Pakisztán (8.)

*Fotó: A Baltoro-gleccser és a Karakorum tűhegyes csúcsai

Harmadik túranap a Karakorum hegységben (2.)

A gleccsert vastagon borító kő- és sziklatakaró egyszerre volt tehát átok és áldás. Átok a turistának, mert sok kínt és gyötrődést okoz, de ugyanakkor a mi nyavalygásunkhoz képest összehasonlíthatatlanul nagyobb áldást jelent magának a jégnek, mivel a kőréteg szigetelőburkolatként védi az olvadástól. Ugyanis, mint említettem egy korábbi fejezetben, napközben nagyon felmelegedett a levegő, a 30 fokos hőség szemmel láthatóan emésztette a jeget, és a mi életünket is nehezebbé tette. S ha a jégnek jól jött a kőszigetelés, mi igyekeztünk megválni ruharétegeinktől, azonban a túlzott nekivetkőzés sem volt ajánlatos, mert akkor a bőrünk túlságosan ki volt téve a nagy magasságokban rendkívül káros és veszélyes UV-sugárzásnak. A leégést a legkiválóbb minőségű és legmagasabb faktorú napozókrémekkel igyekeztünk kivédeni. Nekem ebben – mondhatni – van már tapasztalatom, mivel az idők során szó szerint a saját bőrömön tanultam meg vigyázni magamra. Azt tanácsolom a hozzám hasonlóan érzékeny pigmentszegényeknek, akik magashegyekbe merészkednek, hogy a nap káros sugarait feltétlenül igyekezzenek időben kivédeni, már a kora reggeli óráktól. Én már a sátorból való kilépéskor be szoktam kenni az öltözék által nem takart testrészeimet, megelőzve ezzel a súlyos leégéseket s az esetleges későbbi végzetes betegségeket. Jártam már úgy, hogy csak negyedórát késtem a kenceficével, és máris megtörtént a baj. 

A meleg további kényelmetlenséget okozott, ugyanis a bőséges verejtékezésünk és az előttünk vonuló öszvérek odavonzották a Karakorum összes legyét, amelyek az arcunk közelében zümmögtek, nem csak szemtelenül, hanem már tébolyítóan elviselhetetlenül, berepülve szemünkbe, szánkba, napkeltétől napnyugtáig. Túravezetőnk azzal szívatott, hogy arra mindenképpen ügyeljünk, nehogy a fülünkbe petézzenek. Kimerültségemben azt sem tudtam, hogy sírjak vagy kacagjak. 

Mindezen kellemetlenségeket azért tartom fontosnak leírni, hogy a kedves olvasó ne gondolja azt, hogy a hegyi csatangolások csupán a szép kilátásokról, fenyőillatról, gondtalan andalgásról szólnak, de az biztos, hogy engem minden fáradságért messzemenően kárpótoltak azok a tűhegyes ormok, amelyek között vándorolva mégis a hetedik mennyországban éreztem magam. 

Az egyik ilyen orom a 6417 méteres Uli Biaho volt. A szédületes masszívum a kimagasló tornyával tűnt fel, s még a következő túranapon is intő ujjként kísérte lépéseinket. Ám azon a napon a leglátványosabb „sztárok” a Trango-tornyok voltak. A székesegyházakra, templomtornyokra emlékeztető sziklacsoportosulás a Karakorum legmegdöbbentőbb szentélyei közé tartozik. Mintha azért teremtette volna oda az Úristen, hogy a fáradt zarándok a világ tetején is templomra leljen, egy kicsit megálljon, és fejet hajtson mindenek teremtője előtt. A masszívum legtekintélyesebb alakzata a 6286 méteres Nagy Trango-torony, a legszimmetrikusabb a 6251 méteres Trango-torony, amely a manhattani toronyházakra emlékeztetett, azzal a különbséggel, hogy ez nemcsak karcolta a felhőket, hanem át is döfte őket. 1000 és 1000 méternyi függőleges gránitfal magasodott előttünk, amelyek a legkiválóbb sziklafalmászókat vonzzák oda. Ezek a hátborzongató sziklaformációk büszkélkedhetnek a világ legnehezebben megmászható sziklafalaival, nem csupán azért, mert nagyon magasra emelkednek ki környezetükből, hanem mert a nagyon nagy tengerszint feletti magasság önmagában, falmászás nélkül is rettentően igénybevevő, halálosan veszélyes kihívás. S ha már veszik a bátorságot, és felkúsznak rá, akkor onnan bizony le is kell jönni valahogyan. Erre a leggyorsabb és legidegfeszítőbb mód az ernyős leugrás, ezért a tornyok az adrenalinéhes bázisugrókat is vonzzák. Ennél a lejutásnál már csak a szabadesés gyorsabb, de azt nem kívánom senkinek…

Azon a napon elkövettük azt a hibát, hogy reggel nem vettünk magunkhoz elegendő ivóvizet, spórolni akartunk hátizsákunk súlyán. Az effajta meggondolatlanság azonban általában megbosszulja magát, különösen a hegyek vadonjában. Az történt ugyanis, hogy a gleccser oldalában használt ösvény megsemmisülése miatt nagyot kellett kerülnünk, és el is tévedtünk a morénák véget nem érő összevisszaságában. Ráadásul a tikkasztó hőség miatt sokat ittunk, így már az út felénél elfogyott a vizünk. Ekkor tudatosult bennünk még inkább, hogy mennyire kiszámíthatatlanul veszélyessé válhat az irdatlanul nagy gleccser, és milyen semmiségek vagyunk hangyányi életünkkel, egy helyben topogásunkkal. Igyekeztünk, ahogy tudtunk, mégis voltak olyan szakaszok, ahol egy kilométernyi előrehaladás akár egy órát is felvett. Ezért hát nem csoda, hogy az ösvényünk végéhez közeledve már nagyon ellankadtunk, a pokolba kívántuk az egészet, és mi magunk is a végünket jártuk. A számban megvastagodott a nyál, az agyvizem forrásközeli állapotba jutott, káprázó szemmel epekedtem egy korty vízért. Kollégáimmal bajtársiasan elosztottuk a maradék kortynyi vizet, és száraz szemmel néztünk a kulacsok fenekére. De mindhiába, hiszen azokban már egy könnycseppnyi vigasz sem volt. Kiszáradt testtel, lógó karral, kedvtelenül bandukoltunk, s már azt hittük, sosem érünk a táborba. Még egyórányi kullogásra voltunk a biztonságot és vizet nyújtó szálláshelyünktől, amikor Kamal, a fő vezetőnk, látva szenvedő nyűgölődésünket, előreszaladt. Igen, futott, pedig az ő vize is elfogyott, és bizonyára az ő nyelve is ráragadt már szájpadlására, és különben is, azt a terepet mindennek lehetne nevezni, csak éppen futópályának nem. Mi a nyomában lődörögtünk, de egyre gyengébb teljesítménnyel, motiváció nélkül, meg-megállva pihegtünk. Még jó messze voltunk a tábortól, mire pakisztáni megmentőnk loholva érkezett vissza. De nem ám üres kézzel, hanem két nagy palack Colával. Nem hittünk a szemünknek. Nem is vízzel kedveskedett, hanem a tábor üzletéből az életmentő nedűt, a fekete színű gyógyszert vásárolta meg és hozta el nekünk, amely a világ végén a lehető legnagyobb kényeztetésnek számít. Azt az érzés, azt a gyönyört, eufóriát, boldogságot, mámort és megrészegülést, amelyet az első kortyok lenyelése után éreztem, nem tudom leírni, és most is megrendülök, ha azokra a pillanatokra gondolok. Ilyenek az igazi, földre szállt angyalok: embertársaink.      

Kőkemény, 7-8 óra és 14 kilométer túrázás után érkeztünk meg délutánra a 3788 méteren fekvő Khoburtse táborba, ahonnan csodás kilátás nyílik a napközben hátunk mögött hagyott Trango-tornyokra.