2022. augusztus 13., szombat

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Mikor Háncival bozgoráltunk

Mit jelent az, hogy büdös olá? – kérdezte Kistudor Istéfán a hálóban. Övé az emelet, enyém a földszint, így kommunikáltunk. Vagyis inkább ő kommunikált – nekem. Peckes legény volt, az alaki képzés bajnoka: mint valami tornász előénekes, mindent ő mutatott be, s jaj, ha nem tudtuk rögtön utánacsinálni. Pertuban a kis fekete hadnaggyal. Egy dicsekvősebb pillanatában azt is elárulta, hogy a szebeni tiszti iskolában bajtársak voltak, csak őt, mármint Kistudor Istéfánt „bizonyos okokból” eltanácsolták; vagyis kirúgták, s közönséges halandóként kellett érettségiznie, de „valamiért” a vizsga nem sikerült –, az egyébként szabatosan, katonásan fogalmazó tizedesjelölt saját kis sztoriját bizony elmaszatolta. Na, és aztán simán behívták közlegénynek, és kezdhette elölről a szamárlétrát, nekirugaszkodván, s most, a szakaszparancsoki kiképzőn mindenben felülmúlja bajtársait… Bizonyos: a kötelező katonai szolgálat után „visszatartják”, és majd alhadnagy, hadnagy, főhadnagy, százados, őrnagy, és trululu!, tábornok vagy más akármi is lehet még belőle.

De közben persze leérettségizik, magánúton. Az is kelleni fog. És itt az effélét el lehet intézni.

Szóval mit is jelent az a „büdös olá”? Ilyen szépen mondta, mert ahonnan a tanfolyamra érkezett, a törzshelye Karánsebes volt, ő csak fitymálólag Karánbecesnek becézte, randa porfészek, császári és bozgori reliktumokkal… De ott hallott magyar beszédet is, durva szóváltás közben az idézett módon titulálta valaki a vendéglőben, egy szerencsésen sikerült verekedés hevében.

Ő ezt nagyon megjegyezte, és hozzáolvasott.

Háát, mit lehet erre felelni, dünnyögtem. Semmit, hangzott az ágy tetejéről. Valah ümpucit, ugye. Ezt mondjátok ti ránk. Mi pedig rátok, hogy hazátlan bozgorok.

Hallgattam. Lehet hogy ez a Kistudor Istéfán tud magyarul, lám, a ’büdös’ ü-jét és ö-jét milyen szépen, már-már lőrinczésen mondja. Szokása csőbe húzni a székelyföldi bakákat, addig hergelve őket, míg valamelyikük begerjed, és visszafelesel, mint Sz. Imre, akiből kibukott az „ollá, ollá, vajollá, gjátok a podollá” rigmus eredeti változata. Kistudor teli szájjal élvezte, aztán rögvest feljelentette –, és Sz. Imre mehetett az árésztba, a provokáló pedig szombat-vasárnapra kimenőt kapott.


Lóg az eső lába … Diénes Attila szoborkompozíciója
a marosvásárhelyiArt Nouveau Galériában



Keresem a világhálón a peckes katona nevét, nem találom. 

Hasonló nevűek persze vannak, köztük vállalkozó, pl. krematóriumtulajdonos, kereskedő, rektorhelyettes, s mindenféle elöljáró is. Katonát nem látok, titkosítva lehetnek az effélék.

Az is igaz, hogy akiket a hálón látok, nem a mi évjárataink. 

Volt a kollegáim között egy népi német is, a Medgyeshez közeli Asszonyfalváról. Összebarátkoztunk, hiszen engem is Medgyesről soroztak be. Weinholdnak hívják, bortartó gazdák lehettek a felmenői. És persze Hans a keresztneve, vagyis Hánci.

No, ebből a névből előbb egy ácsmesterre bukkantam, egy Schreinerre, aki már odakint dolgozik, de asszonyfalvi születésű (Frauendorf, Axente Sever).

Aztán előjött a Pfarer is, a pap. „Köszönjük Hans Weinhold lelkipásztornak – írta a Siebenbürger Zeitung 2006-ban –, aki a közös istentiszteletet erdélyi rítusban bonyolította le. Ezúton emlékeztetünk minden honfitársat a szülőfalubeli gyerekek karácsonyi ajándékozására tervezett csomagakcióra, valamint a Frauendorfer Friedhof fenntartásában nyújtott segítségre…”

Felhagytam a kereséssel, hiszen bizonyára valahol a nagynémet nyelvterületen hirdeti az Igét…

Amikor Sz. Imrével beszélgettünk ritka csendes negyedóráink valamelyikében, rendszerint közel jött ez a Hánci, és leplezetlen áhítattal hallgatózott. Még bozgoráljatok egy kicsit, kért bennünket; mivelhogy Sz. Imrével többnyire nagyokat hallgatva szoktunk hümmögni. Máj bozgorüc un pik, és kedvesen pisolygott. Meg is jegyeztem, nem hiába asszonyfalvi, olyan nőiesen teszi. Mi nem beszélünk németül, Hánci sem magyarul, ezért is nehezemre esett elmagyarázni azt a Kányádi-sort (belefogtam, de abbahagytam), hogy a vén fűzfák lehajló ágaiba fogózva vízszagú nyári éjszakákon, mikor csak a csillagok látják, a Nagy-Küküllőben visongnak, lubickolnak a kényes-testű szász leánykák –, ugyanis, Isten ne vegye bűnömül, a Hánci szelíd képéről ezek a szőke szász csajok ugrottak a képernyőmre… Aztán egyszer Kistudor Istéfán rajtakapott, amikor Hancinak bozgoráltam.

Hozzánk lépett, és mintha már csakugyan „szerdzsent ku diágonála” volna, megparancsolta, hogy „purtáljunk egy dialógot”, vagyis beszélgessünk. Ki-ki a maga nyelvén. Hánci angyalarca egész setétre pirult, és elkezdett valamit mondani, halkan (hogy megérthessem?), aztán várta tőlem a feleletet. Én azt mondtam, hogy falu végén kurta kocsma, oda rúg ki a Szamosra.

Mint kiderült, Kistudor Istéfán nem értett németül, magyarul viszont hirtelen felcsippentette a füle a Szamost. 

Cséj ku Szomesul? – kérdezte. 

Hát egyszer ott voltam nyaralni, hazudtam, és a továbbiakban erre fűztem fel a Petőfi-vers további sorait.

Hánci is mondikált szépen, halkan, vele nem foglalkozott Kistudor Istéfán, csak megjegyezte, hogy lám, a szászok lágyan képezik a hangokat, nem olyan recsegősek, mint a friccek. 

Erre nem volt reagálás. 

De a ti beszédetek éppen olyan, mint a horthysta tisztek pattogó parancsolgatása, mutatott a számra; ezt ő filmről ismeri, mivelhogy megnézi Sergiu Nicolaescu minden filmjét.

Erre sem feleltünk semmit.

Hánci halkan tovább mondikált, én egy-egy újabb strófával válaszoltam, de mindenféle más szót is közbeszőttem, nehogy eláruljon a ritmus.

Kistudor Istéfán megkérdezte, miről szól a duma.

Poate mönzsurác, biztos’ engem szidtok. Hánci rámutatott, hogy a Szamos Kolozsvárnál a legszebb, ott csinosak a lányok is, és én közbeszúrtam, hogy szép város Kolozsvár, mire Kistudor Istéfán: na, akkor daloljam el neki (megijedtem, nehogy a George Sbârcea, alias Claude Romano-féle dalt követelje) azt, hogy Ozoszep, ozoszep, okinek a szeme kek –, és persze megtörtént.

Aztán elunt bennünket.

Hánci megkérdezte, miről is hadováltam. Sebtében elmeséltem a kurtakocsmás sztorit.

– Hát te mit mondtál? 

– Ó, én is valami hasonlót. Luther híres mondását variáltam: „Hier stehe ich. Ich kann nicht anders.” 

És hozzá a Miatyánkot. Sajnos mindkettőt az ámen nélkül.