Gondolataim az esti és a reggeli hírek hallgatása során Párizsban járnak, s a Saint Denis negyedben kilőtt terroristák kapcsán eszembe jut, hogy már évekkel ezelőtt is mennyire félelmetesnek tűnt az egykori munkásnegyed, amelynek bazilikájában királyokat koronáztak és temettek.
Gondolataim az esti és a reggeli hírek hallgatása során Párizsban járnak, s a Saint Denis negyedben kilőtt terroristák kapcsán eszembe jut, hogy már évekkel ezelőtt is mennyire félelmetesnek tűnt az egykori munkásnegyed, amelynek bazilikájában királyokat koronáztak és temettek. Igaz, üresek már a díszes a sírhelyek, mert a francia forradalom idején kidobták a királyi csontokat, s van egy másik közkedvelt temető Saint Denis-ben, ahol a párizsiak a kutyáikat, kis- vagy nagyobb állataikat helyezik örök nyugalomra márvány síremlékek alá.
Az észak-párizsi negyed lakossága pedig megváltozott, jobbára a francia gyarmatokról érkezett színes bőrűek lakják be. Mivel sokuknak láthatóan nem sikerül a beilleszkedés, a fekete bőrű személyzettel működtetett hotel környékén, ahol egy párizsi látogatás során a szálláshelyünk volt, felért egy kalanddal az esti séta. A parkokban a bódultság különböző állapotában heverésző hajléktalan színes bőrűeket lehetett látni, az ürülékkel teli eurovécék ajtaja leszakítva lógott, a dülöngélő járókelőket ki kellett kerülni, hogy a metróállomásig eljussunk vagy onnan visszaérjünk a szállodáig. A Saint Denis negyedben látottak némileg lehervasztották Párizs iránti rajongásomat, és el tudom képzelni, hogy a még megmaradt helyi lakosság milyen érzésekkel vette tudomásul a hírt, hogy veszélyes terroristák fészkelnek a közelükben, ami az évekkel ezelőtt látottak alapján még az egykori turista számára sem meglepő.
Számottevő arab jelenléttel Párizs üzleti negyedében a felhőkarcoló irodaházakkal szegélyezett La Défense-ban találkoztunk. A Louvre múzeumtól induló történelmi tengelyen, amely egyenes vonalban szeli át Párizst egészen az Grand-Arche-nak nevezett új diadalívig, nagy kiterjedésű terek, parkok vannak. Abban az évben, amikor arra volt a szállásunk, esténként szónoklatokat hallgató, sustorgó, gesztikuláló, felháborodott arab tömegekkel találkoztunk, s nem volt nehéz kitalálni, hogy készülnek valamire. Egy hónap múlva az arab lázadás során fel is gyújtották az autók egy részét, Molotov-koktélokat dobáltak különböző célpontokra. Már két évtizeddel ezelőtt bebizonyosodott, hogy a színes bőrű és főleg az arab bevándorlók többsége nem találja meg a helyét az európai társadalomban, és gazdasági elemzők szerint nem a külsőségek, sokkal inkább a munkához való viszonyuk miatt be sem jutnak vagy hamar kiesnek a munkapiacról. Hazamenni már nem tudnak, Európában pedig a társadalom peremére szorultak, s ebben a helyzetben könnyen radikalizálódnak. Amikor a helyi újságokban megjelent elemzéseket olvasva őszintén meg akartuk beszélni francia vendéglátóinkkal, hogy nemcsak Kelet-Európában a romaügy, náluk is ott lapul a rejtett bomba, rasszistának neveztek. Vajon most mire gondolnak, vajon a bevándorlók megszaporodása nyomán hogyan fogják kezelni a helyzetet, meddig lesz állig fegyverben Párizs, s mikor találhat újra önmagára a művészetek és a szórakozás városa?
