Ilyentájt illik valamilyen bölcseleti árnyalatban megfürdetett elmélkedéssel kezdeni, tanácsolja Platón soha meg nem írt művében.
Ilyentájt illik valamilyen bölcseleti árnyalatban megfürdetett elmélkedéssel kezdeni, tanácsolja Platón soha meg nem írt művében. Nos, én arra a következtetésre jutottam, hogy megosztom az olvasóval pótszilveszteri elmefuttatásaimat.
Mondják: egyik évről a másikra áthurcoljuk problémáinkat, gondjainkat. Gondoskodunk róla, hogy azok mindig velünk lehessenek. Szeretjük őket. Nagyra neveljük, és – gyermekeinkkel ellentétben –, nem eresztjük el a kezüket még ekkor sem. Vagy fordítva – ők, a gondok nem is gondolnak arra, hogy elszakadjanak tőlünk. Szeretik a velünk töltött esztendőket. Nosztalgiázásra egyáltalán nincs időnk, hiszen rájuk nem úgy gondolunk, mint elmúlt, elpihent ügyekre, hanem mint aktív napi szereplőkre.
Könnyű azt mondani, hogy mától, újévtől, születésnapunktól, egy nevezetes vagy névtelen naptól kezdve megszabadulunk tőlük. Lezárjuk folyásukat, elvágjuk útjukat. Velem aztán többé ne gyertek! Pá, gondok, viszont se lássalak benneteket!
Annál nehezebb, szinte lehetetlen a szabadulás, az elválás vagy legalább amolyan kegyelmi állapotként a hosszabb szünetek beiktatása. A gondok (valósak és képzeltek, reánk osztottak és kiérdemeltek, a magunk alkotta és a mások által elhullatott, felszedett, műveltségből fakadó, érzékenységből eredő, lelkiismerettel bálozó-barátkozó gondok) részünkké lesznek idővel, ahogyan növekszünk, vakmerőbbekké, bölcsebbé és öregebbé válunk. Mentalitásunk, hagyományhoz fűződő viszonyunk függvényében szaporodnak, világlátásunk és -vakságunk, a világhoz való aggodalmas hozzáérésünk és hozzáértésünk, akart vagy óhatatlan közreműködésünk eredménye. A gond táptalaj, melyből gondolataink kihajtanak, lombot fakasztanak, élénk színű vagy fakó virágokat bontanak. Kinek-kinek vérmérséklete és érdemei szerint. (Ehhez társul még az istenhit mértéke és a lét véges voltának beismerése, belátása önnön végességünknek.)
Gond mindenből adódhat, minden lépésedből, lélegzetvételedből. És akkor még semmit sem szóltam a szívdobbanásról, érverésről, májfunkcióról, gyomorállapotról. Barátkozz meg a gondolattal, hogy gond lehet a szeretet, és az eltaszítás, a kezdés és a szakítás, a mosolygás és a legörbült száj, a szerelem és a közöny, a hidegség és a ragaszkodás, a gőg és az alázat. Tőlünk is függ, hogyan tálaljuk, mit engedünk láttatni gondjainkból. Mennyire engedjük közel magunkhoz a másikat, a vigasztalást, az önimádatot, az önfelmentést. Mennyit ismerünk be önmagunk előtt a gondokból, melyek lehetnek valósak és képzeltek, reánk száradtak és élők, lüktető eleven sebként fájók, kedvesek és meghittek, melyek nélkül az életnek nincs sok értelme.
Ilyenkor, újév táján számvetéssel élünk, természetesen a reményekből is magvetőként szétszórunk a lehetségesnél is többet. A gondokat nem számláljuk, azok úgyis reánk lelnek. Mennyire vagy fogadóképes: mit vállalsz azokból?
