Reformáció és egyházművészet

A reformáció gyökeresen megváltoztatta az évszázadok óta fennálló viszonyokat. Nem csak a hitéletre voltak hatással Luther, Kálvin, Zwingli és a többi reformátor tanai, hanem ezeknek politikai, gazdasági és társadalmi következményei is lettek. Az egyik szembetűnő változás az egyházművészetben ment végbe; a művészet nem szorult ki teljesen a templomokból, hanem átalakulva, újabb elemekkel kiegészülve gazdagította a helyi közösségeket és az európai kultúrát. A korábban szenteket ábrázoló díszítéseket különböző növényi és állati motívumok, illetve bibliai jelképek váltották fel, melyek a liturgikus térben és a szertartások kellékein is fellelhetőek.

A protestáns templomok fejlődését nagyban meghatározták a történelmi események és a művészettörténeti korszakok. A reformáció korában protestánssá vált közösségek eleinte a katolikus templomokat vették át és használták istentiszteletek tartására. Ezeken a templomokon jelentős átalakításokat is végeztek. Később (részben az ellenreformációnak is köszönhetően) saját templomokat, imaházakat építettek. A sola scriptura (egyedül a Szentírás) elvét követve a protestánsok eltávolították a szentképeket, oltárképeket és szobrokat a templomokból, a falakat díszítő freskókat pedig lemeszelték. Ugyanakkor egyes elemek a berendezés részei maradtak és az évszázadok során tovább fejlődhettek. A templombelső fontos része maradt a szószék. A katolikus templomokban központi szerepe volt a bibliai és szentábrázolásokkal díszített oltárnak, amely az evangélikusoknál elveszítette szakralitását, egyszerű, bibliai témájú, főleg Krisztust ábrázoló kép lett. A reformátusoknál helyét átvette az úrasztala.

A reformáció magyar területen a reneszánsszal fonódott össze, amely vidékünkön a 16-17. századokban virágzott. Ez egybeesett az ország három részre szakadásának és a török uralmának időszakával, így a protestáns egyházművészetre nem csak a nyugati, hanem keleti minták is hatottak, ami elősegítette a jellegzetes magyar reneszánsz kialakulását. A korabeli építészeti alkotások mellett az ötvösművészet és a hímzőművészet fennmaradt remekművei, a különböző mintájú és formájú úrasztali edények és terítők is jelentős művészettörténeti értékkel bírnak. A 16-17. századi ellenreformáció jellemző stílusa a barokk és később a rokokó volt, amelyek pompájukkal, túldíszítettségükkel kevésbé feleltek meg a protestáns szellemiségnek, ezért csak kevés ilyen jegyeket viselő alkotás található a református egyházművészetben. A 18. század végén a klasszicizmus vált a meghatározó irányzattá, amely az ókori görög-római alkotásokat tekintette követendő példának. Az oszlopok, függönydíszek, vázák, rozetták ünnepélyessége jól illett a türelmi rendeletek után fellendülő protestáns egyházművészethez. Ezt követte a historizmus, amikor a régmúlt korok stílusaihoz visszatérve, azokat utánozva létrejönnek az olyan alkotások, amelyeket neogótikus, neoreneszánsz vagy neobarokk jelzővel illetünk. Ezek keveredése pedig az eklektika. A 19-20. század fordulóját a természethez forduló, élénk színekkel, kígyózó vonalakkal, stilizált növényi díszekkel dolgozó szecesszió jellemezte, majd azt a geometrikus jellegű és eklektikus art déco követte az 1920-as évektől. A felsorolt művészeti stílusok eltérő mértékkel ugyan, de mind hatással voltak a protestáns egyházművészetre. 

A reformáció előtt épült katolikus templomok általában kereszt alakú vagy többhajós, főhomlokzati bejárattal és toronnyal rendelkező épületek voltak. Később a protestánsok által építettek már saját jellegzetességekkel bírtak, ezek gyakran egyhajós vagy centrális szerkezetű alaprajzzal, fő- vagy oldalbejárattal, sok esetben harangtorony nélkül vagy haranglábbal készültek. A 18. századtól tornyot is építhettek a protestánsok, melyekre a katolikusokkal ellentétben nem kereszt, hanem Kálvin-csillag vagy kakas került. De a funkcióban is változások mentek végbe: míg a katolikus templom egy olyan szent épületnek számít, amelyben a papság áldozatot mutat be, addig a protestáns templomok olyan gyülekezeti helyszínek, ahol ígérete szerint Jézus jelen van. Az evangélikus, református templomokban a szószék szerepe megnő, utóbbi egyházban az úrasztalával kiegészülve a templom központi elemeinek számítanak. A református templomok térszerkezete is sajátos, ugyanis a szószéket körülveszik az egymással szemben levő padok, így a gyülekezet önmagát látva központi szerepet kap.

Bár a reformáció svájci ágán a puritanizmus vált ideállá,  csakhamar jelentkeznek a különböző templomi díszítések (színes üvegablakok, növényi és égi motívumok, feliratok stb.), melyek a berendezésre és különböző tárgyakra is rákerülhettek, illetve hatással voltak a hívek otthonának dekorációjára is. A magyar református egyházművészetet mindenekelőtt bibliai alapelvek határozzák meg. Már az 1561–62-es debrecen-egervölgyi zsinat is foglalkozott a templomok díszítésének kérdésével, és a következőket fogalmazták meg: „A kegyesek templomainak, legyenek bár azok fából avagy kőből építve, mindenütt babona és fényűzés nélkülieknek kell lenni. Ne legyenek azokban bálványok, botrányos képek és festmények, hamis tantételek és pogány szertartások és az Isten igéjével ellenkező emberi hagyományok. Mert valamint a választottak az Úr templomai s nincsen semmi közük a bálványokkal, úgy a templomok is, melyek nyilvános összejövetel helyei, nem foglalhatnak magokban bálványokat és bálványozási festéseket.” Azonban a tiltások mellett a korai egyházatyák nem voltak művészetellenesek, ugyanis kiemelték: „A művészek által polgári haszonra készített világi képeket helybenhagyjuk.” Ugyanígy vélekedett a Méliusz Juhász Péter által összehívott 1567-es debreceni zsinat is, amely csak az imádott szobrokat utasította el, a közhasznú képeket nem. Ennek szellemében került sor a református templomok berendezésére.

A reformáció szakított Szűz Mária és a szentek tiszteletével, illetve felszámolta azon szimbólumokat, tárgyakat, amelyek imádat tárgyát képezhették. De használatban maradtak olyan tárgyak, mint az orgonák, harangok vagy egyéb kegytárgyak. Annak ellenére, hogy Kálvin és Zwingli is orgonaellenes nézeteket képviselt, a hangszer szerves része maradt a protestáns templomok berendezésének és a liturgiának egyaránt. Az evangélikus egyházon belül a templomi művészet alapját a bibliai történetek képezik. Luther és követői meghagyták az oltárt, a díszítő festményeket és a gyertyákat. A kálvini képfelfogás szigorúbb volt, a második parancsolatra hivatkozva a Második Helvét Hitvallás így fogalmaz: „Mert jóllehet Krisztus magára öltötte az emberi természetet, ezt nem azért tette, hogy a szobrászoknak és festőknek legyen mit kiábrázolniuk. Kijelentette: nem azért jött, hogy a törvényt és a prófétákat eltörölje, de a törvény és a próféták tiltják a képeket.” A reformáció után két szentség marad meg a protestánsoknál: a keresztség és az úrvacsora. Később a konfirmáció, az esketés és a lelkészszentelések szimbolikus istentiszteletei is kialakultak. Ezekhez pedig fokozatosan bibliai jelképek kapcsolódtak, melyeket azonban csak mértékkel alkalmaztak. A protestáns művészet tehát dekoratív és igehirdető művészetnek számít, melyben az ábra és az Ige együtt építi és tanítja a híveket. Bár a képeket nem övezi különösebb tisztelet, mégis fontos pedagógiai szerepük van, amire már a reformátorok is felfigyeltek, és alkalmazták. A képek és feliratok vallási ismereteket juttattak el egy többnyire szóbeliségben élő köznéphez.

A protestáns templomok külső és belső díszítései között számos szimbólum fedezhető fel. A Luther-rózsa a reformátor teológiájának ismertetőjegyeit ábrázolja, a zászlós bárány Jézus áldozatára, a Kálvin-csillag a betlehemi csillagra és a megváltó születésére utal, a kakas Péter történetét eleveníti fel. Ugyancsak bibliai ihletésűek a pelikánt, halat, főnixmadarat, szarvast vagy galambot ábrázoló motívumok, illetve az úrvacsorára utaló kelyhet és búzakalászt, a jézusi tanításból ismert alfát és ómegát vagy újabban a stilizált keresztet ábrázoló díszek. Kálvin másik jelképe, egy szívet feltartó kéz a reformátor jelszavára utal: „Szívemet véres áldozatul felajánlom az Úrnak.” Esetenként emléktáblák, családi, település- vagy országcímerek és zászlók kerültek elhelyezésre a falakon belül és kívül, így a protestáns templomok a lokális és a nemzeti emlékezet színterévé is váltak.

A református egyházépítészet értékes csoportját képezik a falusi református templomok, melyek berendezésében a parasztemberek művészi törekvéseiket valósították meg. A nagyrészt saját költségen épített és berendezett templomokat a nép magáénak érezte. Ezek voltak a falu ünnepeinek helyszínei, ahol a legszebb tárgyak kerültek elhelyezésre. Ráadásul a presztízsért és rangért folytatott versengésben is szerepet kaptak: a templomok és berendezésük a települések, egyházközségek büszkeségeivé, képviselőivé váltak. Ezekben a templomokban iparművészeti tárgyak mellett népművészeti alkotások és népi díszítések is láthatók, melyek az előbbiekhez viszonyítva sokkal változatosabbak és sokrétűbbek. Bár a kettő kapcsolatban van egymással, sok köztük a különbség is: az iparművészeti tárgyakat kézművesek, tanult mesterek állították elő a társadalom különböző rétegei számára, a népművészeti tárgyak létrehozatalában pedig maga a helyi közösség is részt vett. Ilyenek például a különböző templomi textíliák, az ácsolt ládák vagy egyéb berendezési tárgyak. Ugyanakkor városi mesterek, kisiparosok is alkottak a templomok számára (pl. festett bútorok, kerámiák), illetve népi használatba kerülve gyári termékek is válhattak népművészeti tárgyakká (pl. edények, tányérok, selyemkendők). Fontos azonban megjegyezni, hogy a falusi társadalmakra jellemző, hogy az alkotott tárgyak nem különülnek el élesen egymástól, a népművészetben nincsenek úgynevezett dísztárgyak: a díszítések a használati tárgyakon jelentek meg. Míg az iparművészeti alkotásokat különböző korok művészeti stílusa határozza meg, addig a népi alkotások esetében a hagyománynak, a továbbörökítésnek van fontos szerepe. Hagyománnyá pedig az válhat, amit egy közösség magáévá fogad. Ennek is tudható be az, hogy helyi stílusok alakultak ki, eltérő tárgyak és motívumok díszítik a protestáns templomokat, annak függvényében, hogy egy-egy közösség milyen gazdasági háttérrel, kulturális kapcsolatokkal rendelkezik, illetve milyen fejlődési útvonalat járt be. A népművészetre is hatottak a történeti stílusok, de nem akkora mértékben, mint az iparművészetre. A 19-20. század fordulóján pedig egyfajta fordulat következett be, amikor a szecesszió a vidék felé fordult, a sokszínű népművészetből merített, és természetesen a templomépítészet sem maradt ki ebből (pl. a Kós Károly, Debreczeni László tervezte templomok).

Számos templomot ékesítenek festett famennyezetek, melyek többnyire a parasztság saját vagy erre szakosodott mesterek alkotásai. A középkori eredetű díszítési mód a 16. századtól terjed el magyar vidékeken, és többféle változata ismert, leggyakoribb a lécezéssel négyzetes táblákba felosztott változat, a kazettás famennyezet. Általában, a növényi ábrázolásos motívumkincsük (mely sok esetben összhangban van a templomi berendezéssel is) a késői gótika és a reneszánsz dekoratív díszítményeiből eredeztethető, és nem csak a protestáns felekezetek templomaira volt jellemző. Az alakos ábrázolások azonban csak elvétve maradtak fenn, mivel a katolikus közösségek többsége a 18. század környékén fokozatosan felszámolta az ilyen típusú mennyezeteket, amikor az új építészeti stílusok (barokk, rokokó) szellemében megújították templomaikat. A protestánsoknál fennmaradtak a famennyezetek, mivel az ellenreformáció idején a protestánsoknak nem volt lehetőségük kőtemplomok építésére, a meglévők átalakítására, illetve a türelmi rendelet (1781) után a szegényebb közösségek nem tudtak korszerűbb templomokat építeni. Néprajzi értékük mellett a festett famennyezeteknek építészet- és művészettörténeti jelentőségük is van, mivel felirataikból a korabeli társadalomról és a közösségről is tájékozódhat az utókor.

Látható tehát, hogy a reformáció során jelentős változások történtek a protestáns templomokban. A megengedőbb lutheri és a radikálisabb kálvini képfelfogás szakítani próbált a katolicizmus képfelfogásával, de az ábrázolásokat nem száműzte teljes egészében, hanem a megmaradt képeket és szimbólumokat oktató célzattal használta. Ennek köszönhetően a századok során kifejlődhetett egy sajátos protestáns egyházművészet, amely mindenekelőtt a második parancsolatot tartja szem előtt. Az úrasztali felszereléseken, a festett mennyezeteken és karzatokon, a szószékkoronákon, a berendezési és liturgikus tárgyakon látható jelképek az istentisztelet fontos elemeivé váltak, és puritánságuk mellett  esztétikai értékkel is bírnak.

Nagy Ákos néprajzkutató

Az oldalt szerkeszti: Ötvös József ny. lelkipásztor