Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2014-01-08 16:10:36
Általában minden párkapcsolatra jellemző, hogy a kezdeti mámorban az érzelmektől túlfűtve idealizálunk, és szinte megrészegülünk az újdonság varázsától. Azonban a későbbiekben, amikor eloszlik a rózsaszín ködfelhő, a másikban egyre több hibát kezdünk felfedezni, gyűlni kezdenek a lenyelt sérelmek, a „bezzeg én”-ek, a felhányások, magunkra öltjük az áldozati szerepet, azaz tudatosan vagy ösztönösen elkezdünk játszmákat bevetni, és valahogy nem tudunk elég okosak lenni, sorra beleesünk azokba a csapdákba, amelyek leselkednek a párokra. Ezeket a leselkedő veszélyeket boncolgattuk Cosma István pszichológussal, szupervízió alatti pár- és családterapeutával.
– Az, hogy a párkapcsolat hogyan alakul, nagyon összetett kérdés. Fontos tudatosítanunk magunkban, hogy vagyok én és vagy te, ám ez miként alakul át mi-vé úgy, hogy ugyanakkor az én és a te is megmaradjon? Mindannyian hozunk magunkkal különböző családi mintákat, láttuk, hogy a szüleink miként éltek együtt, mi volt a férj és mi a feleség szerepe, milyen szabályok mentén működött a család, és mindezek befolyásolják a párkapcsolatunkat. Hozzuk magunkkal a kötődési mintákat, amelyek szintén gyerekkorban alakultak ki, a saját érzelmi biztonságunkat, igényeinket, illetve az is kérdés, hogy kifejezzük-e az igényeinket, vagy elvárjuk, hogy ő találja ki, valamint hogy oda tudok-e figyelni a társam, párom igényeire. Mindketten különböző batyukkal, azaz értékrendekkel, forgatókönyvekkel érkezünk tehát a párkapcsolatba, és hogy ezeket hogyan tudjuk összegyúrni, legtöbb esetben igazi kihívás a párnak.
– Vannak bizonyos csapdák, amelyek szinte minden léptünknél ránk leselkednek...
– Bármely kapcsolatban vannak elakadások, krízisek, a párkapcsolat fejlődik és mi magunk is fejlődünk benne, van, amikor társunk hatására alakulunk. Akkor jön képbe egy veszélyes csapda, amikor úgy állok a párkapcsolathoz, hogy meg fogom változtatni a másikat, majd olyanná formálom, amilyenné én szeretném. Ez pedig állandó konfliktust von majd maga után, hiszen a fókuszban az az erőltetés lesz, hogy a másikat megváltoztassam. De előbb-utóbb fel kell ismerni, hogy nem tudom ezt megtenni, én magam változhatok, mi együtt alakulhatunk, de ezt minden esetben fontos megbeszélni, hogy ne erőltetett legyen. Egy másik csapda, hogy olyanná alakulok, amilyennek a másik szeretne. Ennek az a hátulütője, hogy nem leszek elégedett önmagammal, áldozatként élem majd meg a helyzetet. A párkapcsolat egy olyan tánc, amiben mindketten részt kell vegyünk, mindketten fel kell vállaljuk a magunk részét.
– De mi történik akkor, amikor felfedezünk egy-egy, a szemünkben elviselhetetlennek tűnő szokást, tulajdonságot?
– Az első fázisa a párkapcsolatnak a szimbiotikus fázis, amikor nagy a szerelem, minden csupa jó és szép, de utána következik a differenciálódási fázis, azaz a leválás időszaka, amikor ismét vissza fogok térni önmagamhoz, újra oda kezdek figyelni a saját szükségleteimre, saját igényeimre, elkezdem felfedezni a másik hibáit, rossz tulajdonságait. Nem vagyunk tökéletesek, sem én, sem a társam. De mit kezdek ezekkel? Elhallgathatom és reménykedem, hogy ezek majd megoldódnak, vagy beszélhetünk az igényeinkről, hogy hogyan lehet ezeket összeegyeztetni és kompromisszumra jutni. Az elfogadás nagyon fontos, tudatosítanom kell magamban, mi az, amit el tudok fogadni, és mi az, amit kevésbé. És hangsúlyozom, ez oda-vissza kell működjön, mert nagyon gyakran fordul elő, hogy az egyik fél ezt gyakorolja, elhallgat, elfogad, abban bízik, hogy ha a gyerekek megszületnek, majd jobb lesz. De nem. Valójában sokszor nem vállaljuk a felelősséget egy olyan probléma megoldásáért, ami csakis ránk tartozik. Az ilyen jellegű elfojtás hosszú távon mérgezi a kapcsolatot és az önmagunkhoz való viszonyunkat is. Fontos, hogy nyíltan kommunikáljunk a valódi problémáról, mert ha ez nem így történik, elkezdjük megjátszani magunkat. De az is gyakori, hogy nincs egyáltalán kommunikáció és bizonyos tünetek kezdenek megjelenni, például valami problémám van, valamit el szeretnék mondani a másiknak, és ahelyett annyit mondok: Már megint nem vitted le a szemetet! Valójában az zavar, hogy a szemétlevitel kérdése nincs tisztázva, vagy a háttérben más problémám van? Vagy ha hazatér az egyik fél, és azzal kezdi, már megint nincs kitéve az étel. Erre a másik: Elnézést, de nem vagyok a szolgálód! A társam erre valahogy fog reagálni, lehet, igazságtalannak érzi a felvetést és támadóan teszi ezt, és az lesz a következménye mindennek, hogy elbeszélünk egymás mellett és vita is kialakul.
Másik csapda, amibe gyakran beleesünk, hogy feltételezem, ha igazán szeret a másik, rájön magától, hogy valójában mi a problémám. Ez nem igaz, nem tudja kitalálni, nincsen ahogy. Szintén közismert helyzet, hogy különböző tünetek jelennek meg, amelyek helyettesítik a kommunikációt, például az egyik fél felveti, hogy egy fontos dolgot meg kellene beszélni, mire a másik: megfájdult a fejem, hagyjuk holnapra. Sok esetben a testi tünet arról szól, hogy mindenáron elkerülni a szembesülést. Ezek a sérelmek gyűlnek-gyűlnek és egyszer kifakad, a másik áldozatnak érzi magát és a társát okolja mindenért, viszont ezt lehet, hogy tünetek útján próbálja jelezni, de szavakban soha nem mondja el neki őszintén. A mai társadalomban rohanunk, sok szerepben teljesítenünk kell, de fontos odafigyelni arra, hogy szánunk-e időt, minőségi időt a párkapcsolatra, az őszinte kommunikációra.
– De ezekben az esetekben valójában nem a szemét leviteléről van szó, hanem felgyűlt sérelmeknek adunk hangot ezáltal?
– Két eset van, az egyik amikor tényleg egy adott feladatról van szó, ezért ezeket minden párkapcsolatban le kell osztani, át kell beszélni. Ellenkező esetben állandó konfliktusforrás lehet, hiszen ha otthon, a szüleinél esetleg azt látta a férfi, hogy a feleség dolga a főzés, akkor előfordulhat, hogy ezt ő is elvárja a saját családjában. De lehet, a feleség azt mondja, nem, hiszen neki is munkahelye van. De általában tényleg nem az adott dologról van szó, amit éppen akkor a másik fejéhez vágunk, hanem háttérbeli sérelmekről, az adott közléssel csupán üzenni próbál a másik, de elkerülik az igazi problémát.
Másik csapda, hogy ki a bűnös, ki a hibás, sok esetben akár szóban kimondják, akár tudat alatt hibáztatják a másikat, kikiáltják bűnbaknak. Gyakran ha a dolgaink nincsenek megbeszélve, az egyik fél elkövetett egy ballépést, megtörténhet, hogy társa állandóan, bármely kis konfliktusnál a múltat fogja hánytorgatni, minden későbbi problémát annak a számlájára fog írni, annak ellenére, hogy lehet, az adott eset tíz-tizenöt évvel ezelőtt történt. Ha együtt is maradt a pár, elmaradt a valódi megbocsátás, és emiatt teljesen meghatározza a későbbi életüket. Az Én adtam neked még egy esélyt, de bezzeg te! típusú viszonyulás rendkívül veszélyes mókuskerék, hiszen nem tudom lezárni magamban a múltbeli sérelmeket. Párok mondják, hogy kezdődik a vita egy egyszerű szemétlevitel kapcsán, és minden esetben oda jutnak vissza, hogy évekkel ezelőtt a másik mit tett.
Munkám során előfordult, hogy a terápia végén a felek azt mondták, most sikerült először elérni azt, hogy meghallgassák egymást. Addig mindenki mondta a saját mondanivalóját, a támadásra a másik vagy szintén támadással, vagy pedig hallgatással reagált, ez utóbbi esetben pedig jött a replika, hogy igen, mert te mindig csak hallgatsz. De ekkor már az illető úgymond le van fegyverezve, nem tud hogy reagálni a dolgokra, ha szólni próbál, a szavába vágnak, így inkább a hallgatást választja. Az, hogy ezekben a csapdahelyzetekben hogyan reagálunk, nem mindig tudatos, gyakran ösztönös a reakciónk.
– A saját bizonytalanságaink, gátlásaink befolyásolják-e a párunkkal való viszonyunkat?
– Egy másik veszélyes csapda, hogy az egyik félnek az önértékelése alacsony, azaz bizonytalan vagyok magammal szemben és állandóan azt fogom elvárni a társamtól, hogy bizonygassa, hogy szeret, hogy fontos vagyok neki, mintha már-már kierőszakolnám a másikból mindezt. Belemagyarázok dolgokat a viselkedésébe, a másik lehet, este fáradt, de én azonnal arra gondolok, biztos rám haragszik, én tévedtem valamit, biztos nem ízlett a vacsora. Vagy igyekszek tökéletes lenni, ám ez is rendkívül veszélyes, mert a tökéletes feleség tökéletes férjet, háztartást, gyerekeket vár el, és annyira erre összpontosít, hogy más minden háttérbe szorul. Ezek azok a helyzetek, amikor egyéni problémák mentén kell dolgozni, mert innen ered a gond. De ott van ennek az ellenkezője, amikor az egyik fél szükségletei vannak figyelembe véve, a másiké pedig teljesen háttérbe szorulnak, úgymond felvállalja az árnyékszerepet. A kapcsolatot ugyanakkor az is nagymértékben befolyásolja, hogy előző párkapcsolataimban mit tapasztaltam meg a bizalom–bizonytalanság, áldozat–bűnbak szintjén. Ha nem zártam le magamban egy régi kapcsolatomat, amiben esetleg sok sérelem, bántódás ért, akkor kivetíthetem mindezeket a jelenlegi viszonyra. A másik meg nem tud mit kezdeni a helyzettel, mert nem érti, honnan ered ez a reakció.
– Miért hajlunk arra, hogy a másik bármely kellemetlen mondatára támadóan reagáljunk?
– Ez valójában a saját problémamegoldó készségünkből ered, hogy mit hoztunk magunkkal otthonról. Lélektani szempontból agresszivitásra leggyakrabban agresszivitással fogunk válaszolni. Egy másik lehetőség pedig, hogy elkerülöm a konfliktust, nem akarok róla beszélni, vagy egyszerűen lefagyok. Sok esetben meg vagyunk győződve arról, hogy a problémamegoldásnak kizárólag a veszekedés a fő stratégiája. De ez nem fog sokra vinni, hiszen indulatokról, impulzivitásról, túlfűtött érzelmekről szól, ami nem célravezető. De ekkor is fontos, hogy kerüljük azt a megállapítást, hogy ki a hibás. És mindig az adott dologról beszéljünk, ne általánosítsunk, és ne múltbeli dolgokra, sérelmekre tereljük a kérdést. Gyakori, hogy háttérproblémák vannak, például állandóan vita van a családban, a gyerekek pedig elkezdenek tüneteket produkálni, például ágyba vizelni. Ekkor már látszólag nem az a probléma, hogy a felek nem tudnak kiegyezni, hanem a gyerek ágyba vizelése válik azzá, elviszi a fókuszt a valós gondról és erre kezd összepontosítani mindenki, holott nem ez a gond. Gyakran a tünet nagyon erős és eltereli a figyelmet az igazi gondról, mindenki kizárólag a tünetre koncentrál. De ezek a tünetek akár évekig elhúzódhatnak, és a feleknek lehet ez jó, mert ez idő alatt nem kell a valós problémával foglalkozni. Ám ettől még nem oldódik meg.
– Előfordul, hogy a másik fél felháborodását kiváltja, hogy párja másokkal beszéli meg a problémáikat…
– Gyakori, hogy ha gondok merülnek fel a kapcsolatban, a felek szövetségeseket keresnek. Ez veszélyes lehet, mert vannak helyzetek, amikor a tágabb családból szülők, gyerekek kerülnek be a képbe, tőlük várják el, hogy igazat adjanak valamelyik félnek. A szövetséges keresésének másik hátulütője, hogy ekkor már rég nem a párban beszélgetünk a problémáról, hanem egy külső emberrel osztjuk meg. Akár évekig is elhúzódhat ez a helyzet, mindenki más tudja, de a párom esetleg nem is sejti, mi a valós gond. A legveszélyesebb pedig, amikor a gyerekeket vonják be. Őket nem szabad döntőbírói szerepre kényszeríteni, mert nem az a dolguk, nekik mindkét szülő egyformán fontos. A problémáink külvilág felé való felfedésének az ellenkezője a nonstop boldogság látszatának a keltése, ami gyakori törekvés, mi párban állandóan boldogok vagyunk, céltudatosan törekszünk arra, hogy a külvilág felé ezt sugározzuk. Ennek a hátulütője, hogy minden energiánkkal erre törekszünk, de valójában nem vagyunk hitelesek, ez önámítás, hiszen minden kapcsolatban vannak konfliktusok, és ez így természetes.
Másik csapda, amikor a zsaroláshoz, vagy akár büntetéshez folyamodunk. Ha te múltkor nem kísértél el a szüleimhez, én még azért sem fogok elmenni veled a céges összejövetelre… Ha most elmész ide, nem főzöm meg a kedvenc ételedet. Vagy vita után hiába hív a másik, nem válaszolok a telefonra. Elkezdem büntetni a másik felet, és ez újabb és újabb feszültségeket generál.
– A közös program, külön program kérdése is feszültségforrás lehet, egyes párok sülve-főve együtt vannak, mások saját programokat szerveznek, mintha külön utakon járnának...
– Nagyon fontos, hogy legyenek közös programok, de az is, hogy a kapcsolatban külön is megmaradjon az én és a te, a felek ne szigetelődjenek el a korábbi baráti körüktől, családjuktól, szervezzenek külön programokat is a barátokkal. Ez nem egoizmus, hiszen ha elszigetelődnek mindenkitől, azt egyik vagy másik fél előbb-utóbb áldozatnak, lemondásnak érzi majd. Ha a feleség anélkül, hogy bárki kérte volna erre, lemond a barátnőiről, hogy időnként végigjárják együtt az üzleteket, és csak a házimunkának, a gyerekeknek szenteli minden idejét, és ennek fejében ugyanezt elvárja a férjétől, a háborgásai miatt a férj esetleg lemond arról, hogy heti két alkalommal focizni menjen, ahogyan azt előzőleg tette, megteszi a békesség kedvéért, de emiatt gyűl benne a feszültség és ez hosszú távon mérgezi a kapcsolatot.