Hétköynapi történet
Biciklis vándordiák, álruhás tanító, útkereszteződésekben edzett, törésvonalait derűvel viselő lélek – Horváth Hunor Jenőről legalább ennyi minden jut eszembe. Ötven évének meghatározó mozzanatait művészi könnyedséggel festette elém az egykori lelkipásztor, jelenleg munkakereső, és minden egyes mozaikdarabkával árnyaltabbá, gazdagabbá vált a kép.
– A nyolcvanas évek elején, hetedikes-nyolcadikos koromban találtam meg azt az ifjúsági bibliaórás közösséget, amely egyszerre nyújtott számomra szabadságot és védelmet. A Ceauşescu-időben figyelemfelkeltők és kockázatosak voltak az ilyen jellegű együttlétek, a közös éneklés, a sátortáborozás, de mi azt is bevállaltuk. Hihetetlen háló, fenntartó erő volt számomra ott lenni. Együtt szülinapoztunk, vidámkodtunk, vigyáztuk egymást. Ennek a világnak a vagánysága ébresztette fel bennem a vágyat, hogy mindezt majd én is megteremtsem. A teológiára való jelentkezésemben ugyanakkor az is fontos szerepet játszott, hogy olyan, a hitükért bebörtönzött emberek tanításán nőttem fel, mint Visky Ferenc néhai lelkipásztor, Papp Antal, Karcagi Sándor.
– Milyenek voltak az egyetemi évek?
– 1990-ben lettem az akkori kolozsvári Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézet hallgatója. Az intézmény akkor még nem tartozott a Babeş–Bolyai egyetemhez. A rendszerváltás után hiánypótlás céljával indított „mamutévfolyam” tagja lettem, amelyet a hatalmas diáklétszám miatt az amúgy nagy tudású professzorok nehezen tudtak átfogni. A tudásszomjamat nem sikerült itt kielégíteni, egyféle kongásélményt éltem át. Azt tapasztaltam, hogy a liberális teológia fő igyekezete bebizonyítani a Szentírásban fellelhető ellentmondásokat. Akkor is, most is úgy érzem, hogy aki gyógyulásra vágyik, annak nem ellentmondásokat kell keresnie. Azt a tudós titokzatosságot szomjaztam, ami a börtönjárta papokból áradt. Én abban hiszek, hogy ha a Jóisten meg akar szólítani, akkor megszólít, Ő talál meg engem, és nem én Őt. Ezt a kettős csodát szerettem volna lelkipásztorként átadni az embereknek.
– Hogyan kezdődött a szolgálati idő?
– Már a teológiai évek alatt lehetőséget kaptam hivatásom gyakorlására. Ez akkoriban még nem volt bevett szokás, komoly többletet jelentett. Egy Kolozs megyei falubam, Visában helyettesíttem mint teológus. A kétéves szolgálat alatt belekóstolhattam a vidéki életbe, és őszintén szólva, nem ízlett. Városi, hibrid környezetben felnőtt, filozófiai kutatásoktól vonzott fiatalként idegennek éreztem a falu természetességét, gyakorlatiasságát. Ettől eltekintve az első gyülekezetem – és az összes többi is – befogadott és szeretett.
– A visai évek után melyik volt a következő állomás?
– Teológiai tanulmányaim befejeztével egyből mélyvízbe kerültem. Hunyad megyei bányászvárosok, Lupény–Urikány kétezres lélekszámú gyülekezetének lettem a helyettesítő lelkésze. Az itt eltöltött két esztendő alatt tapasztaltam meg, hogy a bányászok hihetetlenül tudnak szeretni, ha becsempészted magad a szívükbe, a hegyet is kiássák érted. Ugyanakkor szikrázó feszültség alakult ki köztem és a presbitérium néhány dominánsabb tagja között. Lupényból Bukarestbe kerültem, két évig voltam ott segédlelkész. Ennél a gyülekezetnél éreztem a legjobban magam. Egyetemistáknak tartottam bibliaórákat, gitároztam, furulyáztam velük, emellett beindultak a rádiós istentiszteleteim. Az 1999-es bányászjárás idején is a fővárosban voltam. Emlékszem, a titkárnő ijedten kérdezte tőlem, hogy most mi lesz. Azt válaszoltam neki: nyugodjon meg, csak engem jönnek meglátogatni a bányászok. Bukarest után ismét vidékre, Székelybedébe kerültem. Olyan friss volt a levegő ezen a településen, hogy vágni lehetett. Ide már feleséggel jöttem, a második évben már gyereket vártunk. Megszületett a fiam, Nimród, később pedig a kislányom, Hanna. A bede–szentháromsági gyülekezetből Harasztosra vitt az út. Hét esztendőt szolgáltam itt, ez volt az utolsó állomás. Amint látod, az életem tele volt költözésekkel, és minden dobozoláskor sok mindent elveszítettem, Harasztoson például egy egész kis múzeumot hagytam magam után. A legnagyobb veszteség azonban az volt, hogy a válásom után a gyermekeimtől is különváltam. Mindig én voltam a babusgatóbb, játékosabb szülő, ezért is volt ez számomra akkora érvágás.
– A családi válságnak köze volt a lelkipásztori szolgálatod befejezéséhez?
– Akkoriban több probléma tevődött egymásra az életemben, egy valóságos krízismátrixot éltem át. Ha egy református lelkipásztor elválik, megbírságolják, de nem tiltják el hivatása gyakorlásától. Én viszont úgy éreztem, nem vállalhatok többé parókusi szolgálatot.
– Milyen irányt vett ezután az életed?
– Tíz évig lapkihordóként dolgoztam. Azért választottam ezt a hajnali órákban végzendő munkát, mert így, amikor nálam voltak a gyermekek, egész nap velük lehettem. A csekély keresetem meggyűjtöttem, és vakációban üdülni vittem belőle a fiamékat a tengerre, a hegyekbe. Kerékpáros lapkihordóként volt alkalmam megtapasztalni, mennyire a ruha teszi az embert egyes emberek szemében. Kicsit olyan volt, mintha álruhában kerekeznék az igazság nyomában. Amikor megszűnt az állásom, beadtam az igénylésem a munkanélküli-segélyre. Egy évig kaptam a támogatást, de közben kötelező volt elvégeznem egy tanfolyamot. Eredetileg a masszőrkurzust választottam, de az nem jött össze. Maradt még az utász, a lakatos vagy az angol nyelvű tanfolyam. Angolvizsgám már volt, a másik két szakmát túl idegennek éreztem magamtól, így maradt a fodrászképzés. Egy öt hónapos gyorstalpalót végeztem el, de ezen a téren még nem sikerült továbblépnem. A férfifodrászat most aranykorát éri, én is szívesen kipróbálnám magam a szakmában, egyelőre azonban még csak a saját hajam nyírom.
– Miből tudsz jelenleg jövedelemre szert tenni?
– Hangszer- és nyelvórákat adok, közben keresem az új lehetőségeket. Tíz év után visszakértem a státusomat, de nem tudnék a szószékre újra felmenni. Úgy érzem, lejárattam az evangéliumot. Olyan ez, mint egy pecsét, egy tetoválás az arcon. Viszont úgy gondolom, az ilyen élethelyzetben lévő lelkipásztorok számára is meg kell adni a lehetőséget egy másféle szolgálatra. Még lelkészként elvégeztem egy mentálhigiénés, illetve egy pszichodrámaképzést, talán egyszer majd ezen a területen is segíthetek az embereken. Még az is lehet, hogy létrehozok egy csoportot az enyémhez hasonló válsághelyzetek kezelésére, mondjuk az elváltak körét. Az ötvenedik születésnapomon újrafedtem a házunkat, de nem új, hanem régi, egyenként megpucolt cserepekkel. Számomra ennek is szimbolikája van. Édesanyám gyakran mondogatja, hogy miért nem találok a szellemi forrásaimhoz illő munkát. Mindig azt válaszolom neki, hogy céltévesztésem időszakában, az emberekkel való spontán találkozások, beszélgetések alkalmával is a hivatásomat végzem. Hiszek a Jóisten teremtő erejében és abban, hogy amikor úgy érezzük, minden megszűnt körü-löttünk, a semmi állapotában tulajdonképpen genezisre várunk. Ez pedig egy csodálatos lehetőség.
