Portré Lisztes Lászlóról

Sorsom két szón múlott…

Lisztes László énekművész (bariton) a Magyar Állami Népi Együttes tagjaként a második „aranykorszaknak” volt résztvevője és tanúja. 1972-ben lépett be az együttesbe, ahol 1985-ig, a kórus megszűnéséig énekelt.

1972. szeptember 1-jén vettek fel a Magyar Állami Népi Együttes kórusába. Első találkozásom a társulattal nagyban befolyásolta későbbi választásomat. 1957-ben Szegeden laktunk, s az augusztus 20-ai „alkotmánynapi” népünnepélyen, a Városháza előtti téren – a Kállai kettőssel – léptek fel. Öt és fél évesen bámultam a förgeteget, a bemutató lenyűgözött. Csak egy későbbi katartikus élményemmel tudom összevetni, amikor 1961-ben Bartók A kékszakállú herceg vára című operáját láttam a nagy hírű szegedi opera szólistáival. Az együttes fellépéseit, a Jeles napokat, a Hétszínvirágot, a Muzsikáló tájakat később a Szegedi Szabadtéri Játékokon kísértem figyelemmel, s nem felejtem el, amikor egy néptánctalálkozón Rábai Miklós mögött ültem, akit mindenki rajongva tisztelt és szeretett. Egykor a művészt egy ország hordta a tenyerén, ma már jószerével azt sem tudják, ki volt. 

Bekerülésem az együttesbe két szón múlott: „Miért ne?” 1972 tavaszán édesanyám elém tett egy újsághirdetést, ami szerint a Magyar Állami Népi Együttes énekkara felvételt hirdetett, s megkérdezte, „Nem akarod, fiam, megpróbálni?” Ekkorra már elvégeztem a konzervatóriumot, kerestem a helyemet a világban, s így született a lakonikus válasz.

A „Szegény vagyok, szegénynek születtem” kezdetű – a Háry Jánosból is ismert, Kodály-gyűjtésű – népdallal mutatkoztam be, a felvételi bizottságban Pászti Miklós, Hegyi Imre és Rupnik Zsuzsanna asszisztens ült. Valami azt súgta, hogy sikerült. Nagyon hamar a mélyvízbe dobtak, a kezdés harmadik napján a Mátyás-templomban, Haydn A teremtés című oratóriumában debütáltam. Az együttest, s a magyar tűzoltóság égisze alatt működő, korhű hangszerekkel fellépő zenekart Mossóczy Vilmos vezényelte, és a Magyar Rádió is közvetítette az előadást. Ez a koncert nemcsak számomra jelentett sokat, hűen tükrözte az énekkar igényes repertoárját és szerteágazó működési területét is.

A kórus túl volt már egy nagy fiatalításon. A korábbi hatvan-hat-vanöt fővel szemben negyvennyolc fővel dolgoztak. Sajnálattal jegyzem meg, hogy ereje teljében lévő, idősebb kollégáktól vettek búcsút, sokan az Operaházban, az Operettszínházban és a Rádiókórusban folytatták pályájukat. Számos neves szólista került ki az együttes kórusából, mint: Laky Kriszta, Misura Zsuzsa, Pelle Erzsébet, B. Nagy János, Róka István és Hormai Horváth József. Vezetőnk, Pászti Miklós három szakon – egyházkarnagyképző, zeneszerzés és gimnáziumi ének-zene tanári szakon – végzett 1950-ben a Zeneakadémián. Ténylegesen diplomát csak az utóbbiból kapott, mivel az egyházkarnagyképző szakot akkor szüntették meg, a zeneszerzésből pedig az addig színjeles hallgató megbukott. Új tanárának, Szabó Ferencnek, a rendszer őszinte hívének, a Monteverdi stílusában komponált tizenkét szólamú a cappella egyházi darabja elvi okokból nem tetszett. Később Pászti – Liszt Ferenchez hasonlóan – igazi úriemberként, sérelmeit félretéve, gyakran adta elő Szabó sikerdarabját, a Föltámadott a tengert. 

Bizonyított zeneszerzőként is, Arezzóban zeneszerzői nagydíjat nyert a Janus Pannonius verseire írt Precatio pro Pace (Könyörgés a békéért) című művével. Ennek is köszönhette felvételét az együtteshez, először 1950-ben. A munkamegosztásban Csenki Imre volt a zenei vezető, Gulyás László a zenekarral, Baross Gábor az énekkarral és zenekarral foglalkozott, Pászti pedig szolfézs-korrepetitori feladatokat kapott. Viszont gyakran kellett karmesterként beugrania Csenki Imre helyett. A megalakulás évében, Prágában a teljes zenei együttest vezényelte a 23 éves karnagy, nagy sikerrel. Csenkit az új kolléga eredményei féltékennyé tették: bizony két dudás nem fért meg egy csárdában, így 1954-ben megváltak Pásztitól.

1964-ben került ismét az együtteshez, s nyolc évre rá már én is dolgozhattam vele. A műsoraink gerincét az együttes jellegzetes művei, mint a leghíresebb Ecseri lakodalmas, valamint a Muzsikáló tájak, Tiszán innen, Dunán túl, Magyar századok, Utak, Táncra, muzsikára és a Hétszínvirág alkották. Kodály majdnem összes vegyes kari darabját énekeltük. Bartók művei közül gyakran elhangzott a Négy szlovák népdal vagy a Magyar népdalok – vegyes karra. 

Pászti elévülhetetlen érdeme, hogy lényegesen bővítette a megörökölt repertoárt. Ennek praktikus oka is volt, hiszen mindenki eleve jól megtanulta és kívülről tudta a darabokat, amelyeket egy-két próbával kiválóan előadhattunk akármikor. Így rengeteg szabadidőnk maradt, amit részben új művek tanulásával töltöttünk. Ezek közé sorolhatom Sztravinszkij Menyeg- zőjét, Händel Messiását, Mozart Requiemjét és Bach János-passióját, de még folytathatnám. A kitűnő karnagy-pedagógus, Sztojanovits Adrienne szervezésében akkor élték fénykorukat a Zeneakadémia ifjúsági előadásai Lukin László, Forrai Miklós és Varga Károly szakavatott közreműködésével. Minket is gyakran meghívtak, s igényes darabokkal léptünk fel. Emellett számos rádió- és lemezfelvételt készítettek velünk, s a korunk zenéje sorozatból is részt vállaltunk. 

Pászti mellett más kiváló dirigenssel is dolgozhattunk. Az együttes krónikái többnyire Daróci Bárdos Tamás nevét emelik ki. A rendkívül népszerű és tehetséges zeneszerző a népzene bűvöletében élt, és sok művet írt az együttesnek is. 1976-ban Az Értől az óceánig című Ady-esthez is ő szerezte a zenét. Lantos Rezsőről, akivel baráti viszonyt ápolhattam, már keveset beszélnek. Pedig a kórusmozgalom meghatározó személyisége volt, s 1957-től két évtizeden át dolgozott az együttesnél. Ezzel párhuzamosan – feleségével, Lantos Edittel – a KISZ Központi Művészegyüttes Központi Énekkarát is vezette. Nálunk elsősorban a zenekarral foglalkozott, de az énekkart is gyakran vezényelte. Nagyon szerette mindenki, ezt különleges zeneformáló képességének köszönhette. Fiatalon hunyt el, 1977-ben. Bíró Attila Lantos halála után került hozzánk. A Fővárosi Operettszínház fénykorában – igen fiatalon, korrepetitorként, majd karmesterként – dolgozott az intézményben, zeneszerzői tevékenysége is jelentős volt. Nagy formátumú, rendkívül vidám embernek ismertük meg, a magyarországi és külföldi turnékra is elkísért minket. 

Külföldi útjaink során az adott ország zenekultúrájából vett művel is készültünk. Görögországba például a „haszapikot”, énekelt táncot tűztük műsorra. Megjegyzem, a darab kísértetiesen hasonlított Mozart „nagy” g-moll szimfóniájának bevezető dallamára. Párizsban Yves Montand egyik híres sanzonjának feldolgozását adtuk elő cigányzenekari kísérettel. Gyakran kaptam szólófeladatokat is, többek között Balázs Árpád egyik művének szólójával bíztak meg, s az 1973-as csehszlovák turnén egy helyi darabban is számítottak rám. Precízen megtanultam a szöveget, de azóta sem tudom eldönteni, hogy csehül, szlovákul vagy morvául énekeltem. Meglehet, a közönség sem. A külföldi turnék sokszor elég fárasztóak voltak. Erre jó példa, amikor 1974-ben hat hetet töltöttünk Párizsban, s néhány napra elmentünk az óceánparti Vannes-ba és Nantes-ba. Impresszáriónk – neve maradjon homályban – mérhetetlenül spórolós volt. Buszainknak nem finanszírozta az autópályadíjat: nagy forgalomban a mellékutakon, tizenöt óra alatt tettük meg az ötszáz kilométeres távot. Természetesen félórás késéssel zuhantunk be a színházterembe, ahol még az ülések között, a földön is ültek. Fergeteges sikert arattunk, majd pihenőre tértünk volna, mikor is a szervezők jelezték, hogy reggel négykor indulunk vissza, mivel a férfikar a fővárosi Palais des Congrès-ban lép fel egy jótékonysági koncerten. Talán az út végét már autópályán tehettük meg, mert ugyanazon az esten Gilbert Bécaud, Juliette Greco és a fiatal Richard Clayderman szerepeltek, s kínos lett volna a lemaradásunk. Halálosan fáradtak voltunk, de ebből a közönség semmit nem vett észre.

Az együttesben úgy éreztük magunkat, mint egy családban. Amikor valaki bekerült a „csapatba”, egy idősebb kolléga körbevezette, és mindenkinek bemutatta. Két hete voltam még csak tagja az együttesnek, amikor egy szünetben Rábai Micu bácsi utánam szólt: „Lacikám, próba után gyere be hozzám, hadd ismerjelek meg!” Én pedig majd elájultam… A szabadságról visszatérőt mindenki, táncosok és énekesek örömmel fogadták, a zenészek távolságtartóbbnak mutatkoztak. Pászti nemcsak kiváló zenész volt, de jó pedagógusként közösséget is formált. Karnagyként mindig világos volt művészi szándéka, kezével mesélve pontosan jelezte, s tekintetével adott nyomatékot. Fegyelmet tartott, amikor kellett, szigorral, amikor kellett, humorral. Elve volt, hogy belülről hozza ki az adott mű tartalmát: küllemünkben is azonosuljunk feladatunkkal. Igen, számos hangverseny ellentmondása, amikor énekesek fakó arccal énekelnek a legnagyobb örömről. Ez nonszensz, ha az ember nem érzi a kottában leírtakat, a szerző szándékát, az magát is és a közönséget is becsapja.

Pászti Miklós az utolsó időszakban megtisztelt barátságával, s megkért, hogy síremlékét a Farkasréti temetőben, a kettős kopjafát én faragjam, s e kérését az 1989-ben bekövetkezett halálakor felesége és lánya is megerősítette. 

Az együttes felett a sötét felhők már – Rábai Miklós halálával – 1974-ben gyülekeztek, helyét többen próbálták betölteni, de a nagy előd művészeti vezetési szintjét nem tudták elérni. A „második aranykor”, ha botladozva is, 1985-ig tartott, s amikor az új szelek fújdogáltak, világossá vált, hogy az akkori együttesvezető, Tímár Sándor koncepciójába már nem illünk bele. Ekkor számunkra mentsvárul szolgált, hogy Pászti megalakította 1985-ben a Magyar Állami Énekkart (mai nevén Nemzeti Énekkart), így negyvenketten alapító tagok lettünk az új kórusban. A létrehozásánál egy kikötés volt, hogy a tagoknak szükség szerint vissza kell járni az együttesbe. Az 1987-es amerikai turné volt az utolsó együttműködésünk, később másokkal töltötték be a szerepünket, ezt azóta is fájlalom. Új posztomon nagyon szép feladatok vártak ránk, 1986-ban, már a kezdetén Doráti Antal dirigálásával vittük sikerre Beethoven remekművét, a Missa solemnist. Negyvenöt évi szakmai múlttal a hátam mögött, fantasztikus sikerekkel, élményekkel gazdagon; ma is azt érzem, hogy az első tizenöt évben voltam „otthon”.

Dr. Csermák Zoltán