Ezt a visszhangtalanságot! Megér egy gondolatfutamot. Az általánossá vált információs polgárháború kellős közepén alig érdekel valakit, hogy Traian Băsescu, tőle szokatlan módon, kiborult.
Ezt a visszhangtalanságot! Megér egy gondolatfutamot. Az általánossá vált információs polgárháború kellős közepén alig érdekel valakit, hogy Traian Băsescu, tőle szokatlan módon, kiborult. Sőt, még szokatlanabbul, egyenesen dühbe gurult: „mit képzel az a söp-redék (pleava), amelyik nap mint nap megtölti a televíziók képernyőit”, és minden lehetőt és lehetetlent az ő nyakába akar varrni! Szóval ilyen stílusban háborog azon, hogy a bűnüldözés és igazságszolgáltatás során elkövetett, ismertté vált jogsértéseket egy, az Országos Védelmi Tanács (CSAT) által állítólag elfogadott döntés következményeinek tartják a véleményformáló fórumokon megszólalók. Amely, állítják a dologban nálam tájékozottabbak, arról szól, hogy bűnüldözési, igazságszolgáltatási és titkosszolgálati csoportok szervezését tette lehetővé a hatékonyabb korrupcióellenes fellépés érdekében. „Álljon meg a menet!” – mondja Traian Băsescu. És kitálal, mert érezheti, hogy rés támadhat a mostanság mind határozottabban felvett önvédelmi vértjén.
A volt elnök, majdhogynem színpadiasan, eskü alatt állítja, hogy az ő tíz éve alatt a CSAT egyetlen döntésével sem igazolhatók azok a visszaélések, amelyeket a SRI, a DNA és a bírósági szervek követtek el! És lajstromozza, akár tanúságtételként is felfogható módon: egyértelmű, hogy vannak visszaélések – jelenti ki; félrevezető ügyiratok; ártatlan emberek elítélése; visszaélések az előzetes őrizetbe vételek során; bűnvádi ügyiratok, amelyekben sok ügyész csak a vádlott ellen szóló bizonyítékokat vette figyelembe; bilinccsel való fenyegetésekkel kicsikart feljelentések; politikusok ellen megrendelt feljelentések és provokációk, amelyek végrehajtóit aztán futni hagyták, bár maguk is bűnösök voltak. Mindezt néhány konkrét példával is megtoldja Băsescu, arra szólítva fel a „maradi söpredéket”, hogy valósághűen beszéljen ezekről a dolgokról. „Ismerjék el a haladást, bár még roppant sokat kell tenni azért, hogy az igazságszolgáltatás hiteles és maradéktalanul tisztességes legyen.”
Nem tudom, hogy a „maradi söp-redék” megfogadja-e az exelnöki tanácsot. Pontosabban sejtem. Akiket egyszerűen lemaradiz meg
lesöpredékez, aligha teszik meg neki ezt a szívességet. Inkább azt, ami kézenfekvő, a saját érvrendszerükhöz csapják, s mondjuk a Klaus Johannis orra alá dörgölik, hogy ne legyen már olyan magabiztosan elégedett az Európai Bizottság éppen most (!) befutott értékelésével. Johannis akkora illúzióban ringathatja magát, amekkorában a konjunktúrától függően jónak látja, a közvélemény azonban nem mutat hajlandóságot a vele való együtt „ringatózásra”...
Inkább „álmodozik” egy olyan államférfiról, aki képes lenne elfogultság nélkül a társadalom megannyi működési zavarát meg-
szüntetni próbáló erőfeszítések élére állni. Lehet tetszetős jelenté-seket „kieszközölni”, de attól a valóság jottányit sem fog jó irányba változni, inkább romlani. Legalább Băsescura hallgatna, akivel, mondjuk most még csak így, valamiféle cinkosság köti össze.
Most államférfira várni szerintem kilátástalan időtöltés. Mással próbálkozom a magam keresetlen módján. Indítsak kissé messzebbről. Számomra, mint talán már más alkalmakkor jeleztem, a világ olyan, mint egy kirakós játék. Ami abban különbözik a gyerekjátéktól, hogy ugyanazokból a részletekből többféle értelmes és értelmezhető ábrát rakhatunk össze. Egy ilyennel próbálkozom „megoldani” a társadalmat pillanatnyilag gyötrő/emésztő dilemmák sorát. Szórakoztató, egyben hasznos foglalatosság.
Alapvetésként: egy ország, egy állam különböző bonyolult rendszerek együttese, intézmények hálózata, gazdasági érdekszövevénnyel övezve stb. Van azonban, amikor, nem csak nálunk, beépül az állam működőképességét biztosító szükségszerű feltételrendszerbe egy, mondjam így, „idegen” elem. Ami jót nem tehet, de rosszat annál inkább. Elszabadulva, mindent megfertőz. Ezt látjuk most a legszélsőségesebb módon, képtelennél képtelenebb pótcselekvésekben megnyilvánulni. Ezt az idegen testet nevezem a cinkosságok hálójának. Olyan, mint a pókháló, amit csak akkor veszünk észre, ha a képünkre tapad, de szálai acélkemények, s ajánlatos nem belekapni. Ezt a szerintem létező hálót azok alkotják, akik „sosem volt” titkok őrzői. Létezésük fel sem tűnik mindaddig, amíg az „őrzők” érdekei nem kerülnek ellentétbe egymással, s ezek álcázására nem marad más eszközük, mint a pótcselekvések sora. Például a többséggel megválasztott parlament és kormány teljességgel értelmetlen folyamatos lejáratása, légből kapott célokért meghirdetett törvényes vagy be nem jelentett tüntetések, a személyeskedésig menő lejárató kampányok, s akár a kedves olvasó is folytathatja a sort.
Rövidre fogva, ott tartanak az események, hogy magának az „idegen testnek” a létezését is veszélyeztetik, s így mindazokat, akik valamilyen módon kapcsolódnak a cinkosok társaságához. Lásd Sebastian Ghiţă videósorozatát vagy Traian Băsescu türelmetlen kitörését, de ide sorolom a volt miniszterelnök, Victor Ponta „ha én egyszer kinyitom a számat...”-féle gyáva idétlenkedését. Ez a felismerés arra kellene késztesse a szóban forgókat, hogy tegyék félre a legkülönbözőbb okokból támadt érdekellentéteiket, kössenek legalább ideiglenes tűzszünetet, s a saját jól felfogott érdekükben is maguk próbálják meg kissé megtisztítani a légkört. A legfontosabb művelet mindenekelőtt az lenne, ha megegyeznének, hogy az eljárás során érintetlenül hagyják a nemzetközi „kapcsolódások” szálait, amelyek, ha nem kezelik elővigyázatosan, bármilyen próbálkozást ellehetetleníthetnek...
Ezután aztán nyugodtabb ütemre válthatnak, vagyis nem kell ajtóstul rohanni a házba. Legcélravezetőbb a „szalámitaktika” lehet. Üzenetértékű lenne például, s továbbra se tudnánk, ugye, semmit a „titkokról”, ha a Băsescu által is említett „Rarinca”-ügyben ismertté vált hölgynek azt sugallaná valaki kellő nyomatékkal, hogy találjon valami apró személyes okot a visszavonulásra az alkotmánybíróságból, ahova nemrégiben az államelnök betonozta be kilenc évre. Hogy miért, most nem érdekes. Aztán hasonló módon járhatnának el Augustin Lazăr főügyésszel, aki túl jól forgatja a szót, de talán éppen emiatt, igazi kaméleonként, mindegyre ellentmondásba keveredik másokkal és önmagával. Szóval, az ilyen krónikus „bizonyítványmagyarázó” kimondottan zavarja a légkört. Legnehezebben eltanácsolhatónak a DNA vezetője, Codruţa Kövesi látszik. Pedig, ha nem elég az általa eléggé kétbalkezesen kezelt plágiumügy, akár az is megtenné, amit időnként Ghiţă és Băsescu vele kapcsolatban felemleget. S ha már itt tartok, nem hagyhatom ki a kérdést: hogyan hiheti komolyan bárki is, hogy egyetlen személy lehet a garanciája a korrupcióellenes bűnüldözés sikerének? Úgy ostobaság, ahogy van! Akkor is, ha az amerikai nagykövetnek eszébe jut kritikus pillanatokban áradozni róla... Talán célszerű lenne a „garancia” mozzanatot szemügyre venni. Ha nem megy, fel lehet vetni neki, hogy aki olyan elkötelezettje a korrupció elleni harcnak, mint ő, éppen a cél érdekében félreállva hitelesíthetné a folytatást. Florin Coldeával nem óvatoskodtak ennyire, de tény, hogy visszavonultatásával alig mozdítottak az „ügyön”. De hagyjuk, ő már nem térhet vissza még kerülő úton sem. Szóval Kövesi. Rajta múlna a cinkosságok hálójának szilárdsága? Nehezen hiszem, de lennie kell magyarázatnak az „érinthetetlenségére”.
Akiktől ezek után, gondolom tovább, szintén meg kell válni, csendesen, a saját érdekükben önkéntes alapon, feltűnés nélkül, azok a bírók, ügyészek, akik különböző szinteken és mértékben részesei voltak a visszaélések, törvénysértések elkövetésének. Ők is pályát válthatnának pillanatnyi következmények nélkül. Az esetleges későbbiek aztán már csak reájuk tartoznának. Azt, hogy a visszaélések elkövetői és elszenvedői hogyan és mikor szembesülnek, hagyjuk a „spontán” fejlemények alakulására...
Természetesen, amíg az előbbieket „lerendezik”, akik tehetik, a parlamentnek és a kormánynak programszerű következetességgel el kell végeznie azokat a törvénykiigazításokat, amelyek megakadályozzák a visszaélések, az önkény bármely formájának megismétlődését, továbbélését.
Tudom, hogy mindez igen sajátos kombinatorika, de meggyőződésem, hogy nagyobb „földrengés” nélkül végrehajtható, s – legalábbis én – máris jó mély lélegzetet vehetnék a mostani fullasztó társadalmi szmog eloszlása után!
*
P. S.
Ahogy nézem, a „megoldási” kombinációm még mindig nem időszerű. Egyelőre, úgy tűnik, Klaus Johannisnak semmi sem drága.
