Ötvös József elköszönt híveitől

Nagy ünnepeken látott ekkora gyülekezetet a Vártemplom, mint ahányan augusztus 6-án a padokat megtöltötték. Nem véletlenül, hiszen a sokak által tisztelt és szeretett Ötvös József lelkész „kicsengetése”, kibúcsúzó istentisztelete volt a vasárnapi.

Pókában, a Székely Mezőség peremén született, a Bolyai Farkas középiskolában érettségizett, majd a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben pappá szentelt református lelkész 15 évi vártemplomi szolgálat után tekintett vissza szószéki tevékenységének lényegére. Munkásságát  vidéki lelkészként a vegyes lakosságú, fogyó magyar gyülekezetű Görgényszentimrén kezdte, a nagyváros szomszédságában levő Jedden és a hozzá tartozó falvakban folytatta, majd Marosvásárhely legígéretesebben  gyarapodó városrészében, a VIII. cserealji gyülekezetben szolgált. Pályája ígéretesen alakult, hiszen nyolc éven át a Marosi Egyházmegye esperesének választották, majd az Erdélyi Református Egyházkerület missziói előadójaként alkalma volt megismerni nemcsak esperesi körzete, hanem Erdély gyülekezeteinek nagy részét, köztük sok szórványközösségét is. Nagy nyereség számunkra, hogy a kiváló megfigyelőképességű, kimagasló íráskészséggel megáldott lelkész élményeit Ahol még magyarul szól a zsoltár című könyvében örökítette meg, amely a Hétköznapok, ünnepnapok, emléknapok című kötetet követte. A Vártemplom szószékéről 15 éven át kristálytiszta logikával megfogalmazott, mindenki számára érthető és követhető prédikációival adta tovább a jelenlevőknek az időszerű próféciát. Tette ezt annak tudatában, ahogy búcsúzáskor is vallotta: nagy ajándék egy református lelkésznek, ha egy kisebbségben élő nemzetrész felelős szószólójává válhat. Akinek a számvetéskor szembesülnie kell azzal, hogy őrállóként közvetítette-e az üzenetet, megtett-e mindent azért, hogy meghallják a szavát, amelynek lényege szerint: Egyedül Istené a dicsőség. A vasárnapi istentiszteleten Ézsaiás próféta látomásával búcsúzott azzal a meggyőződéssel, hogy a 2000 éves keresztyénség, az ezeréves magyarság és az 500 éves protestantizmus évében az „Úrnak házának hegyén” erősen, biztosan álló templomokból szól továbbra is a tanítás, csak meg kell hallani.

A szolgálatba állásakor mondott igére emlékezve búcsúztatta Ötvös Józsefet vártemplomi lelkésztársa, Henter György, aki kifejezte hitét abban, hogy a Jóistent és a Református Egyházat továbbra is szolgálni fogja. A presbitérium és a gyülekezet nevében prof. dr. Ábrám Zoltán mondott köszöntőbeszédet, majd a Csíky Csaba vezette Musica Humana és a Kovács András vezette Psalmus énekkar, Kozsik József színművész és egy-egy Bach darabbal Molnár Tünde orgonaművész és Bereczki Tollas László, a Vártemplom kántora búcsúzott tőle. 

„Ízig-vérig erdélyi értelmiségi pap”

A következőkben Abrám professzor köszöntőjéből idézünk: 

„Érdeklődése, életműve alapján Ötvös József a tudós papok, az író papok, a Bod Péterek sorába kívánkozik... A Maros megyei napilap, a Népújság külső munkatársa, a Marosvásárhelyi Rádió Hitvilág című műsora református adásának szerkesztője, rádióműsorok meghívottja. És ami számunkra a legfontosabb: a Vártemplom gyülekezeti lapjának, az Új Kezdetnek a felelős szerkesztője, mindenese. 

Ötvös József ízig-vérig erdélyi kisebbségi értelmiségi pap. Olyan történelmi korokban szolgált, amikor a kisebbségi sorsban élő magyarság számára az egyház nemzetmentő és identitást megőrző szerepe felértékelődött. Nagyon aktívan részt vállalt a közéletben, a rendezvényeken való felszólalást, imát, igehirdetést sohasem utasította el, és ő maga is jó példával járt elöl, amikor személyes jelenlétével megtisztelte mások eseményeit. Számtalan ténykedése közül csupán két közöset említek meg. Immár másfél évtizede együtt tevékenykedtünk a doni emlékbizottságban, és az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület által felállított Petőfi-szobornál többször felszólalt. Jelképesnek tekintem hát, hogy hét esztendeje éppen a szobornál adhattam át neki az EMKE Országos Elnöksége Oklevelét az alábbi szöveggel: »a marosvásárhelyi vártemplomi gyülekezet keretében zajló közművelődési események méltatásaként, a magyar kultúra ápolásáért kifejtett áldozatos tevékenységéért«.

Lelkészi hivatásában mindvégig segítőtársa Kacsó Emese tiszteletes asszony. És ő is hűséges társ, minekutána az ötvenhatos magyar forradalom eszmeisége mellett egyenes gerinccel kiálló későbbi apósa, Kacsó Tibor börtönviseltsége csak tetézi az állambiztonság papokra irányított »törődésének« amúgy is emelkedett szintjét. De az igaz ember igazat szól, és hitből szólja az igazat.  Mindezek után nem véletlen és nem csupán népmesébe illő, hogy frigyüket három hangzatos nevű fiúgyermekkel áldotta meg a Jóisten: Koppány Bulcsú, Ajtony Atilla, Tétény Álmos. Hogy sorra jöjjenek az unokák, és gyarapodjon József nemzetsége! Mindezek jegyében jelképesnek tartom a mózesi, az isteni üzenetet a Székely Mezőség, az egykori Székelyvásárhely éppen nyugdíjba készülő székely papja számára: „(József) Egy másik álmot is látott, és azt is elmesélte testvéreinek. Ezt mondta: Megint álmodtam valamit: Egyszer csak leborult előttem a nap, a hold és tizenegy csillag!” (Mózes 37:9).

Végül mivel is fejezhetném be egy írástudó lelkész summás méltatását? Csakis az általa megfogalmazott, saját életére és munkásságára is oly jellemző hitvallással: „Hiszem és állítom, az erdélyi református egyház az idők során akkor végezte hűségesen és méltóan a rábízott küldetését, amikor együtt tudott menetelni a néppel, a társadalommal, a nemzettel, de nem adta fel a Szentírásban kijelölt és a hitvallásban előírt utat. Gyakorlatilag mindez azt jelenti: a mi küldetésünk és megbízatásunk elmondani mindenkinek: szeret az Isten, de ezt úgy adni át, hogy hiteles legyen a szó és a tett, a szolgálat és az élet, a mindennapi viselkedés és családi magatartás”.

Az ünnepi istentisztelet végén Ötvös József a vasárnapi istentisztelet minden jelenlevőjétől kézfogással búcsúzott, miközben ki-ki megfogalmazta, hogy miért hálás a távozó lelkésznek, aki az elhangzott egyszerű szavaknál szebb útravalót nem is kaphatott volna.