Reggeli töprengéseim

Arcpirító, fagyos téli reggel. A járókelők dideregve, sietősen lépkednek a járdán. Orrtörléssel, köhécseléssel, varjúkárogással tele a levegő. Az idősek, főleg a betegesek meg a nélkülözők dühösek a zord időre, csak tetézi bajaikat. Körülöttem gyermekek  igyekeznek óvodába, iskolába, élénk színű ruhájukban élő virágoknak tűnnek, roppant virgoncak, és fütyülnek a szembecsapó,  éles szélre. Oda se neki! Ahol felfedeznek egy síkos részt, azonnal ráperdülnek, és szívből sajnálják, hogy a litty-lötty tél elpocsékolta előlük  a havat. Ó, pedig micsoda fenséges dolog hólabdázni, szánkózni, hóembert gyúrni. 

Kiapadhatatlan életenergia fűti a kis gézengúzokat, legyőzhetetlen életkedv, tenni vágyás árad belőlük, nem bírnak soká egy helyben rostokolni. Épp ezért szeretem őket, ezért lettem  pedagógus. 

Egy nyárádmenti faluban, Székelyvajában  37 évig tanítottam a magyar nyelvet és irodalmat. Tanítványaimat munkatársaknak tekintettem, és öröm  volt velük dolgozni. 

Vajon mi a helyzet most az iskolákban? Megütődve olvastam Dorin Florea polgármester közleményét, hogy az Unirea líceumban  aggasztó a helyzet: a diákok fáznak. Igencsak elszomorított a hír, mindazonáltal az írást szemszúróan célzatosnak találtam, hiszen a polgármester már többször csak az egyházi tulajdonban levő magyar nyelvű intézményeket kárhoztatta. Vajon a többi iskolában olyan remekül  festenek a dolgok?  Aligha. Florea úr nem érti, hogyan szavazhatta  meg a parlament a magyar nyelvű egyházi  iskolák visszaszolgáltatását a jogos tulajdonosoknak.  Ez fáj neki.  És ez nem szép, nem igazságos álláspont. 

Sajnálom, hogy egymás után tűnnek el a kis sportlétesítmények, játszóhelyek, például a Kövesdombon felszámolták az egyetlen szánkózóhelyet is a Segesvári út mellett, pedig nagyon népszerű volt mind a kicsik, mind a felnőttek körében. Télen odasereglett az egész környék szórakozni, kikapcsolódni. A Kövesdomb apraja-nagyja együtt örvendett a télnek, s messze elhallatszott  a vidám kacagás, visibálás. 

„Ömlik a hó, szakad a hó mesésen, baba, mami, öcsi, nagyi, ámul-bámul a csodahóesésen. Gézengúzok nyakig hóban,  éles szemmel gyönyörködnek: hókislányok tündértánccal lebbennek. Ez a nagyszerű csicsonka! Lurkósereg csúszik rajta visongva. A villogó tükörjégen csúsznak-másznak korcsolyával, deszkaszánon, mosdótálban, nadrágféken. Van ám bennünk Tél úr iránt tisztelet: átszánkóznánk, átcsúszkálnánk egyvégtében tíz telet!”

Felocsúdok az álmodozásból. Ugyan már! Hol van az a régi tél?

Kajcsa Jenő