Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Egy egészségügyi törvény, egy szaktárcabeli államtitkár lemondása talán sehol nem kavart akkora vihart, mint ami most zajlik országszerte. Természetesen kellett ahhoz egy önmagától eltelt, a hatalomba beleszédült államfő pimaszul agresszív kirohanása, aki ezúttal nagyon rossz helyen és nagyon rosszkor szólalt meg. És kellett a tél, amikor jobban fázik, amikor éhesebb és elkeseredettebb az, akinek már a legegyszerűbb életfeltételek biztosítása is gondot okoz a nem létező vagy a megnyirbált bérből és fizetésből. S aki egy hirtelen betegség idején, ha – nem fér bele a napi keretbe –, a biztosítási rendszeren kívül marad. Az államfői beszédben lepocskondiázott egészségbiztosító pénztár képviselői szerint a megszorítások a biztosítottak érdekeit szolgálják. Csakhogy ki kér az ilyen érdekvédelemből? S a történetek alapján kit ne riasztana el az egészségügynek a törvénytervezet által kilátásba helyezett további magánosításától is?
Ha a rendszerváltás után mindnyájunk számára kecsegtető ígéretnek tűnt a privatizáció, annak romániai kiadása a „nagy romlással” vált egyenlővé. Az ipar, a mezőgazdaság, a közszolgáltatások úgynevezett magánosítása az ígéret földje helyett roncsautótelephez tette hasonlóvá az országot. Az egészségügyben lezajlott privatizáció pedig egyre nyilvánvalóbban a korábban kiszorultak további kiszorításával jár. Bár az alapellátás privatizálása a családorvosi rendelők látványos átalakulását eredményezte, a tisztviselői státusba kényszerített háziorvosok mára már nem a valós szükséglet, hanem a papíron megszabott szám szerint fogadhatják a betegeket. A laboratóriumi ellátásban kitűnően felszerelt, szép ellátó egységek jöttek létre, de a hónap végi és a hó kezdeti rövid időszakok után jobbára kirakat szerepet töltenek be, hiszen a betegek többsége már csak pénzért juthat hozzá ehhez az alapvető fontosságú szolgáltatáshoz.
Ezek után mit várhatunk, ha a kórházak, a megyei biztosítópénztárak, sőt a rohammentő-szolgálat is a magántőkétől válik függővé? Akinek pénze van, ma is választhatja a sokcsillagos magánkórházakat, de akinek nincs, annak az alkotmány szerint jogot kellene biztosítani a túléléshez.
S bár az államfő kényszerűségből visszavonta az egészségügyi törvénytervezetet, kérdés, hogy lesz-e valaki, aki el tud majd tekinteni a nemzetközi pénzügyi szervezetek „javaslatától”. És hol van az a megbízható román politikai vezető, párt, alakulat, aki nem mártózott meg a hatalom mocsarában? Akiből nem ábrándultunk ki az elmúlt húsz év során, s akiért érdemes lenne az utcára menni és előrehozott választásokat kierőszakolni?! Olyan politikus, akiről nem a turkáló jutna az ember eszébe, ahol csak a levetett, használt ruhák közt lehet válogatni?