A román politikusok egy része úgy viselkedik, mint a sánta ló miatt civakodó lókupec pereputty. A kormánybuktató szocdem válótárs minden hiteltelenítő eszközt bevetve próbálja kiűzni a palotából a jogköröket vesztett liberális kormányfőt, de ez száz nap alatt sem sikerült. Így marad a megoldáskereső párbeszéd helyett az ország érdekeire fittyet hányó üzengetős mérgezett nyilazás. Nyugatabbra sem állampolgár-barátibb a hangulat. Szégyenkezve nézem az országházbeli közvetítéseket. A személyeskedő, sértegető kardcsörtetés egyik félnek sem válik dicsőségére. És a dagonyázás átfolyik a mi udvarunkra is, mintha nem lenne elég nekünk a balkáni iszapbirkózás. Kárpát-medencei feleink képtelenek feldolgozni a magyarországi választás eredményét. A gyászfeldolgozás közben bosszút esküdő vesztesek és a győzelmi mámortól megrészegült hatalomba csöppentek közé szorult határon túliak egy kis csöndről álmodnak. De ez képtelenség, mert a digitális örvény mindenkit magával ránt. A pártok és a közszereplők jól megfizetett tartalomgyártó csapatai – ott túl és itt a végeken – a közösségi média minden felületén megtalálnak torzított „híradásaikkal”. Mint jól képzett fake news-vető osztagok. Sietve „lelövik a poént”, letarolnak mindent, még azelőtt, hogy a szakmai-etikai szabályokat követő hagyományos sajtó munkatársai többé-kevésbé hitelesen tudósítanának. Ráadásul az önjelölt megmondóemberek tovább turbózzák a közösségi felületek hordalékát. Mindenki, mindenben tudálékosan kioktatja az ellenvéleményen levőket. Ismerősöket törölnek, barátságok szűnnek meg, és még a testvért is kivágják a családi képből, ha nincs szinkronban a véleményükkel. Írás, fénykép, videó fényezi az önképüket. Minap egy szakember mondta: a digitális tartalmakat ömlesztő maroktelefonok pörgetésekor hamis dopamin termelődik. Boldogsághormonnal jutalmaz, és függővé tesz. Szellemi kábítószer, amely megbénítja józan ítélőképességünket. Buborékba zárjuk magunkat. Hiába van nyár, a szabadságok időszaka, még a napozóágyakon is képtelenek vagyunk leválni a digitális köldökzsinórról, mintha ettől függene az életünk. Önámító tompaság. Pedig csak a fejünket és a hátsónkat kellene felemelni. Ki a természetbe! Túrázni és rácsodálkozni a katángkórón lapuló botsáskára. Meghallani a zöld küllő vijjogását. És menni fel a hegyre. Menni, amíg lehámlik rólunk a belénk szorult gyűlölet, frusztráció és elégedetlenség. Majd tábortűz mellett holdfényben bámulni a csillagokat, és könyvekről vitatkozni. Mert: „kell egy kis áramszünet, időnként mindenkinek…”, ahogy Hofi énekelte.
