Pedagógusdopping

December elsejétől 15 százalékos béremelésben részesülnek az oktatásban dolgozok. Több mint háromszázezer alkalmazott. Az idén ez már a harmadik korrekció, így összességében negyedét meghaladó bérkiegészítést kapnak év végéig a tanügyi alkalmazottak. Nem sok, de nem is kevés. Főleg ha az 1,7 milliárd lejnyi plusz költségvetési terhet nézzük. Akik kapják, azoknak „természetesen” nem elég, hisz úgy érzik, nekik több járna. Erről csak az a régi huncut mondás tolakszik a gépbe, hogy járni járna, de nem jut. Félő, a jövő évi választási kampány adakozási lázában a kormánnyal elszalad a szekér, és olyan bérnövelési spirálba kergeti a költségvetést, amely megnyomoríthatja a versenyágazatok cégeit. De maradjunk csak az oktatásnál, amely sokkal több sebből vérzik, minthogy ez a fizetésemelés gyógyír lehetne számára. Kezdve a széljárásváltozásokkal – vagyis a tanügyminiszter- vagy kormányváltással – változó tanrendfelborításokkal, a tanulók túlterheléséből fakadó eredménytelenségekkel, a tankönyvmizériával, el egészen a lejáratott, ellehetetlenített szakoktatásig és nem utolsósorban a pedagógushiányig. Félreértés ne essék, nem a katedrakoptató kényszerpályásokról beszélünk, hanem a pedagógusi képességekkel és elhivatottsággal megáldott tanárokról, tanítókról. A ritka kivételektől eltekintve, ma nagyon kevés pedagógusi vénájú egyén dolgozik a tanügyben. És a rendszernek ez a legnagyobb rákfenéje. Nem vonzó ez a pálya sem anyagi, sem társadalmi megbecsülés szempontjából. A mostani bérkorrekció sem fog ezen változtatni. Csak egy hosszú távú, minden politikai alakulat által támogatott oktatási-nevelési stratégia életbe ültetése lenne a megoldás. Amint a finnek tették. Ott a népszerűségi listát a tanárok vezetik, megelőzve az orvosokat és mérnököket. Mert valóban magasak a jövedelmeik. De a béremelésnek nem volt azonnal látszata. Három-négy évtizednek kellett eltelnie, hogy a kevésbé értelmes oktatók kikerüljenek a rendszerből. Ezért senki ne számítson azonnali eredményre nálunk sem. Még ha többszörösére növekednének a tanügyi bérek, akkor sem. De cselekedni most kell. A jövőbe fektetett pénzt nem kell sajnálni. A nyugalmazott katonatisztek, állambiztonságiak és a felsorolhatatlan listányi rendkívüli nyugdíjban részesülők helyett adják a tanügynek a mi adópénzünket! Sajnos, félő, ez még sokáig vágyálom marad, mert a hatalmon levők csak a saját pozíciójuk megőrzésén fáradoznak. Az pedig négyéves ciklusokban mérhető. Képtelenek húsz-harminc évnyi távlatban gondolkodni. Nem volt olyan pedagógus, aki megingathatatlan volna ebben. Ezért továbbra is kötőféken marad az oktatás.