Kovács Levente: Tüzek és hamvak
Néhány napja érkezett meg a nyomdából Kovács Levente tanár, rendező, író Tüzek és hamvak című regénye. A kötet borítólapján egy ijedt, szőke kislány tűzcsóvák között lépcsőn szalad fel valahová a felhők közé. Hátlapján pedig, ajánlóként a kötetből vett részlet olvasható, amely a kubai válságra, az atomháború fenyegetésére utal. A borító apokaliptikus ábrázolásán túl a könyv több önéletrajzi epizódot is tartalmaz. A kötetről a szerzővel beszélgettünk.
– Milyen műfajba sorolható ez a legújabb regény?
– Arra gondoltam, hogy az előző könyvekhez viszonyítva ez a kötet egyfajta váltás. Az előző köteteim inkább tudományos-fantasztikus művekhez sorolnám, amelyek szereplői Közép-Amerikába is elkalandoztak. Ez egy erdélyi történet, amelyben nagyon sok személyes eseményt dolgoztam fel. Elsősorban az 1970 és 1980 közötti kolozsvári egyetemi életet idézi fel, anélkül, hogy pontos utalás lenne erre az időszakra, nem konkrét dokumentarista, hanem leginkább önéletrajzi vonatkozású regényről van szó. Leginkább annak a korszaknak az életérzését, hangulatát idézem fel benne. Ez egy korrajz, amely úgy láttatja az akkori világot, mint amikor egy fényképezőgép lencséje egy kicsit homályosan adja vissza a valós képet. Ez már egyfajta távlati rálátás, visszatekintés az akkor történtekre. Nehéz írni arról a korszakról konkrétan, hiszen ahhoz már szociográfia, történelmi kutatás is kell, de ezek nem az én szakterületeim. Némiképpen szereplőim beszédmodorával, stílusával, korabeli áthallásos nyelvi fordulatokkal visszaidéztem az egyetemi éveket, de ezek csak hangulati elemekként vannak jelen a kötetben.
– Ha nem titok, akkor elárulhatjuk az érdeklődőknek, hogy milyen konkrét önéletrajzi történetekre épült a regény cselekménye?
– Több évig laktam Kolozsváron, hiszen amellett, hogy ott végeztem ötéves egyetemet, majd a négy évet tartó doktori iskolát, több előadást rendeztem a színházban, és a családi vonatkozásomat illetően, az első és a harmadik feleségem is kolozsvári volt. Egykori anyósom a műegyetemen tanított, így elég nagy rálátásom volt a kolozsvári egyetemi életre. Persze a sok élményt nem lehet mind megírni, csupán egy epizódot választottam ki, arra építkezik a regény. Három kolozsvári egyetemi hallgató albérletben lakik egy hóstáti házban. Én is ott laktam négy évig. Ma már kevesen tudják azt, hogy a Hóstát Kolozsvár központjától alig húszpercnyi autózásnyira olyan volt, mint egy falu. Ezt a városhoz csatolt települést sajnos lebontották. Akkor úgy jártunk oda, mint a néprajzkutatók, akik dokumentálták a korabeli falusi életet. Emlékszem a szűk kicsi utcáira, a családokra, amelyek ott éltek, mind ismerték egymást. Igazi különleges közösség volt. Ez a hóstáti életforma engem nagyon lenyűgözött, és azért is helyeztem a regény cselekményének középpontjába ezt a települést.
– Mire utal a könyvcím: Tüzek és hamvak?
– A történet úgy kezdődik, hogy van egy tűzeset. Ennek hírére a falubeliek azonnal kalákában hozzálátnak a tűzoltáshoz, jönnek, hogy segítsenek a bajbajutottakon. Ma már ez az összefogás nincs meg a közösségünkben. A házban albérlőként három egyetemista fiú, míg ugyanazon az udvaron egy háromlányos család lakott. Annyira valós a történet alapja, hogy az utóbbi családról annak idején, ötödéves egyetemistaként írtam egy lélektani tanulmányt, elemzést, amely olyan jól sikerült, hogy ott akartak tartani a lélektani katedrán, de én akkor már el voltam kötelezve a színház felé. Ez annyira személyes történet, hogy az egyik fiú, akivel Hóstátban laktam közös albérletben, beleszeretett az egyik lányba, én a másik lánynak udvaroltam, s a harmadik lány szerelmes volt mindkettőnkbe. A lányok sorban 15, 17 és 19 évesek voltak akkor. A 19 évessel volt kapcsolatom egy darabig. Ő falusi tanítónő szeretett volna lenni, én pedig városi rendező, így nem terveztünk közös jövőt, és elmaradt a „barátság”. Saját történetemmel kezdődik a kötet, majd a barátom életét követem végig, hiszen az ő szerelmi kapcsolata tragédiába torkollt. Mert a lány, akinek udvarolt, súlyos szívbeteg volt. Mindkettővel jó barátságban voltam. Elmentek az ötödév előtti vakációban falura nyaralni, én Kolozsvárról minden második héten írtam nekik egy újságot kézzel, aminek Déli Maszlag volt a címe. Ezt közösen olvasták el, és jót nevettek a tartalmán. Azonban egyik alkalommal a lánynak nevetés közben megállt a szíve, és ott halt meg. Ez a történet is benne van – egy másik kontextusban –, így mondhatom, hogy valóban megtörtént események, viszonyok vannak a könyvben. A szereplők személyes életpályájának tragédiáját tetőzi az, hogy a Hóstát a szocialista városfejlesztés áldozata lett, hiszen az épületeket le kellett bontani, így nemcsak a településből, hanem az ott lakók vágyaiból, terveiből is hamu lett. És ez sem kitaláció, hiszen voltak olyanok, hogy a bontási rendelettel a kezükben leégették a saját házukat, hogy ne legyenek tanúi annak, hogy porba hullnak a falak. Ez nagyon fájdalmas volt számukra, és tulajdonképpen egy életforma, életérzés végét is jelentette. De, mint tudjuk, annak idején nemcsak a Hóstátot tüntették el, hiszen az 1980-as évek politikai iránya miatt országszerte hozzáfogtak a falurombolásnak, ami hasonló tragédiát okozott ott, ahol a buldózerek ledöntötték a lakóházakat.
– Kinek ajánlja a szerző ezt a könyvet?
– Nem szeretem leszűkíteni az olvasótábort, de azt ki kell emelnem, hogy értelmiségi közegben zajlik a cselekmény. Biztos, hogy akik még élnek, és átélték azokat a kolozsvári történeteket, amelyek bekerültek a könyvbe, másként viszonyulnak a könyvhöz, hiszen nem tagadom, hogy van egyfajta nosztalgikus érzés az akkori, mára már letűnt világ iránt. Úgy érzem, hogy sajátosan megközelített erdélyi létről szól a kötet, amiben nincsenek konkrét történelmi események, fordulatok. Igazán akkor éri el célját a regény, ha nem nagyon konkrét, hanem átélhető, mások által is megélhető történetet követhet végig az olvasó, ezért bizonyos helyzeteket úgy változtattam meg, hogy csak a történetben részt vevők ismerhették volna fel, de sajnos azok, akikre konkrétan utalok, már nincsenek közöttünk, így nincs, aki azt mondja majd nekem, hogy valójában nem úgy történtek az események, ahogy a regényben leírtam. De tulajdonképpen, amint említettem, ez is volt a cél, hogy az életérzés kerüljön az előtérbe. Mi ugyanis nem fogtuk ki az 1956-os magyarországi forradalom okozta nehéz időszakot, amikor egyetemistákat, tanárokat tartóztattak le, illetve az elrománosítás durvább módszerét sem éltük át, ugyanis a történetem nem sokkal ezután kezdődik, amikor egy viszonylag békésebb korszak következett, és egy kicsit nyugodtabb volt az egyetemi élet.
– A könyvben megjelenik az egyetemi diákszínjátszás is. Ez nem véletlen, hiszen sokan tudják, hogy Kovács Levente évtizedekig foglalkozott diákszínjátszó csoportok irányításával, diákelőadások rendezésével.
– A kolozsvári diákszínjátszás éveire is utalok, de sajnos ez elég hamar megszűnt. Amikor én a kolozsvári egyetemre jártam, két csoport is volt, az egyik a bölcsészekből, a másik a más szakokon tanulókból állt össze, és mindkettő nagyon jól működött. Amikor elmesélem a mai fiataloknak, a színművészetet tanuló hallgatóimnak, hogy milyen élményeink voltak egyetemistákként, nem hiszik el nekem. Tulajdonképpen ez is ösztönzött a történet megírására. Nemcsak a kolozsvári, hanem más diákszínjátszó csoportjaim előadásaira rendszeresen többszörösen száz néző jött el, mivel ezek a darabok az ellenállásról is szóltak. Majdnem mindig áthallásos szövegek hangzottak el a színpadról, és volt olyan előadás is, amit letiltottak. De az általam felidézett időszakban a diákszövetség sem ült tétlen, hiszen ott akkor született meg a híres Ellenpontok című nyílt levél a rendszer ellen. Ez a nyugati diáklázadások korszaka. Az ettől való félelem miatt a rendszer kissé lazította szigorát az egyetemeken, azonban azt is tudtuk, hogy ez látszat volt, hiszen besúgók hálózatát építették ki, és igen szigorúan megfigyelték a tanárokat, a diákokat egyaránt. Mindezek mellett az 1970–1980-as években, de még azután is sokáig Erdély kimagasló magyar egyetemi szellemi központja volt Kolozsvár, ami ma már nincs meg.
– Mennyit tartott az alkotómunka?
– Bevallom, kissé nehezen ment a munka, ugyanis hozzáfogtam az íráshoz, aztán betegség miatt lelassult a folyamat. Nem tudtam számítógépbe írni a szöveget, így kéziratot készítettem, amelyet Márton Emőke-Katinka színművésznő digitalizált, a borítótervet ötletem alapján Kardos Zoltán készítette, aki sokat segített a műszaki háttérrel is. A könyvet Donáth-Nagy György tördelte, Bálint Boglárka korrektúrázta, és nagy segítségemre volt Szucher Ervin újságíró, könyvszerkesztő, akinek a kiadója, a Juventus vállalta fel a nyomdai előkészítő munkálatok dandárját. Mindezekért nagyon hálás vagyok nekik.
– Mikor lesz a könyvbemutató?
– Április 15-én 18 órára a marosvásárhelyi Bernády Házban várom az érdeklődőket, ahol Nagy Miklós Kunddal beszélgetünk el a kötetről és egyebekről is. Lesznek vendégeim, és meglepetéseket is tartogatunk a jelenlevőknek.
– Lesz-e újabb kötet?
– Nem tervezek hosszú távra, de ha minden jól megy, még írok egyet. Az újabb könyv színháztörténeti visszatekintő lesz regény formájában, ugyanis én vagyok az utolsó mohikán, aki még tudja, hogy mondjuk hatvan évvel ezelőtt milyen vívódások közepette állítottunk színpadra egy-egy előadást, néhány olyan kulisszatitkot is megírok, amiről már csak én tudok. Ez lesz az új könyv vonzereje.
