Pista bácsi kiment a kertbe

Ez egy példamondat.

Van alanya, és állítunk is valamit, nevezetesen azt, hogy Pista (nevű egyén), a bácsi jelzővel felöltöztetve, meg egy kis hátára vetett lajbiban kiment a kertbe. A kert az a hely, amely meghatározta egykor a házat, amely csak a mondat hátterében áll egymagában. Ez az utóbbi állítás tulajdonképpen mára (már a tegnap is) hamis (volt). Majd meglátjuk, mi okból. (Figyelem, jövő idő, de inkább a múlt siratása.)

Szóval Pista bácsi kiment a kertbe. Bővített mondat, szűkített kert. Ugyanis helyesebb, ha azt az állítást kockáztatjuk meg – kockázatmentesen –, hogy Pista bácsi kiment volna a kertbe, ha még lett volna kert. Annak idején, amikor elegendő pénze összegyűlt – kimondhatatlanul keserves spórlások, ön- és családcsonkítások közepette –, akkor éppen volt egy eladó kertes ház a Malom utcában, amely megfelelt a család és közvetlenül Pista bácsi igényeinek. Két szoba és hall (előszoba), fürdőszoba – átalakítással, a konyhából és a kamrából lecsípve, összerántva; három lépcső vezetett fel a bejárati ajtóhoz. Előtte volt egy kis korlátolt tér, ahová ki lehetett tenni egy széket, ha az ember faricskálni akart valamit. Padlás és pinceszerűség, amit azért soha nem lehetett használni, állott benne a lé, a malomvíz, ahogyan Pista néni mondotta volt klasszikus tömörséggel. Pista néni már csak ilyen tömören fogalmazott, ha nem akarta, hogy a vérnyomása megugorjon, és akkor aztán mehetett vissza Mónay doktorhoz a begyógyászatra. Az l betűnek a szóban – Pista néni vélekedése szerint – semmi keresnivalója sincs, ugyanis a kórház dolga a begyógyítás és nem a belügyekbe való beavatkozás. Azokban az években, a mondott családtól függetlenül és őket figyelmen kívül hagyva, az járta, hogy nem szabad a belügyekbe beavatkozni a külföldieknek, mert az káros az ország egészségére, ámbátor az ország egyáltalán nem volt egészséges. Sokan leléptek, kimenekültek ebből a fertőből, de Pista bácsi és néni, valamint a Pista fiúk (Géza és Zoli) maradtak, mert volt egy kertes házuk a Malom utcában, és végre a városban élhettek. 

Igaz, csak a város szélén, egy olyan helyen, ahol csak a minap vagy tíz éve jelölte ki a városi főmérnök az utca vonalát és irányát, a járda még nem volt lekövezve, csupán a járművek részére fenntartott úttest, de már sokan kiültettek a járda szélére, a házuk elé virágokat, és Pista bácsi két kis fenyőt is, amit a Hargitán ásott ki. Eddig nem üzent be a havas, hogy hiányzik neki az a két luccsemete.

Pista bácsi két fia, Géza és Zoli – ebben a születési sorrendben –, de még a szülők, Pista bácsi és Pista néni sem beszéltek egyetlen idegen nyelvet sem, értendő ezalatt valami tisztességes világnyelv, holott évekig tömték beléjük az oroszt, ráadásul egy volt hadifogoly, aki Krasznodarszkban tanulta meg a fogolytábori oroszt, amelyben a felszólító (parancsoló) mód volt a leggyakoribb igealak, és a tanár véletlenül a Pista bácsi apjának volt ifjabb fogolytársa ugyanabban a nagy táborban, ahol legalább ötezer magyar (de nem csak) fogoly éldegélt, amikor békét hagytak nekik, amikor nem fagyott, és amikor lefeküdtek este, de a Pista bácsi apja hastífuszt kapott (népiesebb nevén hagymázt), és nem tért haza a szovjetektől. Éppen ez a tanár adta hírül Pista bácsi anyjának, ős-Pista néninek, akit mellesleg Sárikának hívtak az egész utcában, a Felszegen, a férje halálhírét.

Aztán valahogyan kapcsolatban maradtak ezzel a tanárral (nevezzük Török Lajos tanárnak), aki segített, hogy Pista bácsi, akkor még Pistuka, csak később lesz Pista bácsi a Malom utcában, ahol harminchárom éve lakik folytonosan, kivéve mikor a kórházban volt operálva kizáródott sérvvel, és egyszer mind a négyen Mamaián nyaralhattak a szakszervezet jóvoltából ingyenjeggyel, ami a fizikai dolgozóknak előnyösen járt. Ugyanis a hetedik elvégzése után Török tanár úr adott Pistukának néhány ingyenes matekleckét, és így bekerülhetett a szakiskolába, mely szép hagyományokra tekinthetett vissza (ha éppen akart és akadt szabadideje az önelmélkedésre), ahol géplakatos szakmát tanult, aztán elhelyezkedett – jobban mondva kihelyezték – a helyi enyv- és műmézgagyárba karbantartó lakatosnak, minden tiltakozása dacára, aztán haladt szépen felfelé, vízszintesen a munkacsarnokokban naponta és a ranglétrán a szakmunkásságig, és egyszer szinte csoportvezető lett, de aztán meggondolta magát a gyár vezetősége, személyesen Telbis elvtárs, mondván, hogy maga Pista bácsi elvtárs nem tagja az alapszervezetnek, ezért nem foglalhat el felelős beosztású vezetői állást. Pista bácsi elvtárs beletörődött, és egy este megvárta Telbis elvtársat a Görbe utca és a Varga Katalin utca sarkán, ahol a Nyárszóhoz címzett korcsma állott, és meghívta egy sörre a szeretőjével karonfogva betérő Telbis elvtársat, gyáron kívül urat, amit Telbis elvtárs nem fogadott el, ekkor Pista bácsi, maga sem érti, mi jött rá, pedig csak meg akarta tudni a valódi okot, miért nem lehet a mézgahuzagolók csoportvezetője, fejbe vágta egy sörösüveggel. Egyik sem tört el vagy be, de Pista bácsi ellen a rendőrség járt el, és kapott három hónap felfüggesztettet. Fogalma sincs még ma sem, már elévült-e a felfüggesztés, tény, hogy Telbis elvtárs elköltözött a fővárosba vagy Brassóba, azt ő nem tudja, de azóta volt némi respektusa a melósok között.

Pista bácsi nem korcsmázott, nem vonzotta az esti álldogálás a pult mellett vagy az asztal körül, sokkal jobban szeretett a kertben üldögélni vagy a néhány ágyásnyi salátát és retket kapálgatni. Nem, odahaza a faluban nem volt se kertjük, se földjük, a Felszegen ők a legszegényebbek közé számítottak; ős-Pista bácsi bejárt a közeli városba dolgozni, építkezéseken segédmunkált. Minden hét végén hazavitt egy téglát, amit aztán letett a ház és a tyúkól közé járdának. Ebben nem különböztek a falu módosabb kisállattenyésztőitől.

Pista bácsi kiment volna a kertbe, hogy eltűnődjön sokadszorra sorsáról, amely nem volt se jó, se túlságosan kegyetlen, csupán az övé volt, már régóta nem rendelkezett reális összehasonlítási alappal, amióta nyugdíjba vonult, elmagányosodott, bár olvasott újságot, nézett híradót. Marasztalták volna a gyárban, szükség volt egy rátermett emberre, akinek nem kellett sokat magyarázni, aki teljesítette a napi tervet, de soha nem repesztett túl az illendőség – józan ész, betyárbecsület – határán, nem gazsulált a vezetőségnek, tudjuk, az a sörösüveges támadás nem volt tévedés vagy véletlen, mindenki meg volt győződve, hogy a gyár a kollektív véleményének sürítménye volt Telbis elvtársról, feje iránt stb. Menni akart a kertbe.

De nem volt kert. Azaz csak két méter távolság választotta el a háza mögé beépített, becsúsztatott tömbháztól. Egy tízemeletes, csupa háromszobás lakásokból álló toronyépület, amely elfogta előlük délutánonként a napot. Súlyos árnyék vetült a házra, megfojtotta a kertet, az életet. Igaz, a földszintiek és az első emeleten lakók Pista bácsi házát látták, kizárólag Pista bácsi házát életnagyságban, és a megcsúfolt, elmetszett kert csonkját. A szobáik sötétek voltak, nem voltak olyan szerencsések, mint akiknek kilátásuk nyílt a napnyugtára, amit viszont Pista bácsi soha többé nem láthatott a kertjéből. Ki sem volt érdemes ülni, mert a blokkosok beláttak az ember gyomrába, szájába, ráloccsinthatták a felmosóvizet. A blokklakók rendetlenek voltak és idegenek a Malom utcától. (Hivatalosan a lakótömb nem is a Malom utcában állott, hanem a szomszédban nyitott Bicaz utcából volt beszámozva.) Számos esetben dobtak át ajándékcsomagokat Pista bácsinak a felsőbb emeletekről, amelyekkel reggelre a kert meg is élénkült színekben, szagokban és tárgyi bizonyítékokban. Pista néni szótlanul összegyűjtötte, így aztán nekik volt a legtelítettebb kukájuk az egész Malom utcában. A szemetesek olykor szándékosan kihagyták Pista bácsi és Pista néni ingatlanját, nem szállították el a hulladékot, arra hivatkozva, hogy ennyi szemétért különdíjat kell felszámoljanak. Ilyenkor Pista bácsi talicskára rakta a szemetet, és alkonyat után elhordta a környék nagyobb utcai gyűjtőtárlóiba. Tisztában volt vele, hogy illegális, amit cselekszik, de remélte, a felfüggesztett háromhavi elzárása mellé ezt nem fogják felírni halmazatban.

A blokkból hajigálók többször is kérvényezték a Pista bácsi tulajdonában álló épület elbontását, a kilátás feljavítását illetően, a néptanács ígéretet is tett, de lehetett valahol az égben, vagy közelebb, a városrendészeti hivatalban egy jótevő angyal, akinek sikerült a rendszerváltásig elnapolni a bontást. Azóta nem történt kísérlet Pista bácsiék kiebrudalására. 

Egyszer éppen akkor állított be a szülői házba az időközben felnőtt (és részben elköltözött) Géza és Zoli, akik éppen ebben a sorrendben születtek már a Malom utca 21. szám alá, amikor apjuk fordult a talicskával, semmi idő alatt munkába álltak, kivették apjuk kezéből a kezdeményezést, apjuk helyett elhordták az ajándékszemetet, aznap ugyanis a szemetesek különösen pimaszul tagadták meg az elvitelt. Még ki is köptek Pista bácsi elé, aki egy lyukas fazekat akart utánuk hajítani, ha Pista néni le nem fogja. Gondolj, Pistám, a felfüggesztésre! – figyelmeztette urát, aki viszont azt kívánta, hogy a köztisztasági vállalat mocskoslelkű alkalmazottait függesztenék fel az első fára. (Nem függesztették fel, említjük meg a reménykedőknek, akik erőszakos jelenetekre számítottak.) De este, amikor Géza és Zoli beállítottak, a kertért bánkódó Pista néni elmesélte nekik apjuk aznapra rendelt megaláztatását.

Az is roppant megalázó volt, közbevetőleg szólva, hogy a nagy fordulat esztendeiben, még a múlt században, Török tanár felkereste Pista bácsit, akit még mindig tegezett, a korkülönbség és a tanítványi viszony nyomán felhatalmazva érezvén magát erre, és azt tanácsolta, hogy Pistáék adják be kártérítési igényüket az elrabolt kert ügyében, ugyanis egykor több száz indonéz-szumátrai dollárt ítélt meg az állam az elvett kert négyszázötven négyzetméteréért mindenkinek, akiktől a Malom utcai kerteket kisajátították építkezési célokra. Papíron. Ugyanis valahogy elfelejtődött a tényleges kifizetés, teltek-múltak az évek, Török tanár akkoriban, még a fordulat előtt azt tanácsolta, nem volna túl elmés dolog sürgetni a néptanácsot a kerti kártérítés ügyében, a többi panaszlóval való szövetkezés gyanút kelthet, az ország jogrendszere nem ismeri el a pertársaság intézményét, csupán a kollektív panaszra adandó süket válaszokat és az egyéni sérelmeket, amelyek a kollektív (városi és állami) érdekek mellett eltörpülnek, semmisnek nyilváníthatók. 

Beadták tehát kilencven után a kártérítési igényt a megítélt indonéz-szumátrai dollárban kifejezve, de azt nem tudták bizonyítani, hogy ez az összeg tényleges kifizetésre soha nem került. Nem volt róla nyugta, ellen-nyugta, független tanúvallomás, hiteles jegyzőkönyv, levéltári, pénztári bizonylat, panaszirodai feljegyzés. A kártérítési bizottság a kertet vissza nem adhatta, mert az a toronyingatlan elbontását jelentette volna, és akkor majd Pista bácsi bizonyára gondoskodik, kérdezte egy jóindulatú, magyarul is tudó hivatalnok a városnál, arról a 60 családról, akik a tömb megsemmisítését és a kert helyreállítását követően fedél nélkül maradnak. Indonéz-Szumátrában időközben hét egymást követő forradalom, államcsíny, puccs és kormányváltás történt, legalább öt államfőt legyilkoltak a celebeszi gerillák, az ország pénzügyi rendszere összeomlott, a Nemzetközi Valutaalap törölte az ország fizetőeszközét a művelt világ váltóirodáinak és bankjainak nyilvántartásából, embargót mondtak ki az i-sz dollárra, így átszámítani sem lehet sem lejre, sem euróra az egykor államilag megítélt kártérítési összeget. Egy ügyvéd azt tanácsolta titokban Pista bácsinak, hogy keressék fel a telekkönyvi hivatalt, kérjenek engedélyt, időpontot, nézzék meg a régi nyilvántartásokat, azokra, amennyiben tisztességes hivatalnokok dolgoztak akkoriban, pontosan rávezették a kisajátított terület nagyságát, helyrajzi számát és akkori értékét (aranykoronában?). A telekkönyvi hivatalban előbb szóba sem akartak állni vele, lepöccintették, kirúgták, mindenféle kifogásokat találtak ki, hogy az akta tárgya túl friss, zárolt, érdeksértő, törvénytelen lenne feltörni a titkosítását még 70 évig stb. Ugyanaz az ügyvéd ezer lejért mégis bement a hivatalba, kereste, kerestette a Malom utcai telek bizonylatait, adatlapját, de semmit sem talált. Valaki kiemelte, eltűnt. Megsemmisíthették, valószínűleg a néptanács utasítására, mondván, effélére soha többé nem lesz szükség. Pista bácsi gyomorfekélyt kapott a telekkönyvi hivatal ügyintéző ellenbuzgalmából kifolyólag, Pista néni lábán kifakadt egy régi fekély, amikor sorba állt a levéltár előtt a föld(vissza)igénylők közé szorítva, beszállították a kórházba, ahol hosszan várakoztatták, végül gyorsan varizsáltak valamit rajta, és hazabocsátották. Másnap éjjelre belázasodott, sebe elfertőződött, és hat hétig feküdt a felsőkórházban. A tanár azt mondta, szerencséje van, Pista néni, hogy hozzám került, mert a többiek ügyet sem vetettek volna magára egy ilyen semmiség miatt. Pista bácsi a kibocsátáskor az orvos köpenyébe ezerötszáz lejt akart bedugni egy borítékban, de Mónay doktor elhárította. (Pista bácsi megsértődött. Mi az, az ő pénzük nem jó? Hiába magyarázta Géza, a bátrabbik Pistabácsi-fiú, hogy az orvos puritán, nem fogad el pénzt, Pista bácsi nem hitte el, nem így tapasztalta.)

Aznap este, amikor elmesélte Pista néni, hogy milyen otrombák voltak Győzikék – ők is kábeltévéből ismerték a nagy mulattatót, és azt gondolták, minden alap nélkül, hogy a szemetesek rokona –, Zoli, az erősebb Pistabácsi-leszármazott fogott egy, a blokkbafingók által átdobott szemétcsomagot, és kiment a kertbe. Akarom mondani oda, ami még maradt a kártérítés megtagadása nyomán, és teljes erejéből visszahajította a második emeletre. Szépen, klasszikus ívben landolt az erkélyen. Csusszanását innen is lehetett hallani, puffanása tompa volt, de senki nem nyitott ablakot, nem lépett ki a célponti erkélyre.

Azóta hetente háromszor a Pistabácsi-fiúk, Géza és Zoli, ebben a sorrendben állították elő az anyakönyvi kivonataikat a lakossági nyilvántartóban egykor még a rendőrségen, edzőterembe járnak, a célbadobásban gyakorolják magukat, és egészen jól haladnak a csont nélküli kosárra dobásban. Magasabb szintre törekednek. Pista bácsi és Pista néni olykor a teljes régi kerttel álmodik, ahol a salátalevelek már derékig érnek.