Véletlenül akadt meg a szemem egy újságcikk „lídjén”, ahol szeretett városunkról olyat állítanak, amivel soha nem rendelkezett. Véleményem szerint.
Véletlenül akadt meg a szemem egy újságcikk „lídjén”, ahol szeretett városunkról olyat állítanak, amivel soha nem rendelkezett. Véleményem szerint. Óvárosa van a közfelfogás/-elnevezés szerint Szebennek vagy Brassónak, Kolozsvárnak (Óvár), vagyis a német típusú, alapítású városoknak. (Vö. Altstadt, Neustadt, vagy Uppertown, Downtown). Szerintem.
Kétségtelen, hogy Marosvásárhelynek van egy régebbi része és van számos újabban keletkezett, tudatos tervezéssel és telepítéssel kialakított, frissebb, fiatalabb negyede, melyeket a lakosság száma és méretei alapján városoknak is tekinthetünk. De nem így hívják őket, sőt nem is így gondol reájuk a gyalogos, autós, a bentlakó és a kintről beköltöztetett új telepes.
Én úgy gondolom, az óvárosok úgy keletkeztek, hogy a középkorban egy bizonyos lakott területet lakói a kapott privilégiumok birtokában és az őket testületileg fenyegető veszélyek (ellenség, pestis, rablók, nemkívánatos vendégek) elhárítására fallal vettek körül. A falakon belüli – intra muros latinul – terület volt a középkori városmag, melyet, midőn kinőtt a város, részben a falakat lebontva továbbépített, és ezt is falakkal kerítette körül, mindaddig, amíg az emberek felismerték, hogy a falak már a fejlődés gátjának bizonyulnak, megfojtanák a települést, és nem utolsósorban stratégiailag, hadászatilag már nem nyújthatnak védelmet a nagy erejű tűzfegyverekkel szemben.
Marosvásárhelyre ilyenszerű modell nem alkalmazható (maradék nélkül). Igaz ugyan, hogy a várdombon a templomot erődítették meg elődeink, mely egy idő után kicsinynek és kevéssé hatékonynak bizonyult, helyette Borsos Tamás városbíró ötletére kibővítették és létrehozták a mai alapterületű várkerületet. Ezt lehetne óvárosnak nevezni, de nem nevezik. Ugyanis benne egyetlen lakóépület sincs a 18. század óta, ma csupán a Vártemplom és a ma múzeumként szolgáló egykori kaszárnyaépületek állnak.
A kora újkor folyamán városunk – miként azt a várostörténeti kutatások (Szabó Miklós, Pál-Antal Sándor, Tonk Sándor vagy Soós Zoltán) tisztázták – két részből állott. A szabad királyi városból, mely a várfalakon belüli területre és az ott lakással bíró polgárokra vonatkozott és a város egyéb részei, melyek mezővárosi státusban – kevesebb privilégium birtokában, kerítetlenül, várfalak nélkül – érték meg az újkort, 1848-at. A várban valóban voltak egykor lakóházak, de azok száma kevés volt, a város pedig gyorsan növekedett, ezért jelképesen a mezővárosban lakó polgárok igyekeztek bebírni a várba, ami előjogokra jogosította fel őket. Emellett volt a városban 32 nemesi telek is, amelyeken a megülő tulajdonosok mentesültek a mezővárosi lakosok adó- és egyéb terheitől.
Marosvásárhely régebbi városmagját nemes egyszerűséggel belvárosnak hívják – vö. belvárosi plébániatemplom (Keresztelő Szent János a védőszentje), s ebben a belvárosban, a jelenleg regnáló polgármester által megvetett hagyományos városképben éppen úgy vannak régi, ódon, műemlék jellegű, értékes épületek, terek, mint modern kockaborzalmak és korszerű, odaillő ingatlanok.
Valóban történtek kísérletek arra, hogy Marosvásárhely egyes részeit Újvárosnak/Újvárnak nevezzék. Ám a megnevezés kikopott. Napjainkban jobbára csak a várostörténet bogaras, agg emberei ismerik. Így p. o. Újvárnak 1622-ben az épülő várat nevezték a vásárhelyiek, utóbb pedig a Vár sétányon (akkor Bethlen Gábor sétányon) álló kaszárnyát, szemben a várbéli óvár kaszárnyával.
A koronkai út mentének benépesülése folytán a 19. században a környék a Szent Miklós Újváros nevet kapta, de amely nevezet teljesen elszállt a köztudatból, mára a legtöbben csak Tudor névvel illetik, vagy Hosszú utcázzák. Tonk Sándor javasolta az egykor itt elterülő falu nevének visszavételét: Sárvári. Ám amint a vásárhelyi városfeleimet ismerem, semmitől jobban nem irtóznak, mint a sártól.
