Periprava (4.)

A láger felidézése, hiányos emlékezet

Az ártatlanul elítéltek helytállásából mindenkor erőt meríthetünk a Marosvásárhelyen alkotó igazmondó költő verssorai által: „A győztes igaza meghal./ A vesztesnek igaza lesz./ Mióta világ a világ,/ Az nyer igazán, aki veszít” (Székely János: A vesztesek).

A peripravai munkatábor az ötvenes-hatvanas években élte „aranykorát”, Dumitrache és Ion Ficior parancsnoksága idején. Ekkor szinte kizárólag politikai elítélteket hoztak ide, ahol elszigeteltségüket és embertelen munkakövetelményeiket csak tetézték a már-már elviselhetetlen életkörülmények és a börtönvezetés által táplált kegyetlenkedés, ami a kommunista kor szellemének az elvárásait is önkényesen túlhaladta. A becslések szerint volt olyan időszak, amikor háromezer elítéltet is összezsúfoltak a munkatáborban. A „túlnépesedés” idején az elítéltek egy része olyan átmeneti tákolmányokban, barakkokban lakott, amelyekben annyira összezsúfolták őket, hogy másfél négyzetméternyi felület jutott egy elítéltre. Velük együtt több százan éltek még a tábor területén: a börtönőrök és családjuk. Nekik külön munkatáborrész jutott.

Sajnálatos, hogy nem történt meg a legszigorúbb romániai gulág szerkezetének és működésének a feltérképezése. Ma már ez nagyon nehéz feladat lenne, sok a rejtély. A túlélők visszaemlékezései különböző írásokban, könyvekben, beszélgetésekben fellelhetők ugyan, de abból még nem épül fel egy teljesebb kép Periprava hírhedt munkatáboráról. És hiteles emlékeikre egyre kevésbé lehet számítani, hiszen az élők sorában levő keveseknek már megkopott az emlékezete. „A mór megtette a kötelességét” – idézhető a mondás. 

 Szomorú viszont, hogy a hivatalosságok, a felsőbb szintű államapparátustól a helyi önkormányzatig, nem viszonyultak méltóan a negyven éve nemcsak bezárt, hanem emlékében is lehetőleg feledésre ítélt peripravai munkatáborhoz. Amelynek egy részét eladta az önkormányzat, a többit pedig nem hivatalos haszonbérbe adta a vevőnek, hiszen valamiből mégiscsak meg kell élni a világ végi kis településen. Márpedig a mindenkori, kiváltképpen a romániai politikában jól ismert gyakorlat: az erkölcsi célok melletti konok kitartás helyett azzal szövetkezni, aki hatalmat, pénzt, megélhetést nyújt. De mindig akadnak olyanok is bármely társadalomban, akik a lelkiismeretüket tekintik iránytűnek. Az elmúlt negyedszázadban megszaporodott, még a látszatdemokráciában is betilthatatlan és megtorolhatatlan – esetleg hátrányos helyzetet előidéző – visszaemlékezések, egyes civil kezdeményezések, a társadalmi igényként megnyilvánuló igazságérzet közös eredménye, hogy ma Periprava neve sokkal ismertebb a romániai, az erdélyi, a magyarországi, esetleg azon túli közvélemény előtt, mint gondolnánk. 

Végül tény az is, hogy a szakma oldaláról nincsenek olyan történészek, régészek, akik felmérték volna a peripravai munkatábor helyszínét, hogy a helyszíni ásatások, terepszemlék, kutatások eredményeképpen erőteljesebb vonalakkal rajzolódjon meg a munkatábor rekonstruált térképe. Ilyen térkép nem létezik. Sem könyvekben, sem a helyszínen nem tudható meg, hogy hol helyezkedtek el az egykori munkatábor legfőbb épületei, illetve a még látható maradványok egykor milyen célt szolgáló épületek romjai, kőmaradványai. Csupán a falubeliek szájról szájra terjedő, hézagos és leginkább a munkatábor létezésének utolsó évtizedét felidéző emlékezetére lehet szorítkozni. Nem csoda, hiszen fél évszázadnál több eltelt azóta, hogy a politikai elítélteket, a kommunista egyeduralom útjában állókat a Duna-delta és a Duna-sziget munkatáboraiba küldte az embertelen államhatalom. Periprava, Grind, Salcia és még sorolhatnánk. De mindenekelőtt Periprava: a legtávolabbi és legeldugottabb, a menekülés esélyét minimalizáló, a legkeményebb körülményeket nyújtó, az akár látótávolságra levő Szovjetunió hírhedt gulágjaival vetekedő láger. Ahol hivatalosan is száznál többen meghaltak Ion Ficior lágerparancsnok-helyettes, majd lágerparancsnok viszonylag rövid, hétéves ténykedése alatt. És ki tudja, hányan pusztultak még el, miközben sok ezer, tízezer munkatáborba száműzött elítéltet megkísértett a halál közelsége. 

Kívülállóként és évtizedek távolából nehéz megválaszolni a kérdést: vajon a megváltást hozó halál volt-e nehezebb, vagy az elviselhetetlenségig fokozódó szenvedés vállalása? Rövid távon a halál nyilvánvalóan a kínoktól való megszabadulást jelentette, miközben a halálközeli állapotba jutó, az élet minden cseppnyi reményéhez hittel vagy hitetetlenül, ám zsigerien ragaszkodó további szenvedés csak fokozta az elmúlás pszichózisát. Mégis, a többség számára elérkezett a szabadulás órája, az isteni kegyelemből kapott és megtartott élet folytatása. Az ártatlanul elítéltek többsége mégiscsak megérte a szabadulás leírhatatlan örömét, a családtagok viszontlátásának mámorát. És folytathatta életét, többé-kevésbé kitaposhatta saját boldogulása további útját – remélhetőleg az államhatalommal való „kívánatos” együttműködés nélkül. Igaz, egész életében szívében és káderlapján hordozva a hátrányos megkülönböztetés bélyegét. És azt a terhet, miszerint az elítélttel, a munkatábort megjárt túlélővel együtt szenvedett a családja, a környezete is. 

Periprava egykori lágere ma már Románia modern kori történelmének a része. Vitathatatlan tény. Ma már kevés a tanú. A túlélők megöregedtek, kihaltak. Az alkalmazottak szintén, ők amúgy sem dicsekedtek múltjuk eme fekete foltjával. Az egykori börtönőrök utólag nem óhajtottak beszélni a lágerben uralkodó kegyetlen körülményekről. Például arról, hogy amíg ők maguk családjukkal jól fűtött téglaházakban éltek, addig a politikai üldözötteknek fűtetlen, rossz hőszigetelésű barakkok és priccsek jutottak. Igaz, ma már akkor sem tudnának visszaemlékezni, ha akarnának – egy helyen nyugszanak őrizetteikkel. Legfeljebb gyermekeik idézhetik fel azt az időt, amikor a munkatábor területén börtönőr apáik családjának fenntartott barakkokban laktak, és oda jártak a számukra külön létrehozott iskolába. A politikai enyhülés idején, a hatvanas évek elején és a hetvenes-nyolcvanas években, még a láger megszűntét követő időkben is, számos helybeli a munkatábor melletti farmon dolgozott. Mivel a rabok létszáma jelentősen lecsökkent, az állatállomány gondozásához szükség volt dolgos kezekre.

Személyes peripravai kegyeleti látogatásommal nem volt célom hozzájárulni a rejtelmek felfedéséhez. Csak magamnak jegyeztem meg: szép lett volna egy információs tábla, legalább egyetlen utalás arra, hogy egykor a 0830-as egység, azaz a peripravai munkatábor állt ezen a helyen. Hogy ennek apropóján valóban szeretne-e egy kis múzeumot kialakítani a tulajdonos, nem tudom. Olvastam valahol, nyoma még egyáltalán nem látszik. Az „elhordott” Vörös Ház helyén álló ortodox fakereszt (troiţa) nem nyújt semmiféle magyarázatot, esetleg a tőle ötvenméternyire földbe helyezett és elkerített kis fémlap, amelynek a szövege arra utal, hogy azon a helyen kolostor felépítésére vállalkoztak (és ahol kolostor épül, ott szerzetesek is lesznek, jelen esetben a tervek szerint szerzetesnők). Csak annyi tudható meg, hogy 2015. szeptember 22-én Visarion püspök (Tulcea) jelenlétében történt az alapkőletétel. Az viszont nem derül ki a szövegből, hogy ezen a helyen valamikor kommunista munkatábor állt. Úgy látszik, a jelenkor történetírása számára ennél fontosabb a leendő építmény megnevezése, amelynek a pontos lefordítására nem vállalkozom: biserica cu hramul Soborul Sfinţilor Apostoli de la Schitul Periprava.

No, nem a spanyol–francia tulajdonosok akarják a kolostort, sőt inkább ellenzik, hanem az a vallásos háttérszervezet, amely félhektárnyi földterületet kapott ajándékba az önkormányzattól erre a célra. Két éve teljes a hallgatás. Ugyanakkor egy másik civil szervezet is kapott fél hektárnyit, róla még kevesebbet lehet tudni, gyakorlatilag „semmi nyoma”. Szabadtéri oltárt szeretnének, továbbá helyreállítani egy kínzókamrát, hogy azt üzenjék a jövőnek: hasonló gaztett sohase ismétlődjön meg! Az már más kérdés, hogy miért nincs összhang a vallási és a nem vallási kezdeményezés között, miért nincs összetartás, miért ne lehetne együttműködni egy közös terv keretén belül? 

Számomra ugyanakkor megfogalmazódik a végső válasz arra a kérdésre, ami korábban foglalkoztatott: lehetséges-e a magyar áldozatokról valamilyen sajátos módon megemlékezni a peripravai helyszínen? Nos, arra kellett ráébrednem, hogy a helyszíni – amúgy is igen gyér és csírájukban levő – tervekbe nemigen fér bele az ilyesmi. A Duna-delta munkatáborait megjárt elítéltek számára inkább a szülőhelyen helytálló az emlékjelállítás, mint a szenvedések és a véráldozatok helyszínén. 

Amolyan meditációs zarándoklat volt számomra Periprava hírhedt munkatáborához eljutni, és annak területén eltölteni közel egy napot. Sokkal több annál, mint egyszerűen megírni az élményeimet, rögzíteni a látottakat, és azokat megosztani másokkal. E nehezen körülírható átélés közben vált véglegessé az elhatározásom: nagyapám ártatlan meghurcoltatásának Mezőfelében állítani tárgyi emléket, ahonnan hárman is megjárták a munkatábori „poklok poklát”. Három református egyházfinak – tágabb értelemben közösségünk áldozatainak – egy fából faragott pelikánt a református papilak kertjébe. 

A félezred éves reformátusság jelképét, amúgy a Duna-deltára legjellemzőbb állatfigurát, nemes madarat. A gödény jelen esetben Periprava ártatlan elítéltjeinek állít emléket, Szőcs Zoltán szobrász alkotása, aki Peripravára útitársamnak szegődött.

Nem vagyok meggyőződve arról, hogy még visszatérek Peripravára. Egy viszont biztos: számomra Periprava egy örökösen szívemben, lelkemben, agyamban élő falu. Az emlékezetből felszínre hozott „feledhetetlen” múltjával, a személyesen megtapasztalt jelen sajátos életképeivel és a gyökeres átalakulásban levő jövő cseppnyi biztatásával. A reménység éltetéséhez én magam is hozzájárulok, mert amíg e sorokat olvassák, addig élettel telt a falu. Amelynek hírhedt munkatáborát romjaiban is örökké magába zárja az emlékezet.