Mindig, minden korban és körülmények között vagy dacára vannak szolgálatos hülyék.
Mindig, minden korban és körülmények között vagy dacára vannak szolgálatos hülyék. Olyanok, akik egy nagyméretű és tragikus tömegszerencsétlenség láttán-hallatán arról írnak – a közösségi háló jótékony/ártó névtelenségébe burkolózva –, hogy nem kell vért adni a magyarnak a bukaresti tűzvész áldozatait megsegítendő.
Aztán olyanok is bőven előfordulnak, akik attól fanyalognak, hogy egy politikai-nemzetiségi szervezet választott vezetője mégiscsak elmegy vért adni, és ezért fényképe a sajtóban is megjelenik. A „névtelen”, az ún. „kisember”, az „utca embere”, az arc nélküli járókelő esélytelenségével és irigységével szólják meg, mondván: ha ő elment volna, holtziher, hogy fényképe nem lenne publikus. Csakhogy ott a ha, az az apró kötőszó, amely egész felhördülését kétessé teszi, kihúzza a kijelentés és szándék alól a talajt, a hitelességet. Otthon ül és dohog.
Szerinte ama közférfiú vére kémcsőbe hullatását bizonyosan kampányfogásnak szánta. Az ilyennek eszébe sem jut, hogy akad közülünk, aki mer és akar közszerepet vállalni, valamit tenni, és mindez kevésbé jár tapssal és csókos gratulával, sokkal inkább gánccsal, rosszindulattal, értetlenséggel, mint megértéssel. Óhatatlanul a nyilvánosság átokkal is együtt jár egy globalizált világban.
Más: évek óta arról hallunk, hogy támogatni kell a kis- és középvállalkozásokat, ígérgetik, támogatni fogják, mi több, már évek óta ezt teszik a hatóságok, az EU, a városi és megyei arra habilitált hivatalok. (Az ország egy nagyobb vállalkozás, váltakozó, nem túl inspirált adminisztrátorokkal.) A bukaresti kollektív klub egy tipikus profitorientált kisvállalkozás. Fiatal rámenős csávók vállalkozása volt, akik számos összeköttetéssel rendelkeztek, évek során szerzett kétes tapasztalattal büszkélkedhetnek, volt már letudott, elsimogatott tűzesetük, benne voltak a fővárosi-tengermelléki kis- és középrablóbandában, az elitben, amely szórakozóhelyeket, klubokat, éjszakai becsületsüllyesztőket (idézet Vári Atától) és rudas macákat működtet. Ezek a harmincas évek elejét majd a börtönben taposó fiatalemberek már teljes egészében a honi vadkapitalizmus édesgyermekei, akik az üzleti és vállalkozói erkölcsöket itthon szubkulturálisan sajátították el, annak ellenére, hogy ilyen vagy olyan főiskolán diplomáztak, éppen mesteriztek vagy már doktorok, van rendezvényszervezői jogosítványuk. Nekik azt tanították mestereik, azt diktálta a honi félvilági közeg, hogy a szabályok és rendelkezések, törvények és előírások megkerülhetők, megszeghetők, kiciglizhetők, csak legyen elegendő lóvé nálad. A hatóságok megkenésére. Ugyanis a dolog kétismerős egyenlet: a kenő és a kenhető. Másként mondva: a beltagok titkos szorzata egyenlő a kültagok tudatlanságával. Minden hivatalban ismerned kell valakit (legyenek tartalékembereid is – esetünkben az utóbbiak fontosabbak, mint a vészkijáratok egy tűzmarta klubban) – szól az aranyszabály – , aki elnéz, aláír, engedélyez, a markát szívesen tartja, vállalva a lebukás kockázatát is. Hiszen a bíróságon, rendőrségen is vannak jóemberek. Végeredményben ez egy nagycsalád, nem kis- és középfamília. Rugalmas világ.
Ahogyan a média felfedezi a klub hiányosságait, ahogy megszólaltatják a legvehemensebb közszereplőket, azt hinné az ember, valami azonnal változni fog. Hogy cselekedni fognak, rendet vágnak az egymásnak ellentmondó szabályok és törvényerejű ötletelések között. Az ügy természetesen a parlament elé kerül, szenvedélyes felszólalásokra ad lehetőséget, s a honatyuskák elégedetten pillantnak hátra: látta őket a média, és elégedettek lehetnek teljesítményükkel a választópolgárok. Azonmód törvényt ülnek, hoznak, adnak közre. Lesz egy-két ellenőrzés, ugyanazok, akik eddig hivatalból, megszokásból, nyerségvágyból elnéztek, gazdagodtak, most a vállalkozások körmére kívánnak nézni – mindenesetre szemlesütve járnak lélekben, és várják, hogy őket is fülön fogják. Itt-ott aktarendezés, átírás következik, és jobban fogynak majd a hamisított kínai poroltók és egyéb tűzvédelmi készülékek a közületek körében.
Ismét bebizonyosodott, több katedrális épült a kis- és középvállalkozások elszaporodásának korában, mint ahány kórházi ágy létesült korszerű felszereltséggel. Akadtak olyanok, akik a katasztrófa első óráiban a görögkeleti és görög katolikus egyház távolmaradását hánytorgatják fel. Nincs igazuk: amazok államközeli nagyvállalkozások, nincs idejük törődni a fiatalokkal. Ők lelkeket gondoznak profitorientáltan.
