Pávássy Hadrián végrongyolata

• 2011-09-20 15:19:19

• Bölöni Domokos

Egy kedvetlen és forró délelőttön csak mi öten ücsörögtünk a Kábelban. Elekes egyik cigarettát a másik után gyújtogatta, közben azon borongott, milyen sokba kerül egy termopán tetőtéri ablak, négymillió, keretestől.

Egy kedvetlen és forró délelőttön csak mi öten ücsörögtünk a Kábelban. Elekes egyik cigarettát a másik után gyújtogatta, közben azon borongott, milyen sokba kerül egy termopán tetőtéri ablak, négymillió, keretestől. Nagy Pál a vásárhelyi Sütő-szobor fölállítása körüli bonyodalmakba bonyolódott, mintha puszta fölemlegetésüktől már meg is puhulna az ellentábor, és a róla elnevezett utcában, egykori otthona előtt leplezhetnék le mihamarabb a műalkotást. Kedei művész úr arról ábrándozott, hogy végre megtalálja az ideális modellt, aki a nap minden órájában hajlandó ülni neki; az éppen betoppanó Ráduly pedig mindenkinek fizetni akart, mint odahaza, Kibéden; de – s ezt Elekes már vagy tizedszerre hozta elő – mióta ez van, hogy semmi szesz, csak kávé (abból is, uram bocsá’, kapucsínó); csak cukor nélküli üdítők, sem sör, sem bor, sem vodka –; hát időnap előtt rövidülnek a délelőttök a Kábelban, pedig még nem jött el az őszi napforduló ideje –, és mikor lesz, amikor végre hátravisszük az órát.

– Innet magok közzől melyik az az újságíró? – reccsent az unalomba egy marószódás hang. Felkaptuk a fejünket: daliás alkat lehetett valaha, de most lógott rajta az egyébként tisztességes, valószínűleg turkálóból való öltöny. Arcát sűrű, fekete szakáll borította, szögletes „értelmiségi” szemüvege mögül duzzadt, véreres szemek dülledtek a világra. Levéltáskáját asztalunkra helyezte, s leült a szomszéd asztalka mellé, aztán várakozón tekintett valahová a valóságon kívüli tágasságba, két kezét imára kulcsolva.

– Innet magunk közzől – válaszoltam azon módúlag – én volnék az újságíró.

– Engem már mindenünnet kidobtak – sóhajtotta, s kezét továbbra is maga előtt tartva ültében kissé meghajolt. – Pávássy Hadrián a nevem, és fel vagyok háborodva, mint közönséges állampolgár.

Nagy Pál bosszúsan föláll, neki még ezer a dolga, nem bírja az alkalmi tolakodókat, indul a Törzsasztalba. Kedeit meg Böbe várja, az ebéddel. Elekes szűkre húzza szemét, az ablak irányába fújja a füstöt, bólint. – Jól mondja – mondja. – Mi is fel vagyunk háborodva mint közönséges állampolgárok. Kivéve Pali bácsit és a Művész urat, akik már elmentek, de biztosíthatom, közülünk ők a legtisztességesebbek, és ők szoktak a leginkább felháborodni. Mint közönséges polgárok. Az államban.

Emberünk tekintetében angyalok bujócskáznak önfeledten. – Hát akkor talán maga – bök rám –, méltóztassék beleolvasni az én megmásíthatatlanul végleges végrendelkezésembe, és aztán közölni az újságban. S ha lehet, a rádióban és a tévében is.

A levéltárcából rojtos-rongyos gépiratot von elő, orrunk alá tolja, a mappát visszaveszi. Várakozón szürcsöli feketéjét.

Elekes unja az ilyen firkálmányokat. Ráduly Jánossal olvassuk, neki akkora az empátiája, mint a Bucsin Parajd fölött. Az enyém pedig: mint az Istenszéke, a disznajói temetőből nézve.

„Alolirott Pávássy Hadrián marosvásárhelyi lakos, olvasván Bartók Béla végrendelkezését, irigységemnek adtam kifejezést midőn azt írta, hogy míg ez s az a tér s körút erről s arról van elnevezve, addig megtiltja, hogy őróla utcát vagy teret nevezzenek el. Hagyatkozását naiv fenség jellemzi, fenséges gyerekség és gyerekess fenség egyaránt, nagyszerű gigantikája a kétségbeesett tehetetlenségnek, a mindenható nagyságnak, pompás ítélkezés az életen, ha már a halál végképp becsukja a hátramaradottak előtt a kaput. Tehát én, alolirott, elgyötörve és elszánva a halálra, fényes szellemi képességeimnek tökéletes birtoklásában, azt rendelem el, hogy amíg utcák, terek és városok egyáltalán és bárhol a világon gazemberekről vannak elnevezve: énrólam utcát ne nevezzenek el. Amíg széltolóknak áll a szobra, addig szerény személyemnek szobrot ne állítsanak. Nem mintha az a veszély fenyegetne, hogy izé, mert én nem cselekedtem semmi olyasfélét, amiért az emberiség hálájára számot tarthatnék, de azért ha mégis ilyen veszély fenyegetné rég kihunyt emlékezetemet, megismétlem: míg valahol is tér vagy utca van elnevezve politikusokról, kik rögeszméik ürügyén befogják szekerükbe a nyomorultakat, hogy aztán maguk nyomorítsák őket – énrólam utcát ne nevezzenek el.

Persze nagy röhej tiltani olyasmit, ami az ég világán senkinek sem jutna az eszébe, ezért bolondnak is tart a rokonságom és a (sajna, már csak volt) baráti köröm, mégis: amíg elpusztult nagyokra hivatkozva pusztítja el és kínozza halálra a mindenkori szent, kortársi horda a mindenkori élő nagyokat; s ha belehalnak, ismét csak ezekre hivatkozva a legújabbakat; s ez nemzedékről nemzedékre így megy, folyton pusztítva, hivatkozva folyton, későre megbánt gyilkosságok árán szaporítván az utcaneveket – énrólam utcát ne nevezzenek el. Míg hála övezi a talmit, míg géniusznak titulálnak ügyeskedők ügyeskedőket, s a néma érdem egymagában gürcöl, nincs kihez szóljon, begyógyul a szája, s átkozva bánja, hogy világra jött – énnekem szobrot ne állítsanak. Míg világtörvény marad a hazugság; embernek lesz ember fölött hatalma; míg leírják, hogy most már minden jól van (miközben minden tönkremegy); míg érvényes a Hamlet monológja, amíg üvölt a falkaszellem, és hóhéraiknak áldoznak a népek; szóval míg olyan a világ, amilyennek ma ismerem: énrólam utcát ne nevezzenek el, énnekem szobrot ne állítsanak. S ha sohasem lesz másként – hát soha. Abban bízom, hogy lent, a föld alatt megleszek utca s szobor nélkül is. De addig – néhány régi temetés emlékeit idézve, amikor Petőfi Sándort vagy Bolyai Jánost kaparták el, vagy Mozartot szegényt – a velük való szolidaritás csekély jeleként meghagyom: 1) Temetésem ne legyen nyilvános. 2) Síromat ne jelöljék meg. 3) Ne hivatkozzék rám utólag senki. (Olvasható aláírás)”

– Hát – dörmögi Elekes – ez derék szöveg. – Mégsem értem. Hiszen maga, világéletében: mi volt?

– Hát előbb esztergályos, aztán hogy leépítettek, sorsjegyet árultam. Most betegnyugdíjas volnék; ha adnák.

– Ha nem tett semmi jelentőset az életben, miért akarja megjelentetni ezt a…

– Eztet a izétt?

– Deklarációt – segíti ki malíciózusan Elekes.

– Azért, mert hallom, hogy szobrot akarnak állítani nekem. És az egyik iskolát is, a közelben, rólam kívánják elnevezni. Kérem, én nyomatékosan kijelentem, akár az esküdtszék előtt is: ártatlan vagyok. Én nem csináltam semmit!

Ebből a gödörből nehéz lesz kimászni. Citoyen Pávássy ragaszkodik hozzá, hogy stantye pityere másoljam le a végrendeletét (nem maradt másodpéldánya), és vigyem direkt a laphoz. Miért nem viszi ő maga? Mert már járt ott, hiszen említette: kidobták. (Finoman szólva.)

Rádulynak mindig van mentő ötlete. Elkéri a rongyos-rojtos kéziratot, nem átallja kedvesen megjegyezni, hogy hiszen ez már végrongyolat!, aztán átsiet a szomszédos irodába, ahol fénymásoló működik. (Míg másolják, gyorsan lejegyzi leleményét, a „végrongyolatot”; odahaza anekdotát telepít reája.) Hozza a friss példányt, ezt már utálkozás nélkül is olvasni lehet, a rojtok is művészibbek az új lapon. Emberünk morgásszerű hálálkodások között végre elhagyja a Kábelt. Boldogan csörtet a járda dzsungelében, mint aki végre csatát nyert, s vele a tisztességes, közönséges állampolgár galambszürke koronáját.

– Marosvásárhely kihúzhatja magát, hogy egy ilyen nagyszerű állampolgár élt s él benne! – küldi utána az áldást Elekes.

– Barátaim – bizonytalanodom el –, nekem valahonnan ismerős ez a „végrongyolat”.

– Hát persze – gyújt újabb cigarettára Elekes. – Székely János verse, Pávássy-féle hadrendbe állítva.

Ráduly már mondja is a címét: – Utcák és szobrok. – Képzeljétek, nem a diktatúra utolsó, dühöngő évtizedében, hanem 1968-ban írta Székely János!

Örülünk, hogy ez a délelőtt mégsem volt annyira unalmas. Oszoljt vezénylünk magunknak. Elekes bánatosan emelkedik föl, legalább sétáljunk egyet, sóhajtja. Ráduly semmiképp sem maradhat buszatlan fél egykor, magam pedig ritka diadallal vonulok a végrongyolt kézirattal Nagy Miklós Kund elébe.

Büszkén odabököm. És mint mór, mehetek is akár.

Száradjon az ő gyöngyharmatos főszerkesztői lelkén, ha nem adja le.