Presbiter és presbitérium az erdélyi református egyházban

Pár évvel ezelőtt nyugalmazott lelkipásztorok egy csoportjával kirándulást tettünk, melynek során egy szép napon éppen a Gyilkos-tó páratlan szépségében gyönyörködtünk, amikor hozzánk lépett két középkorú hölgy, s miután egy darabig érdeklődve figyeltek bennünket, egyikük megkérdezte: kik vagyunk? Feleltem: református lelkészek vagyunk, immár nyugalomban. Mi az, hogy református? Kiderült, ők Amerikából jöttek, ahol ez a megnevezés ismeretlen. Presbiteriánus, mondottam aztán. Így már értették. Mivelhogy Amerikában a presbiteriánus jelenti a református egyházat. 

Református egyházunkat, természetesen, mi is zsinatpresbiteri egyháznak nevezzük, mivel törvényeit az országos zsinat hozza, a gyülekezetekben pedig presbitériumok hajtják ezeket végre. De honnan ered a presbiter szó, és mit jelent a presbitérium kifejezés? 

A presbiteri tisztség nem új intézmény; nem a reformáció találta ki, csak ismét napfényre hozta, és életre hívta Istennek a Szentírásban adott rendelkezése szerint. Presbiterekről ugyanis már az ún. apostoli korban hallunk. Ezt megelőzően már az Ószövetség is beszél gyülekezeti elöljárókról. Mózes második könyvében arról olvasunk, hogy Mózes, apósának, Jetrónak tanácsára derék, istenfélő férfiakat vett maga mellé a közösség ügyeinek igazgatása végett. 70 vént választott ki, akiket Isten Lelke avatott fel a vezetésre. Erre a mintára alakult ki a zsidó főtanács (szinerdium vagy szanhedrin), a főpap vezetése alatt, ugyancsak 70 taggal. Jézus korában is találkozunk vénekkel, a főpapok és az írástudók mellett, akiket presbiter (öregebb) névvel illet a Biblia. Ez arra mutat, hogy a „vének” a tisztségre nézve ótestamentumi eredetű név, noha maga a szó az őskeresztyén korban használt görög nyelvből vett kifejezés. 

Az első keresztyén gyülekezetek megszervezték a „vének tanácsát”. Ezek a vének ott voltak az apostolok mellett is a gyülekezet fontos tanácskozásaiban, az ügyek intézésében. Ők viselnek gondot az egész nyájra mint annak vezetői. Pál apostol elrendeli munkatársának, Titusnak Krétában a vének szolgálatra való beállítását. A véneknek ebbe a testületébe maguk az apostolok is beletartoztak. Péter például „presbitertársnak” nevezi magát, János apostol pedig egyszerűen „presbiternek”. Az apostoli levelekből világos képet alkothatunk a presbiterek egykori szolgálatáról. Megállapítható, hogy a presbiter egyfelől a gyülekezet vezető testületének, a presbitériumnak tagja, másfelől magának Krisztusnak a követe, az egész nyájnak példaképe. A presbitérium testületébe beletartozik maga a lelkipásztor is mint az ige hirdetésével és a sákramentumok kiszolgálásával megbízott presbiter. 

Sajnos, a következő évszázadok fejlődése részben elnyomta, részben meghamisította a presbiterek tisztségének és hivatásának eredeti bibliai jellegét. A papi hatalmi igények lassanként kiszorították a testületi igazgatást, a püspök magához ragadta a presbiterek jogkörét, s az egyház szervezete a testületi helyett személyi jellegűvé lett. A presbiteri egyházkormányzást átvette a püspöki, később a kimondottan pápai-püspöki egyházkormányzat.

A reformáció tehát a bibliai felismerések rendjén csupán felújította a presbiteri tisztet és a presbitériumok beállításával csak visszatért az első keresztyén gyülekezetek gyakorlatához. A szentírási alapokhoz való visszatérésben ebben a tekintetben az elsők a svájci reformátorok voltak (főleg Oecolampadius), számunkra a legjelentősebb Kálvin tette volt, aki Genfben méltó helyére helyezte vissza a presbiteri tisztet. Kálvin szerint Isten hármas feladattal bízta meg a gyülekezetet. Ezek: az ige hirdetése, az egyház kormányzása és a szegények gondozása. Ennek a hármas feladatkörnek megfelelően az egyház négy hivatalt állított be: a lelkipásztorok, tanítók, presbiterek és diakónusok csoportját. Ezeken belül a presbitérium feladata az egyház kormányzása és a hívek életét szabályozó fegyelem gyakorlása. De a presbitérium nem csupán bírói testület, hanem pásztori közösség, melynek tagjai szorgalmasan gyakorolják a családlátogatást, Isten nyájának legeltetését, Krisztus parancsának megfelelően.

A genfi minta nem könnyen honosodott meg a magyar reformátusságban. A XVI. századi magyar reformációban még nem voltak presbitériumok. Az első évtizedekben a lelkeket inkább hittani, mint szervezeti kérdések foglalkoztatták. Az egyházszervezet sokáig a püspöki maradt; ezen belül a Tiszáninneni Egyházkerületben az „esperesi” volt az általános. 1555-ben az ún. második erdődi zsinat megemlíti ugyan a presbitereket, akiknek a lelkészek mellett kötelességük, hogy a híveket házanként is intsék. Az 1562-63-as tarcal-tordai zsinat a presbiterek feladatává teszi az eklézsia igazgatását és a fenyítést. Több kísérlet után az első, világiakat is magában foglaló gyülekezeti presbitériumot 1617-ben Pápán (a Dunántúlon) Kanizsai Pálfi János lelkipásztor szénior alakította. Tagjai a „városi rendből” és a „vitézlő rendből” kerültek ki. A 12 választott tag mellett volt négy hivatalbóli tagja is: a városi főbíró és három esküdtje. A presbitérium részére Kanizsai Pálfi János szabályzatot készített, amely az egyházi életre, a házasságkötési eljárásra, az istentisztelet rendjére, a sákramentumok kiszolgáltatásának rendjére és a temetések rendjére adott eligazítást. 

A tiszavidéki és az erdélyi reformátusok között még nehezebben terjedt el a presbiteriális rendszer. Az angol puritanizmus szellemétől áthatott Tolnai Dali János harcolt e bibliai intézmény meghonosításáért. Azonban a szatmárnémeti zsinat és az ennek szellemében alkotott „Geleji kánonok” elvetették a presbitériumok felállításának tényleges megvalósítását. Elismerik ugyan, hogy a presbiteri tisztség Krisztus és az apostolok rendelése szerint megalapozott, de annak gyakorlatba ültetése nehézségekbe ütközik. Nyilván, az előjogokat élvező nemesek – s maga az erdélyi fejedelem is – tartottak a közembereknek az egyház igazgatásában való tömeges részvételétől. Valóban nehezen lehetett annak a gondolatát elfogadni, hogy a földesúr és jobbágya ugyanazon asztalnál ülve, azonos szavazati joggal bírva intézzék az egyház ügyeit. Azonban az ellenreformáció előretörése elkerülhetetlenné tette a presbitériumok beállítását, mivel a földesurak és a világi hatóságok által gyakorolt egyházkormányzást ellehetetlenítette. Így alakult meg 1638-ben erdélyi református egyházunkban az első presbitérium Vámosgálfalván, ahol Vajdaszentiváni János lelkész, a küküllői egyházmegye esperese beállította azt. Példáját követve aztán rendre alakultak meg a presbitériumok Erdély-szerte.

Ezen rövid történeti összefoglalást zárjuk annak megismétlésével, hogy a presbitérium az a testület, mely által az egyház Isten igéje értelmében kormányozza magát. Domján János A református presbiter című könyvecskéjének összefoglalása szerint: „…a presbiter az apostolok által az egyház kormányzására rendelt egyetlen egyházi tisztség hordozója, az egyház lelki és anyagi javainak sáfára, különleges lelki ajándékok részese. A presbitert Isten hívja el a tisztségre, s Ő bízza meg a szolgálattal a gyülekezet választása által. A presbiter úgy szolgálja az egyházat, hogy Krisztus szolgája az egyházban. Szolgálatát végezheti mint lelkipásztor- presbiter, tanító-presbiter és a szó általános értelmében vett szolgáló presbiter… A presbiterek Krisztus szolgái és sáfárai, a presbiter az egyházban a lelkipásztornak Krisztus szolgálatában egyenrangú társa. Nálunk nincs egyházi (papi) rend; az egyetemes papság elve nem ismer ilyen szentírásellenes megkülönböztetést”. 

Jó lenne az eddigiek után felmutatni néhány hűségesen munkálkodó presbiter, gondnok, gyülekezeti, egyházmegyei és egyházkerületi főgondnok példamutató szolgálatát, rövid életrajzát, erre azonban terjedelmi okból nem kerülhet sor. Gondolok erdélyi viszonylatban gróf Bánffy Miklósra meg Kós Károlyra, akikről talán más vonatkozásban az olvasók beszédes tényeket ismernek. De említhetnénk azok között, akiket még ismertünk, marosvásárhelyi példákat is. Nagy Károly egy személyben volt a Marosvásárhely II. (Gecse utcai) egyházközségnek, a Marosi Egyházmegyének és az Erdélyi Egyházkerületnek a főgondnoka. Nagy gondot fordított a vásárhelyi egyházközségek kuratóriumi vagyonának megőrzésére, új egyházközségek kialakítására, még több lelkészi állás létesítésére. Széles látókörű férfiú lévén, gondja volt arra, hogy kiszemelje a vásárhelyi lelkipásztori tisztségre meghívandókat, mintegy négy évtizedre tervezve az egyház belátható jövendőjét. Sokan emlékezhetnek még dr. Kiss Ferencre is, az Alsóvárosi Egyházközség csendes, szelíd egyéniségére, aki szótlan jelenlétével is prédikált. A felsorolást folytathatnám további hűséges és áldozatkész vásárhelyi presbiterek, gondnokok, főgondnokok szolgálatának felsorolásával. 

Végezetül két történet rövid elbeszélésére kell szorítkoznom. Az egyik főszereplője gróf Tisza István, Magyarország miniszterelnöke az ún. dualizmus idején. Egy napon a közös osztrák–magyar kormányülésen a legenda szerint Ferenc József osztrák császár és magyar király bejelentette: jövő kedden du. 5 órakor koronatanács lesz. A bejelentésre Tisza miniszterelnök megszólalt: felség, az nekem nem felel meg. Nálunk odahaza kedden presbiteri gyűlésünk lesz, arról én nem hiányozhatom. A császár mosolyogva válaszolt: jó, akkor elhalasztjuk a következő keddre. Történt aztán, hogy egy következő alkalommal ismét egybehívta a koronatanácsot egy bizonyos napra, hozzátéve: ha Magyarország miniszterelnökének nem lesz éppen azon a napon presbiteri gyűlése! Íme, egy országosan elismert államférfi ennyire komolyan vette presbiteri tisztségét!

Kerületi főjegyző koromban közeli munkatársi kapcsolatban voltam Farkas György testvéremmel, a Gecse utcai egyházközség nagyon tevékeny, hitvalló presbiterével, később hosszú ideig gondnokával. A számunkra kiutalt öreg, kimustrált Fiat Regatta gépkocsival jártunk hivatali küldetésben. Vasárnap valahol prédikáltam, Gyuri testvérem köszöntőt mondott. Egyszer Budapesttől nem messzire, Alsónémedi egyházközségben szolgáltam, az istentisztelet végén Gyuri köszöntötte szép bizonyságtételben a gyülekezetet. A helyi lelkipásztor meglepődve mondta: mi egy lelkipásztort hívtunk, és íme, Isten kettőt küldött… Hazafelé azt mondtam: Látod, Gyuri, amit te mondasz, annak mindig nagyobb súlya van annál, amit én mondok. Amit én prédikálok, arra azt mondják: szép volt, de hát azért fizetik, hogy szépen beszéljen. De a presbiter, a gondnok nem kap fizetést a szolgálatáért, az úrasztalánál mondott köszöntőért sem. A munkahelyén pedig (főként 1989 előtt, az ateista diktatúra idején) inkább megszólásnak, ha vezető beosztásban volt, lefokozásnak tette ki magát. De mégis megtette, nem fizetségért, hanem Krisztus iránti hűségéből kifolyólag. Bizony, így van, a lelkipásztor, ha „a lelkit kiteszi is”, azt mondhatják, ebből él. Egy hűséges, palástot nem viselő szolgatárs pedig pusztán Istenben való hitéből, Ura iránti hálaadásból fakadóan végzi szolgálatát.

Ez a szolgálat különösen a gályarab prédikátorok korában erősödött fel. Amikor református gyülekezetek sokaságát fosztották meg hű tanítóitól és lelkészeitől, bátor presbiterek vették át az irányítást. És folyt az istentisztelet, a szolgálat tovább, Isten dicsőségére s a hívők üdvösségére. Áldja meg Isten ezután is a híven munkálkodó presbiterek, a tevékeny presbitériumok szolgálatát az Ő dicsőségére, Erdélyi Református Egyházunk, falvaink és városaink hitbeli gyarapodására, üdvösségére, egy jobb jövendő munkálására!

Dr. Bustya Dezsõ

Az oldalt szerkeszti: Ötvös József lelkipásztor