A pillangó szabadsága
2018-01-16 15:44:30
- Nagy Székely Ildikó
A parányi lakás leginkább egy bűvös kockára hasonlít, amelyen már minden szín a helyére került.
Lukács Tünde álmai színes óriáspillangók. Ha feltűnik valamelyik, tolószékéből felállva belekapaszkodik, aztán csak szállnak együtt sima felhőutakon, magasan a korlátok közé szorított, komor hétköznapok fölött.
A parányi lakás leginkább egy bűvös kockára hasonlít, amelyen már minden szín a helyére került. Nehezen találom meg a tömbházajtót, vendéglátóm az ablakból irányít. Pár perc múlva ott ülünk egymás mellett, az asztalnál. A szép arcú, ápolt nő ösztönös őszinteséggel illeszti egymás mellé eddigi negyven éve mozaikdarabjait.
– A gyermekkorom nem volt fényes. Kilenc hónaposan agyhártya- és agyvelőgyulladást kaptam, megvakultam, mozogni sem tudtam, éveken át „magatehetetlen” voltam. Négy műtéten estem át, hónapokat töltöttem a szebeni kórházban, négyéves koromra tért vissza a látásom, a hallásom. Apám sokat ivott, brutálisan viselkedett, anyámmal gyakran az utcán hányódtunk. Kilencéves voltam, amikor elváltak a szüleim, anyám várandós volt az öcsémmel. Aztán meghalt anyám leánytestvére, egy hároméves gyermeket hagyott maga után. Mivel az ő férjével sem volt könnyű az élet, hátrahagyta, hogy anyám vegye magához a gyereket. Az apa azonban ellenkezett. Az lett a vége, hogy összeköltöztek anyámmal, kaptam egy mostohaapát és egy mostohatestvért. Az új apám olyan volt, amilyen, de a vér szerinti és a fogadott testvéremmel, aki szintén fiú, az első perctől szuperül egyeztünk, és ez így van a mai napig.
– Hogy teltek az iskolás éveid?
– Első osztályos koromban mind a két lábamon ortézis volt, hogy fel tudjak állni. A marosvásárhelyi 15-ös számú iskolában egy szigorú, de emberséges tanítónőt kaptam, Szuszin Margitot, aki megtanította az osztálytársaimat arra, hogy engem, a mozgássérült kislányt egyenrangú félként kezeljenek. Be is fogadtak, és az akkori barátságok kiállták az idő próbáját. A beteg kezemmel kezdetben a ceruzát sem tudtam megfogni, de a tanító néni erre is rászoktatott. Mindig szidott, és azt ismételgette, hogy semmi sem lehetetlen, így, ha nagy fájdalmak árán is, de megtanultam írni. Az általános iskola után anyám irányításával Gyulafehérvárra, bentlakásos középiskolába jelentkeztem, könyvelői szakra. Ott aztán teljesen magamra maradtam. Meghaladott a helyzet, kimerültem, folyton ki kellett hívni hozzám a mentőt. Egy év múlva hazakerültem. Azután egy nehéz időszak kezdődött, értelmetlennek éreztem az életem, és többször meg is próbáltam véget vetni neki. A Jóisten azonban úgy gondolta, még dolgom van itt.
– Hogyan sikerült kimozdulnod a mélypontról?
– Mindig az ablak előtt ültem, és azt képzeltem, hogy kilépek a lakásunk ajtaján, lemegyek a lépcsőn, végighaladok az utcán. Egészen beleéltem magam ebbe a fiktív helyzetbe, így ösztönöztem a végtagjaim működését. 27 évesen ortézis nélkül lábra álltam. Most már a lakásban bottal járok, a kerekes széket csak kint használom. Soha semmit nem kaptam tálcán, a legapróbb dolgokért is meg kellett küzdenem. Azt is ki kellett találnom, hogy hogyan tudok segítség nélkül megfürdeni. Amikor sikerült, olyan volt, mintha megmásztam volna a Himaláját. Régi vágyam volt, hogy autót vezessek. Tordán egy mozgáskorlátozottaknak való sofőriskolába jártam egy hónapot, addig annál a mozgássérültnél laktam, akinek az autóján vezetni tanultam. Az utolsó percben úgy tűnt, az egészségi állapotom miatt nem kaphatom meg a könyvet. Végül a kolozsvári orvos, látva, mennyit küzdöttem, megsajnált, de figyelmeztetett, hogy kockázatos volán mögé ülnöm. Amíg meg nem érkezett a jogosítvány, anyám el sem hitte, hogy valóban megszereztem. A mostohaapám vett nekem autót, és egy ideig vezettem is, persze úgy, hogy valaki mindig ült mellettem. Most már letettem erről az álmomról, nem akarom sem a magam, sem a mások életét veszélyeztetni.
– Mikor változott meg gyökeresen az életed?
– A lányom születésekor. Ugyanabban az évben kétszer maradtam várandós. Az első magzatot elvesztettem, a régi szülészeten szültem meg négy hónaposan. Nagyon csúnyán bántak ott velem, folyton azzal szekáltak, hogyan lehetek ilyen felelőtlen, minek kell egy nyomoréknak gyermek. Csak én tudom, hogy tettem túl magam rajta. Nyáron a baráti társaságommal elmentem a tengerre, ott ellazultam, kicsit rendbe jött a lelkivilágom. Októberben újra várandós lettem. A lányom apja egy régi haverom, akibe időközben szerelmes lettem. Egyedül, segítség nélkül vittem végig a kilenc hónapot, nagy hassal főztem, takarítottam. A barátom szülei hallani sem akartak rólam. Három hónapos volt a baba, amikor megtudták, hogy a fiuktól egészséges gyermekem született. A barátom viszont már szülés után a nevére vette a lányunkat, igaz, négy évnek kellett eltelnie, mire megszerette. Az én veszekedős, mindig komor anyámat azonban mintha kicserélték volna az unokája érkezésekor. Azóta mosolyogni is tud, imádja a kislányt. Amikor a mostohaapám meghalt, anyám kiköltözött falura a szüleihez. A lakást, ahol most élek, négy éve a fogadott testvérem vette nekem. A lányom a vakációkat itt tölti, az év többi részében anyámnál van. Nagyon szoros a kapcsolatuk, amikor nincs velem, telefonon olvasom el neki elalvás előtt a mesét.
A későbbiekben Tünde azt is elmondta, hogy öt évvel a lánya születése előtt agydaganattal diagnosztizálták. Műteni túl kockázatos volt, így elkezdte a kemoterápiát, de nem javult az állapota. Végül lemondott a kezelésről, természetes gyógymódokkal kísérletezett. Azóta stagnál az állapota, a daganat évek óta nem nőtt.
– A mai napig fel-felhív az orvosom, hogy megkérdezze, élek-e még. Vannak jobb és rosszabb időszakaim, de ez a boldogságtól függ – emeli rám szép, komoly tekintetét, aztán azt is elárulja, hogy az utóbbi évben örömből is bőségesen jutott neki.
– Tavaly január végén Csata Éva, a HIFA egyesület ügyvezető igazgatója azzal hívott fel, hogy nem akarok-e beiratkozni egy kerekes székes nemzetközi szépségversenyre. A jelölteknek valamilyen aktív életmódhoz kapcsolódó tevékenységet kellett felmutatni, így jutottam el a HIFA kézimunkaóráira. Korábban, ha észrevettem egy mozgássérültet az utcán, elfordítottam a fejem, és szóltam a barátnőimnek, hogy vigyenek át a túlsó oldalra. Olyan volt, mintha magamat látnám, és ezt nem voltam hajlandó elviselni. Az egyesületnél viszont már az első alkalommal hihetetlenül jól éreztem magam, rengeteget kacagtunk, viccelődtünk a többiekkel. Láttam, mennyire kedvesek, hogy tudnak örülni mindennek ezek az emberek, és rájöttem, hogy közöttük érzem igazán szabadnak magam.
Időközben Tünde az egyesület tánccsoportjához is csatlakozott, több előadásuk volt már, idén pedig az eddigieknél jóval hosszabb, egyórás programmal szeretnének színpadra lépni. Beszélgetésünk végén sejtelmes mosollyal búcsúzott.
– Mindig azon gondolkozom, mit tudnék még megvalósítani, erre az évre is sok tervem van. Semmiképpen sem szeretnék itt leállni, a történet végére pontot tenni, hiszen az élet olyan gyönyörű.
