, az életének azon szakasza, melyet máshol, más városban, más házban élt meg tűnő szerelmeivel, majd az egyetlen gyermeke miatti állandó aggodalomban. A hegedű sokszor sírva szólt, hiszen ő is magyar ember volt, s egy életet átélni magyar szívvel nem okozott sok derűt annak, aki a XIX. század vége felé látta meg a napvilágot.

Nagymama messziről jött a férje után. Magyarországon született, gyermekkorát tót és szerb eredetű, de magyar ajkú szülőváro-sában élte meg, és büszkén emlegette az ő nagyanyjának rokoni kapcsolatát a Petrovics (Petőfi) családdal. Neki Szatmár csak a férje otthonának számított, és ott született meg négy gyermeke, akik közül csak az anyám maradt életben. Ő később is Marosvásárhelyhez kötődött igazán, mert itt élt a lánya és annak gyermekei, hasznos itt tudott lenni, amíg csak tehette.

Nagyapám hegedűjét gyakran kísérte gyönyörű hangjával az esti félhomályban. Ha rájuk gondolok, megtelik a szívem hálával irántuk.

Az udvaron most is él két öreg orgonafa, mely alatt régen pad is volt, s ők esténként ott üldögéltek csendben, hiszen nem volt szükségük szavakra, hogy emlékezzenek a fél évszázadra, melyet együtt éltek meg, s amely magába foglalta a két világháborút és három gyermekük korai halálát. A csend, mely körülvette őket, adta meg nekünk az egyensúlyt, a hitet, a kitartást nehéz napokon, szegénységben, gyászban, hiszen az ő erejük és békességük lett a mi örökségünk.

A kommunizmus megérkezésével sokasodni kezdett a házban lakók száma. Egy nap bejött a kapun egy bőrönddel egy idős házaspár (volt földbirtokosok), akiket kitettek a házukból, elkergettek a faluból, s behozták őket a városba. Vagyonukból csak annyit hozhattak el, ami a bőröndben elfért, és amit cipelni tudtak. Soha nem derült ki, hogy miként találtak el oda, de a nagyszüleim befogadták őket, átadtak egy szobát, s kezdetben, míg nem talált munkát a férj, még kosztot is adtak. Néhány hónap múlva megjelent a lányuk is két kisgyerekkel, mert otthagyta a férjét. Őket is kitelepítették az előtte való évben. 

Az udvaron egy kisebb lakásban élt az idős asszony is, akitől nagyapámék vásárolták a házat, de őt hamarosan bevitték egy öregotthonba, és helyébe egy kétgyermekes család érkezett.

A következő nyáron, egy kora reggelen nagyszüleim még ágyban voltak, amikor beugrott az ablakon egy fiatalember, és felmutatta a kiutalását egy szoba, konyha, kamrára, mondván, hogy délután hozza feleségét, két kislányát meg a bútorokat, s addig legyen kiürítve a lakás.

Lassan egyetlen szoba maradt a nagyszüleim használatában, a tulajdonjog pedig átment az államra. Így hát elmaradt a hegedűszó, nagyanyám sem énekelt többet, és a pad is mindig foglalt volt. Nagyapám akkoriban apámmal együtt a Szabad Európa Rádiót hallgatta minden este.

Egészen váratlanul jött még egy új lakó egy napon. Öreg asszony volt, és neki már csak a pincében maradt hely, ahol nagyapám deszkát rakott a földre, arra egy régi szőnyeget, akadt egy keskeny heverő is, és valaki adott egy vaskályhát, amelynek a kéményét az ablakon vezették ki. Szomorú, halk szavú, kis úriasszony volt, aki az ékszereitől nem tudott soha megválni, mindig magán hordta őket. Próbálok visszaemlékezni arra, hogy mi lett vele, de nem tudom felidézni. Mindenesetre nem ott halt meg a pincében, de már nincs, akit megkérdeznem, hogy hol és hogyan.

Olyan lett a ház, mint egy kényszerzubbony, mely szorít, de nem enged el.

Évekig tartó betegség, fájdalom és gondozás után elmentek a nagyszüleim, de a ház meg sem érezte. Nyüzsgött benne a sok ember, a sok gyermek, egyre csak szaladgáltunk, kiabáltunk és nőttünk. Mindenki rongált, nem javított senki semmit, nekik a mi otthonunk csak egy kényszerlakhely volt, ahonnan elvágytak egy tágasabb, csendesebb házba.

Az istállóban már nem voltak lovak, a kocsiszínben sem állt hintó, csak a Jóisten tudja, hogy hova vittek el mindent. A tető lassan foghíjas lett, a falakat kezdte marni a víz, és virágokat rajzolt rájuk a salétrom. Az udvart felvetette a dudva, az istálló teteje beomlott, a régi pompás ház egyféle menedékháznak nevezhető csúnya, koszos épületté alakult át.

Így találtam rá én, aki elmenve előtte, gondolatban mindig ráköszöntem, mert ő volt gyermekkorom tanúja, ő őrizte azt a régi kedves világot, amelyről gyakran álmodtam, és ahova mindig visszavágytam. 

Nemrég visszakerült hozzám a régi ház. Tisztítottam, javítottam, újrafedtem, csiszoltam, simogattam, és hazaköltöztem. Szégyenkezve emlékezem most is arra a pillanatra, amikor beteg voltam, és arra gondoltam, hogy nézzem meg jól, nézzem sokáig, hátha elmegyek, és utána is szeretnék emlékezni rá, mert ő, a ház nem fog emlékezni reám. Akkor tudatosult bennem, hogy attól volt „otthon”, mert mi azzá tettük.

Eszembe jut testvérem, Horváth Loránd verse, amelyben már rég megfogalmazta ő is ezt az érzést: „Feljajdul bennem az akarás,/ beállok kőnek, cserépnek,/ mert meghalnak mind, akik szerettek,/ s a kövek, a kövek örökké élnek”. 

Jung Ildikó