Ötven éve kezdődött

 – Az első dolgok mindig bevésődnek az ember emlékezetébe. Az első nagyszínházi szereped is ilyen emlékezetes?

 – Számomra igen, a nézők számára nem annyira. Pont ötven éve történt a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, 1968. szeptember 15-én, az, ha jól emlékszem, vasárnapra esett, nem szombatra, mint most. Egyetemi bérletben játszották Az ember tragédiáját, a főszerepekben Vitályos Ildikó, László Gerő és Kovács György. Mi, frissen végzettek néhány nappal azelőtt kerültünk oda, az igazgató azt mondta, majd az ügyelő bácsi megmondja, mi a dolgotok. Bementünk, ő viszont azt mondta, hagyjunk békét neki, ez a világ legnehezebb előadása. – Az első színben angyalok lesztek, Senkálszky igazgató elvtárs már döntött, Elemér, te leszel a 3. angyal. Mit kell csinálni? – kérdeztem. – Mit, mit! Tátogsz. És emelgeted a kezedet. Utána már csak az athéni színben jösztök. Ott koldusok lesztek. Mit kell csinálni? Óbégatni. – Felment a függöny, dobogott a szívem. Gyönyörű díszlet volt, hatalmas lépcsősor, ami középen el tudott fordulni, hogy majd átváltozzon paradicsommá. Vége lett az első színnek, azelőtt még hátranéztem, beton volt mögöttem és tök sötét. Szóval, lemegy a kép, teljesen sötét lett a színpad, és úgy láttam, hallottam, mindenki menekül. Voltunk ott vagy negyvenen. De nekem nem mondtak semmit, ültem tovább. Hirtelen visszafordult a színpadkép, és ott volt a paradicsomban Ádám, Éva és én. Amíg élek, nem felejtem el, ahogy László Gerő meglepetten nézett, nem értette, mi van, mit keresek én ott. Ezt csak az emeletről látták az egyetemisták, nagy röhögésben törtek ki. Bencze Feri, a világ legkedvesebb embere, Liba mentette meg a helyzetet. Benyúlt, megragadta a csodálatos angyalruhámat, rám szólt, hogy „gyere, faszikám!”, és kiráncigált. Na, ennek a jegyében kezdődött a színészi karrierem. De csodálatos évek voltak, visszanézve el kell ismernem, eléggé gátlásos színész voltam. Egyetlen szerepemben írták rólam, hogy „hagyományos és mégis új”, a Liliomfiban voltam az ifjú Schwartz. Viszont igazi barátságok köttettek, amelyek nagyon fontosak az életünkben, és különben is, huszonévesen az ember életében minden csodás. Akkor tört rám az első szerelem, ott kaptam az első igazán nagy szerelmi pofont, és nem volt az utolsó. De egy gyönyörűséges város volt, vasárnaponként nyolcan, tízen mentünk ki a meccsre, néztük egymás előadásait, és Harag Gyurinak a segédrendezője voltam az Egy lócsiszár virágvasárnapjában. És Major Tamásnak is a segédrendezője lehettem, a Teremtő pedig és a minisztérium úgy intézte, hogy beindult a kétéves posztgraduális rendezői szak, amit elvégeztem, 1975 szeptemberétől a vásárhelyi színház tagja lettem.

 – Tényleg megrendítő élmény lehetett az a kezdő epizód. Elrettentett a színpadtól?

 – Egyáltalán nem. Teljesen ártatlan voltam, és rengetegen gratuláltak az újításért. Azt mondták, óriási újdonság ez, hogy az Úristen ott hagy egy megfigyelőt, aki szemmel tartja, mit is rosszalkodnak ott ezek az emberek. Izgalmas, szép, jó szakasza volt az az életemnek. Szabó Odzsa megcsinálta a Sánta angyalok utcája remek előadását, abban is volt három mondatom, most is tudom őket, de nem untatom vele az olvasót, a lényeg az, hogy ott is volt vagy harminc-negyven statiszta. Bukarestben a tévéfelvételen elöl ragyogtak a főszereplők, mi meg álltunk hátul a sötétben, és azt találtam mondani, hogy édesanyám milyen büszke lenne, ha látná a szereplésünket. Akkora röhögés lett, hogy le kellett állítani a filmezést. A rendező értetlenül kérdezte, mi történt. Bereczki magyarázta el neki, hogy Kincses édesanyja mire lesz büszke a fia szereplése kapcsán. Sok ilyen vidám történetet vehetnék elő, sokat szórakoztunk akkoriban. Például ezt: kártyáztak a nagy színészek, akkor még volt egy öltöző a színpad alatt, persze benne volt a drága emlékezetű Bencze Feri is, és játék közben mindegyre behallatszott a hangszóróból: Liba, színpadra, Liba, színpadra! Liba végül fel is pattant és futva megindult. De az ügyelő már jött: késő, késő! Lekéstél! Volt úgy is egy hasonló esetben, hogy Liba berontott, de közben kiszólt: milyen darabot játszunk? Ez csak egy oldala volt a sokból, különben kiváló színész volt. És jó barát. Ő szerettette meg velem a dzsesszzenét is. Kitűnő lemezei voltak már akkor.

 – Nosztalgiát érezhetünk a szavaidban, nagyszerűnek tűnhetnek azok az évek, miközben színészként nem hozták meg számodra a kiteljesedést, a sikert. A szépítő múlt játszik itt szerepet?

 – Azt nem mondanám, hogy zseniális színésznek tartottam magam, nem voltam nagyon tehetséges, de mondj nekem olyan fiatalt, aki elvégzi a színit, és nem azt hiszi, hogy ő a világ legjobb színésze! Én sem voltam kivétel. Olyan tanárom volt, aki négy év alatt nem kinyitott, hanem bezárt. Később én is sok ideig tanítottam a főiskolán, tudom, hogy a tanítás lényege, hogy a gyerekeket ki kell nyitni. Ez velem diákként pont fordítva történt. Mindig azt hallhattam, hogy kicsi a szemem, nem mozog a felső ajkam. Arra figyelve kezdtem el modorosan beszélni egy ideig. És így tovább. Egy ilyen relatívan értékelhető pályán a megélt keserűségek nagyon fontosak, lehet belőlük építkezni, de bizonytalanná is tehetnek, teljesen el is rettenthetnek. Én bőven kaptam ütéseket, aztán valahogy a Teremtő ezt kompenzálta. Mérleget egyelőre nem készítek, mert remélem, hogy lesz még elég tennivalóm, azt viszont újra hangsúlyozom, hogy nagyon szép pálya ez, rengeteg titka van. Meg kell próbálnunk megérteni, és a próbán szeretettel bánni a legproblémásabbnak, a legtehetségtelenebbnek tűnő színésszel is. 

 – Az előbb azt mondtad, minden pályakezdő a legjobbnak tartja magát. Tény, hogy aránylag kevesen jutnak arra a döntésre, hogy jobban járnának, ha átnyergelnének máshova. Benned volt erő és akarat ezt megtenni. Igaz, nem hagytad el a színházat. 

 – Annak idején tizenöten voltunk az évfolyamon. Félévkor nekem hatosom volt. Első év végén bejött Kovács György, levette a napszemüvegét, és azt mondta: „a következő elvtársak és elvtársnők visszairatkozási jog nélkül eltávolíttatnak”. A K kezdőbetűsöknél remegtem, de nem én következtem. Szegény Molnár H. Lajos esett ki. Másodéven valami történt velem, 8-ast kaptam. Eljutottam az államvizsgáig. Pedig volt elég megpróbáltatás. Tamási Áron Énekes madár című vizsgaelőadásunkban én voltam Préda Máté, a székely legény. Én akkor már kopaszodó, szemüveges, nagyjából értelmiséginek vélhető figurának tűntem, és ha mostanában eszembe jut, milyen is lehettem Préda Mátéként, felsírok álmomban. De mégis nagy jelentőségű előadás volt, Lohinszky Loránd rendezte, a darabot ő merte elővenni. Utána még született a színműből jó néhány emlékezetes előadás, a legjobb talán a Tompa Miklós által rendezett sepsiszentgyörgyi volt, amelyben Ferenczy Pista egészen briliáns alakítást nyújtott.

 – Hányan végeztetek akkor?

 – Emlékezetem szerint tízen-tizenegyen, mert egy korábbi évfolyamról visszakerült valaki. Komoly lemorzsolódás volt, de azok, akiket kirúgtak, anyagilag legalább nyolcszor jobban állnak, mint mi, akik a pályán maradtunk, viszont én egyáltalán nem bánom, hogy így döntöttem.

 – Hogy szokás mondani: a pénz nem boldogít?

 – De nem árt, ha van. Ismerjük az ilyen meséket. És mennyi felejthetetlen élménnyel lennék szegényebb, ha nem tartottam volna ki a színház mellett! Hány barátság nem jött volna létre! Talán a legjobb barátom Kemény Árpád díszlettervező volt. Rendeztem egy Horia Lovinescu-darabot, a címe Az utolsó futam, ő tervezte hozzá a díszleteket. Tudni kell, hogy én vagy hat évig atletizáltam, sprinter voltam, román ifjúsági bajnok, Emese és Előd Balkán-bajnokok, tehát ezt a világot jól ismerem. Ehhez képest a szerző azt írta, hogy a futó háza tetején úszópálya van, ennyi köze volt a valósághoz. De Kemény Árpi kitalált egy nagyon szép díszletet, amelyben vitrinek voltak az érmekkel, amit jól lehetett világítani, látványos volt. Kovács György mester egyik nap bejelentette, hogy bejön a próbára. Reszkettünk a lehetséges reagálásoktól. Beült, majd tüntetően nagyokat, hangosakat ásított, a végén pedig egy hallatlanul elegáns mozdulattal odahívott maga elé, és azt kérdezte: „Ezt a neoprimitív marhaságot Kemény Árpád álmodta meg, avagy ön? Vagy talán mind a ketten? Nem egyébért, mert nem tudom, hogy egyes vagy többes számot használjak-e, amikor el akarom küldeni önt vagy önöket a p...ba!” Az előadás azért egy darabig még ment. Volt úgy is akkoriban, hogy csak öt-hat ember volt egy évfolyamon, sőt olyan is, hogy csupán kettő. Ma pedig abszolút túltermelés van. Ezen a tavaszon is végzett legalább harminc fiatal a különböző színészképző oktatóhelyeken. A társulatok felvevő képessége összehasonlíthatatlanul kisebb. A vásárhelyi színház most jól áll fiatal színészek tekintetében. Színvonalában, számában is érvényes a kijelentés. De az egy borzasztó dolog, hogy az egyetemről, főiskoláról már nem dobnak ki senkit, lehet bármennyire tehetségtelen. Most azonban ebbe ne merüljünk bele. Kovács Györgyöt és a kritikáját említettem, tőle kaptam a legnagyobb dicséretet is. Amikor megcsináltam a Don Carlost, eredetileg ő lett volna az inkvizítor, de rosszul volt a szívével, nem vállalhatta. A bemutató után egyik nap a szülészet melletti parkban sétált, messziről meglátott, odajött hozzám, és azt mondta: „Elemér, sajnálom, hogy nem játszottam benne”. Ennél nagyobb dicséretet Kovács Györgytől nem lehetett kapni. Döbbenetes különben, hogy végig lestük, mit csinál, hogy készül az előadásokra. Úgy izgult ez az európai hírű színész a Tragédia szüneteiben, mint egy kezdő. És az előadás teljes mértékben felmutatta színészi zsenialitását. Szerencsésnek mondhatom magam azért is, mert ma is visszahallom magamban Sinkovits Imre szavait is, akit meghívtak Kolozsvárra vendégszerepelni. Az athéni szín végén elöl térdelt, és a jelenlevőket egyformán lenyűgözve mondta a veretes madáchi szöveget:  nem érdekli a halál, csak a haza legyen nagy és szabad. Az ezer kolozsvári néző felállva tapsolta hat percen át. Sinkovits is sírt, a nézők is sírtak. Elementáris erejű színész volt, és rendkívül kedves ember. Lucifer akkor Major Tamás volt. Bejelentette a vendéglátóknak, hogy az előadás a szokásosnál hosszabb lesz. „Ne törődjenek vele – nyugtatgatott –, mi az Imrével mindent elmondunk.” Egyébként a véletlen úgy hozta, hogy hajnalban indult a vonat Budapestre, pont, mint most. Hajnalig volt egy kis bankett, ahol 11 óra táján Liba nekifogott vicceket mesélni, és 4 órakor Major már ordított: „Lőjétek le, gyerekek, mert meghalok! Fáj a tarkóm a röhögéstől! Nem bírom tovább!”

 – A színészi pályakezdéseddel indítottuk a beszélgetést, rendezői, írói mivoltod mindegyre más irányba terelhetné az emlékezést, maradjunk a témánál a végén is. Sohasem merült fel benned a későbbiekben, hogy ezt vagy azt a szerepet szívesen eljátszanád?

 – De. És próbán meg is mutatom néha, hogy én hogyan képzelném, bár tudom, hogy nem jó módszer. Érdekes, csak pillanatokra él bennem a kényszer, egy percig, kettőig, nem tudom, miért. Egyébként Harag egy zseni volt, ő is gyakran és briliánsan játszott elő. És Major Tamás. Amikor a segédrendezője voltam, hetvenéves volt, és hatvanszor futott fel egy próbán a színpadra. Mindenkinek mindent lejátszott, de valahogy úgy, hogy elájultál tőle. Jó dolog, ha az embernek ilyen eleven emlékei vannak. Persze a legszebbek a testi-lelki jó barátokkal kapcsolatosak, csak sajnos egyre többen vannak, akik odafentről, remélhetőleg páholyból nézik azt, amit próbálok csinálni, és ami hol sikerül, hol nem.

 – Tudom, hogy nagyon gazdag, de eléggé megterhelő évad elé nézel. Azt is tapasztaltam, hogy éppen az ilyen időszakok képesek mozgósítani az energiáidat, még ha a szíved olykor morgolódik is miattuk. A felkéréseidről, terveidről azonban majd máskor szólunk. További sikereket kívánok.

 – Köszönöm. Remélem, hogy egészséget is ad hozzá a Fennvaló. Az az igazság, hogy amikor dolgozom, olyankor semmi bajom nincsen.