Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2013-03-05 16:35:46
Tenyérnyi imakönyvek, falinaptár, televízió – fekete óriásszeme valahogy nem talál a szerény szobadíszlethez, előtte karóra, mobiltelefon, vele szemben barna faágy –, az éjjeliszekrény mellett kiürült kétliteres pillepalack, ásványvíz volt benne valamikor. Ennyiből áll Péter otthona. Érkezésünkkor éppen borotválkozott. Nem számított látogatóra – az elmúlt 12 év alatt különben sem tolongtak ajtaja előtt a vendégek –, én meg nem sejtettem, hogy éppen vele ismerkedem meg a Felső-Maros menti öregotthonban azon a borongós kedd délutánon.
– Regényt lehetne írni az életemről – mosolyodott el a fehér szappanszakáll alatt, mikor előadtam szándékomat, aztán arra kért, várjak pár percet, mindjárt jön, és beszélgethetünk.
– Hol kezdjem? – hunyorgott rám vastag szürke szemöldöke alól, amikor letelepedtünk a gondosan megvetett ágyra. – Ugye az érdekli, hogy kerültem ide? – Bólintottam. Összekulcsolta a kezét, maga elé nézett, úgy mesélt.
– Az Elektromarosban dolgoztam betegnyugdíjazásomig. Szabadidőmben egy amatőr népi együttesben énekeltem, jártuk az országot, sok helyen felléptünk a Ceauşescu-időben. Szerettem szórakozni, az italt sem vetettem meg. A feleségem két gyereket szült, egy fiút és egy lányt. Azt mondta, nem törődöm velük, sohasem vagyok otthon. 1990-ben adta be a válópert. Akkor a szüleim házába költöztem. 1994-ben elhunyt édesapám, öt évre rá anyám. Van egy öcsém, büntetett előéletű, sokszor volt bezárva kisebb-nagyobb lopásokért. Eladtuk a szülői házat, 200 milliót kaptunk érte akkori pénzben, azt megfeleztük a testvéremmel. A részemből vettem egy egyszobás lakást a Tudor negyedben.
A pontos lakcímet is elárulta, az utcát, a házszámot. Jártam ott valamikor? – nézett rám bizakodva. A továbbiakban elhangzó neveknél, helyszíneknél is így tett. Ismerem, láttam, tudom, hol van? – kérdezgette minden alkalommal, mintha párbeszédünkből akart volna hidat verni az elmúlt idő és a jelen közé.
– 1994-ben májcirózissal kerültem kórházba. Akkor találkoztam először azzal az ápolónővel, aki az új lakhelyemen a szomszédom lett. A többi lakó régóta ismerte, figyelmeztettek, hogy vigyázzak vele. Ibolya egy bérelt garzonban szorongott a lányával, a nővérével és annak két gyerekével. A földön aludtak, matracon, tévéjük sem volt. Megsajnáltam, de meg is tetszett nekem. Egyre több időt töltöttünk együtt, beleszerettem. Egy nap azzal állt elő, hogy adjam el a lakásom. Azt ígérte, hogy kölcsönt vesz fel az egészségügyi alkalmazottak önsegélyző pénztárától, aztán ketten összedobjuk a pénzt, és veszünk közösen egy lakást. Hittem neki. 84 millióért értékesítettem az otthonom, majd hat hónapra bérbe vettünk egy garzont a Kövesdombon, természetesen az én pénzemen. Azt mondta, várnunk kell még a kölcsönre, de addig is növelni szeretné a tőkénket, Suceavára megy piacozni. Először 15, aztán 20 milliót adtam neki, hogy festményeket, ruhaneműt vásároljon, amit aztán drágábban eladhat. Soha egy banit sem láttam azokból az üzletekből. Egyszer egy idős szomszédasszony érdeklődött, hogy milyen viszonyban vagyok én azzal a nővel, aki nálam lakik, mert esténként egy katonatiszt autójából látja kiszállni. Nem adtam hitelt a szavainak. Nem is tudom már, milyen nap volt, amikor az élettársam szedte a sátorfáját, és odébbállt. Lejárt a hat hónap, és ottmaradtam pénz és fedél nélkül... Egy bútorgyár udvarán karbantartóra volt szükség, felvettek, szállást is kaptam. Másfél hónapja dolgoztam ott, amikor rám kérdezett a főnököm, hogy van-e testvérem. Az öcsém akkoriban is börtönben volt, nem titkoltam. Másnap szóltak, hogy nincs már szükségük rám, de megpróbálnak segíteni. Körbejártuk a környék létező szociális intézményeit, de mindenhol, ahol látták az egészségügyi papíromat, azt mondták, alkoholistát nem fogadnak be. Hiába hajtogattam, hogy betegnyugdíjazásom óta nem iszom. Egy időben a menhelyen töltöttem az éjszakákat. 2001. november elsején jöttem ide. Eleinte kilencen voltunk egy szobában, aztán csak ketten, most egyedül vagyok. Így a legjobb nekem.
– A családjával tartja a kapcsolatot?
– A volt feleségem beállt egy szektába, és ellenem fordította a gyerekeket. A lányom több mint tizenöt éve nem beszél velem, azt sem tudom, férjhez ment-e azóta. Idén Bálint napján vettem a bátorságot, és felhívtam a régi számon. Ő vette fel a telefont, megismertem a hangját. Amikor bemutatkoztam, letette a kagylót. A fiammal másképp alakultak a dolgok. Nemrég a kórházban volt elintéznivalóm, és egyszer csak megkopogtatta valaki a vállam. Egy majdnem kétméteres fiatalembert láttam magam előtt, nem tudtam, ki az. Apa, én vagyok, mondta. Megittunk egy üdítőt, kérdeztem, nincs-e szüksége pénzre. Volt még nálam tíz lej, azt odaadtam neki.
– Megszokta az itteni életet?
– Itt mindenki kedves velem. Az adminisztrátor adott egy biciklit, néha elkerekezek Ratosnyáig. Persze, mindig kérek kilépőt, tudniuk kell, hol keressenek, ha netán történik velem valami. Templomba is eljárok, ott mindig megnyugszom. Gyakran segédkezem az udvaron, fát vágok, ha kell. A falubeliekhez is eljárogatok, ha van valami munka, gödörásás, fahordás, szívesen elvégzem, legalább keresek egy kis pénzt. A betegnyugdíjamból az itteni szállás, ellátás 80 százalékát vonják le, ami marad, az éppen elég nekem a mindennapokra. A kevéske pluszjövedelmet meg félreteszem a nehéz időkre. Talán valamikor hasznát veszem a megspórolt tízeseknek, ki tudja, mi vár még ránk ebben a demokráciában.
Távozni készültem.
– Elnézést, hogy fenntartottam – szabadkozott. Aztán csak ült összekulcsolt kézzel a sötétedő szobában. Olyan volt ebben a pillanatban, mint egy zseniálisan megalkotott kőszobor.