Páljános Ervin kiállítása előtt

A művész így vall magáról: Boldog vagyok a szobrokkal. Mindig jó velük. …Eszméletem tudattalan játékaként istenfit játszom velük, felsőbb erőkkel sustorgok. A szobrászok a Jóisten szeretett gyermekei. Köszönöm, hogy szobrász lehettem.

A művész így vall magáról: Boldog vagyok a szobrokkal. Mindig jó velük. …Eszméletem tudattalan játékaként istenfit játszom velük, felsőbb erőkkel sustorgok.

A szobrászok a Jóisten szeretett gyermekei. Köszönöm, hogy szobrász lehettem.

Amikor Páljános Ervin megkeresett ezzel a megtisztelő feladattal – bár gyakran szoktam gondolataimat a nagyközönséggel megosztani –, mégis meglepődtem.

Meglepődtem, mert személyesen nem is ismertem őt, és mert egy első percben különösnek tűnő fordított helyzetben találtam magamat. 25 éve annak, hogy a Dunakanyarban Leányfalun rendezem az Erdélyi művészek Leányfalun – immáron hagyománnyá nevelkedett – kiállítás-sorozatát, azzal a céllal, hogy az egységes magyar értékek tárházát tekintve – egy évtizedeken át ettől mesterségesen elzárt közegnek – felhívjam a figyelmét szülőföldem hozzájárulására is a nagy egészhez. De ezúttal mindez megfordult, s erre a szülőföldre akadt alkalom elhozni a – régi szóhasználat szerint – „nagyobbik haza” egyik értékteremtőjének tárgyi bizonyságait.

Marosvásárhelynek is adósa vagyok, hiszen fogyó életemből közel egy évtizedet itt éltem le, s eszembe jut, hogy Marosvásárhely magyar orvosi egyetemén tanultam meg a fordított helyzet latin megfelelőjét is, a: situs inversust.

Aztán feltörtek bennem emlékek előző nehéz időkből, amikor szülőföldemen egy mindenekfelett álló vezér a magyar írót és művészt magyarul beszélő román alkotóként akarta bekebelezni. De vannak ennél fájdalmasabb, frissebb tapasztalatok is arról, hogy ott, ahova ezek az alkotók valóban tartoztak és tartoznak, nem mindenki fogadja őket a józan ész diktálta természetességgel. A szeretetről már nem is beszélve.

Önpusztító korunk eme torz és idegen célokat szolgáló szelleme elleni tett minden egyes találkozás a szétszabdalt s mégis szervesen összetartozó magyar művészet eredményeivel, Kárpát-medence, sőt immáron világszerte. Amikor a művész telefonhívásán meglepődve kérdéssel fordultam hozzá, elhatározását csupán azzal magyarázta, hogy írásaimat olvasva ébredt benne az ötlet eme bizalmi feladatot reám bízni. Aztán, mikor a személyes kapcsolatfelvétel is megtörtént, új barátra leltem benne, mi több, azt is állíthatnám: régi új barátra, s kiderült, hogy honnan erednek a spontánnak hitt belső gondolatok a valóságban. Megtudtam ugyanis, hogy Páljános Ervin nagyszülői gyökerei erre vezetnek, s hogy számára Erdély többet jelent, mint sok más, önhibáján kívül tájékozatlan anyaországinak.

Aztán beszélgetéseink során a közös gond és gondolat hullámain és hullámhosszain eljutott hozzám a nála tapasztalt kép és forma üzenetének háttérinformációja is. Az istenfié.

Ő sem kivétel az igazi alkotóra jellemző szabály alól. Az ihletett pillanatban eszközzé váló művész alázatos közvetítő lesz az ismeretlen és az azt megismerni vágyakozó ember között. Nem a szépség vagy a gondolatébresztés puszta szándéka, a gyönyörködtetés, vagy a ma oly divatos meghökkentés óhaja vezeti. A szolgáló művészt vezető felsőbb hatalom alázatos eszközeként hozza el hozzánk AZ ÜZENETET.

S mégis! Páljános Ervin két lábbal áll a földön. Nem mesterséges és öntömjénező ködökbe burkolózó különc. Mikor először látogattam meg, arra, hogy ő is a művészek kasztjának a civil szemlélődő által elvárt figurája, pusztán a műtermében tapasztalt művészi rendetlenség rendje és kellő áhítatra intő hangulata utalt. A műterem közepén azonban egy ember állt, olyan ember, aki valóban az üzenet hordozója, s nem saját nagyságáról óhajt üzenni.

A ma itt bemutatkozó művész szobrász, festő és grafikus egy személyben. A kőbe, fémbe, fába vagy az agyagba éppen úgy lehel lelket, amiképpen az ő lelke is telítve van ezeknek az anyagoknak a tiszteletével. A Teremtő teremtette anyagból teremti meg az azt alkotó dicsőségét is magában rejtő alkotást. Soli Deo Gloria. De a környező földi világ ott él benne, s ott tükröződik munkáiban, mert egy percre sem feledi, hogy ő maga is annak része, abban él, és nem szakadhat el attól, aminek lelkes részét képezi. Minden lehetőséget felhasznál arra, hogy ezt a lelket belelehelhesse a maga alkotásaiba. És érezhető, hogy ebben sem öncélú, nem csupán saját emlékművét építő alkotó, hanem a szolgálat embere.

Vendégünknek egyre megy, hogy az anyagból elvesz, ahhoz hozzáad, azt formálja, vagy két dimenzióban ábrázolja. Otthonosan járkál az alkotás világában, s miközben keze a művész csalhatatlanságával jár el, az eredményben mindenkor ott van a szív és a szellem lenyomata is.

Munkái azt sugallják, hogy azokat a művész jókedvében teremtette. Érezhető, hogy szereti az alkotó munkát, élvezi a műterem világát, és szeretve tiszteli a kezébe kerülő anyagot, amely talán éppen ezért, mintha minden ellenkezés nélkül adná át magát az alkotó felülről vezérelt akaratának.

Pedig tudva-tudja, hogy a természet, az anyag tisztelete nem divat manapság.

Igen! Ő az anyag tisztelője. És társa. Szinte azonosul vele. Benne is élni képes. Az agyag tapintásáról a szeretet jut eszébe, és mint ő mondja: a bronz fénye mögött érzelmek sejlenek fel, leheletek gondolkodnak, a fa simítása eszmélet és harmónia, a kő pedig a csendek kozmikus társasága.

Munkáit nézve gyakran fordul elő, hogy ráismerünk valamire, hogy egy könnyű deja-vu fut át homlokunk mögött, mintha már láttuk volna valaha, mintha ismerős lenne. S ezt nem a forma teszi, hanem valami más. Mert tulajdonképpen mi arra ismerünk rá, amit mondani akar vele. Csakhogy az általa ábrázolt formában és módon, úgy ahogy ő „hozza helyzetbe”, amint ő „felkínálja”, az a valami: más, több, és sokatmondóbb.

Páljános Ervin munkáit szemlélve tehát gazdagabbak leszünk. Gazdagabbak leszünk nem csupán az ő imperatívuszaival, de egy különös kényszer ébresztette belső utazással is. Gondolkodni kezdünk. Sok mindenről, ami fontos, ami nélkülözhetetlen, amit egy durva, vad és őrült világ ki akar dobni törékeny léghajónkból.

Íme, ezeket a gondolatokat jegyeztem fel új-régi barátomról, nagyatyja jogán földinkről, az anyaország üzenetével hazaérkezett Páljános Ervinről, s főleg munkásságának mondandójáról. Fogadják őt szeretettel és nyitott, befogadó szívekkel. Amint az nálunk, Marosvásárhelyen szokás.

Páljános Ervin 1959. február 25-én született Budapesten. Tanulmányait a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola után a Képzőművészeti Főiskola szobrász szakán Somogyi József és Borsos Miklós irányítása mellett fejezte be 1982-ben. Azóta nagyszámú egyéni és kollektív kiállításon vett részt és munkái megtalálhatók Európa, Amerika és Ázsia több országában. Több tíz köztéri munkája közül csak megemlíteném a szentendrei egész alakos II. János Pál-szobrot, Szabó Lőrinc budapesti síremlékét, Molnár Ferenc budapesti mellszobrát, Petőfi és Vasvári szentendrei szobrait. A fővárosi és vidéki közgyűjtemények mellett alkotásai megtalálhatók a Vatikánban is. Herman Lipót-, Neufeld Anna- és Pro Urbe díjas.

Szász István Tas