2024. july 5., Friday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Fall Ilona színművésznő és Bartha Csaba szerkesztő


Vannak, akiket akarattal vagy akaratlanul messze sodor a sors, és szülőhelyüktől kisebb vagy nagyobb távolságra alapítanak otthont. A romániai magyar újságírók egyesülete által szervezett múlt nyári temesvári riporttábor során több Marosvásárhelyről elszármazott ismerőssel volt alkalmam találkozni. Az európai hangulatú, rendezett nagyváros légkörében arra voltam kíváncsi, arról faggattam őket, hogy meddig, hogyan lehet a szülőhelyet, a szemléletmódot formáló iskolai évek színhelyét otthonként megőrizni. Mikor és hogyan változnak azok a finom erővonalak bennünk, amikor az új otthon átveszi a korábbi szerepét? Kérdéseimre egy színművésznő, egy református lelkész, egy korábban diplomataként dolgozó rádiós kolléga és egy vállalkozóként induló volt újságíró válaszolt. Szavaik nyomán erdélyi életutak napfényes és árnyékos szakaszai is felvillannak az exvásárhelyi temesvári magyarokról szóló írás első része után ebben a második, záró részben is. 
 
Fall Ilona színművésznő, a Temesvári Rádió magyar adásának egyik alapítója 
– A színészi pályán 56 év áll mögöttem, ebből 25 év a rádióhoz is kapcsolódik, amikor párhuzamosan végeztem mind a kettőt – kezdjük a beszélgetést szép régi bútorokkal berendezett belvárosi lakásában. 
Fall Ilona boldog embernek tartja magát, akit jókedvében teremtett az Isten, hiszen annyi szépet és jót kapott az élettől, hogy színpadon és rádióban azt szeretné ma is továbbadni. Ezt a boldogságot az élet apróbb és nagyobb örömei táplálják, a szívesen végzett munkából származó elégtétel mellett az is például, ha a gyermekkor ízeit sikerül belevarázsolni a készülő süteménybe, ha felismerik a nagyváros rengetegében, és színpadi teljesítményét virággal jutalmazzák. Ameddig közösségben van az ember, és érzi, hogy hasznos munkát végez, addig él – jelenti ki határozottan.
Kérdeznem sem kell, már mondja is, hogy merre található a boldog élet forrása:
– Tősgyökeres marosvásárhelyi vagyok. Gyermekkoromban a főtér volt a játszóterem. Szüleimmel az Apollóban laktunk, későbbi lakásom pedig a régi CEC-iroda fölött volt. Szülővárosom, fiatalságom színtere ma is benyomások, élmények sokaságával él bennem, amelyek egyéniségemet alakították. 
Mindig színésznő akartam lenni, kivéve azt a pillanatot, amikor egy szovjet film hatására, amelynek egy piros kendős mozdonyvezető nő volt a főszereplője, elhatároztam, hogy én is mozdonyt fogok vezetni. Ez volt az egyetlen rövid félrelépésem a színháztól, ahova már ötéves koromtól úgy jártam, mint haza. Az Apolló-beli nagy lakásunkból ugyanis elvettek két szobát, ahova színészeket költöztettek. A Székely Színház előadásain nőttem fel, emlékszem például a Bánk bánra Delly Ferenccel, Kovács Györggyel, Szabó Ervinnel… A színművészetire a származásom miatt nem vettek fel, így a Pedagógiai Főiskola román–magyar szakán végeztem. Akkoriban Péterffy Lajos udvarolt nekem, és ahogy végeztünk, a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színháznál kezdtük a pályát. Így hát nem tanítottam egy napot sem, hanem amióta az eszemet tudom, színésznő vagyok. Néhány évet Szentgyörgyön töltöttünk, amikor egy fesztiválon a Brassói Drámai Színház igazgatója, a hírneves Sic Alexandrescu, aki tudta, hogy mindketten jól beszélünk románul, megkérdezte, hogy nincs-e kedvünk oda szerződni. A szentgyörgyi vezetéssel támadt nézeteltérések miatt az ajánlatát elfogadtuk. A megbecsülés, a siker ellenére a szívünk mégiscsak a magyar színház felé húzott, ezért amikor Dukász Anna lett az igazgató, és visszahívott, mi szívesen mentünk. Erős és jó repertoárral felépített színházat teremtett, de a lakásunk továbbra is Brassóban volt, és onnan ingáztunk. Egy alkalommal, amikor az országúton integettünk az autóknak, mert éppen nem volt vonat, érdekes véletlenként Sinka Károly, a temesvári színház igazgatója vett fel. Szó szót hozott, majd meghívott Temesvárra. Szép, nagy város, egy helyen lesz a lakásunk és a színház is – gondoltuk végig, elfogadtuk az ajánlatot, és azóta is itt „nyűvöm” a temesvári színpad deszkáit. 
– Amikor azt mondod, hogy hazamész, a haza mióta kezdte Temesvárt jelenteni? – kérdezem.
– Soha. Idestova ötven éve jöttem el szülővárosomból, de ma is oda megyek haza. Én azt hiszem, hogy aki marosvásárhelyi, a gyökerei olyan mélyen lefúródtak a földbe, hogy azokat nem lehet kitépni. Érdekes példa erre, hogy amikor New Yorkban turnéztam, valaki megkérdezte, hogy tulajdonképpen honnan származom. Amikor meghallotta, hogy eredetileg marosvásárhelyi vagyok, pillanatok alatt négyen vettek körbe, szintén marosvásárhelyiek, és érdeklődtek, hogy mi van a Kultúrpalotával, a Városházával, hogy megvan-e még a Bulevárd sétány… Ott tapasztaltam meg a marosvásárhelyi kötődések erősségét, azt, hogy az amerikai nagyvárosban hosszú ideje élők sem tudják elfelejteni. A családom, az édesanyám és a testvéreim is ott voltak, ezért gyakran mentem haza.
– És mit jelent számodra Temesvár?
– Megszoktam. Kialakult egy baráti, ismeretségi kör, s bár nem szánom dicsekvésnek, de éreztem, hogy a közönség az első fellépé-semtől kezdve a szívébe zárt, és mai napig abból a szeretetből táplálkozom. Minden ideköt, de az otthon mégiscsak ott van.
Temesvár nagyváros a szó legszorosabb értelmében. Sokrétű, soknyelvű, ahol nem léteznek azok a nemzetiségi megkülönböztetések, mint más vidékeken. A családok annyira összekeveredtek, hogy nem lehet különbséget tenni, hogy valaki tiszta bolgár, szerb vagy más nemzetiségű. Tekintettel arra, hogy közelebb volt a Nyugathoz, fekvése a város szellemiségére is rányomta a bélyegét, meghatározta az emberek mentalitását. A temesvári román embernek is egészen más a viselkedésmódja, társadalmi megnyilvánulása, udvariassága, mint az ország belsőbb részében lakóknak. Ezt megszokja az ember, és természetesnek érzi.
– Véleményed szerint a kisebbségi magyaroknak a nagyváros összetartó erőt, vagy a gyorsabb beolvadást jelenti?
– 1989 előtt a színház nagy összetartó erőnek számított, mint az egyetlen olyan hely a templomon kívül, ahol találkozhatott mindenki, kommunikálhattak egymással ismerősök és ismeretlenek, egy közösséget alkotva. 1989 után a színháznak ez a feladata részben megszűnt, és már nem is tudja teljesíteni. Létrejött ugyan sok civil szervezet, de meglátásom szerint hiányzik az a nagyobb közösség, ahol az összes kicsi szervezet tagjai összegyűlhetnének, hogy a közös dolgaikat megbeszéljék. A közönség soraiból gyakran hangzik el a kérdés, amit egyébként a rádiós munkám során is megtapasztalok, hogy miért nincs a felvonások között szünet, ami alkalmat nyújt a találkozásokra, és a beszélgetések során hozzásegít egyeseket a darab jobb megértéséhez. Nem lenne szabad hagyni, hogy a színház összefogó kapocs szerepe megszűnjön. 
– Sikeres pályád során gondoltál-e arra, hogy „átigazolj” a marosvásárhelyi színházhoz?
– Nem, bár egyszer Harag György főrendezőnek volt egy olyan ötlete, hogy menjünk a férjemmel együtt. Én viszont arra gondoltam, hogy a saját hazájában senki sem lesz „próféta”, ráadásul ott voltak még a nagy egyéniségek: Tanai Bella, Erdős Irma, Bács Ferenc, Szamosi Kornélia... Azért, hogy megkérdezzem, „tálalva van-e”, nincs értelme Temesvárt itt hagyni. Bár a maszek műsorommal bejártam az egész világot, örvendek, hogy volt annyi józan eszem, hogy rájöjjek, haza csak azért mennék, hogy valóban otthon legyek, de ez a pályám, a karrierem kárára válna.
A közhelynek számító, de kihagyhatatlan kérdésre Fall Ilona azt válaszolja, hogy számára a legkedvesebb szerep az, amit éppen játszik. 
– Utoljára Blaha Lujza szerepét alakítottam, de a Mágnás Miska Rolláját például 350-szer játszottam, hogy már visszafelé is el tudtam volna mondani a szöveget. Bár a drámai szerepekről illene beszélni, ha sikerekről van szó, A falu rossza Rózsiját kell említenem. Sinka Károlynak az volt az elve, hogy Temesváron, ahol nem sok magyar intézmény működik, a színházra nagyobb, nehezebb feladat hárul, mint azokban a városokban, ahol népes magyar közönség létezik. A szórványban ki kell szolgálnia a közönség minden rétegét, hozzá kell szoktatnia a színházhoz, egészen addig, amíg az övéknek érzik, és csak azt követően lehet elkezdeni a nevelésüket.
Gyermekkoromban megfigyeltem, hogy a színházba járó közönség felvette a szép ruháját, felhúzta a szép cipőjét. Amikor idejöttünk Temesvárra, még itt is ünnep volt színházba járni. Emlékszem, lestük, hogy egyesek ötször-hatszor is megnéztek egy-egy előadást, mindig ünneplőben. Ma már nincs így, bár én továbbra is azt hiszem, hogy a színházat, a színészt meg kellene tisztelni azzal, hogy ne csak egyszerűen az utcáról menjen be a néző, hanem lélekben is, külsőségekben is felkészüljön az élményre. 
 
Bartha Csaba, a Temesvári Rádió magyar adásának szerkesztője
– Marosvásárhelyről indultál, rádiós újságíróként a Bánság fővárosában élsz és dolgozol. Mióta gondolsz egyértelműen Temesvárra, amikor kimondod, hogy hazamegyek?
– 1963-ban születtem Marosvásárhelyen, gyermekkorom egy részét a Vitéz Mihály (volt Klastrom) utca 54. szám alatt a nagymamám házában töltöttem. Édesapámat, aki kényszerűségből lett labororvos, a Zsil völgyébe, Lupényba helyezték. Az I-VIII. osztályt ott végeztem. Ezt követően teljesült édesapám vágya, hogy visszakerüljünk Marosvásárhelyre, és ott járjam a középiskolát. A négy líceumi évet a Bolyaiban töltöttem. Bár a lelkem mélyén operatőrként a tévés-filmes szakmát szerettem volna választani, a feltételek láttán és az akkori kilátásokat számba véve lemondtam róla. Mivel a műszaki tantárgyak is érdekeltek, a temesvári műegyetem gépészmérnöki szakát választottam. Édesapám ismerőse biztatott, hogy ez a szak olyan, mint az általános orvosi, minden lehet belőle… És lett is. 
A választásomnak volt egy előzménye is, negyedik osztályos koromban egy délutánra elmentünk Temesvárra, ami nagyon megtetszett. Tiszta volt, szép tágas utcákkal, sok fával, parkokkal, és meghatározó módon éle-temben először ott ettem hot-dogot. Ez olyan hatással volt rám, annyira visszavágytam, hogy a nagy távolság ellenére egyértelmű volt, hogy Temesváron tanulok tovább. 
– Egyetemi hallgatóként milyennek láttad a várost?
– Egy egészen más világ nyílt meg előttem. Első-másodéves koromban már megérintett a nyitottsága. A Zsil völgyéből a Bolyaiba kerülve volt bennem egy feszültség, hogy vajon megfelelek-e az elvárásoknak. Otthon számított, hogy ki milyen nemzetiségű. Temesváron ez már nem volt lényeges. Rengeteg barátra tettem szert. Az első perctől kezdve azt éreztem, hogy egy érdekes, színes világba kerültem. 1983-ban, amikor a katonaság után elkezdtem az egyetemet, még voltak szerbek, svábok és sok magyar diák. Akkoriban még azt mondtam, hogy hazamegyek Vásárhelyre, ami állandó téma volt a velem egy városból való kollégákkal. Időközben kezdtem annyira jól érezni magam, hogy az utolsó évet megismételtem, hogy egy ideig még temesvári egyetemista lehessek. Így értem meg az 1989-es forradalmat, amely után gyökeresen megváltoztak a nézeteim. Nem foglaltam el a kinevezésem, és miután egyetemistaként a diákrádiónál dolgoztam, amikor elindult a magyar adás, átigazoltam a Temesvári Rádióhoz, ahol az ifjúsági műsorokat szerkesztettem. Érdekes időszak volt, bárki megszólalhatott, én pedig lelkesedésből végeztem ezt a munkát, de közben rájöttem, hogy a szaktudásra is szükség van. Hogy megtanuljam a szakmát, a Telescola újságíró-iskola operatőr szakára felvételiztem, és minden hétvégén ingáztam Budapestre. Azt követően kezdtem el együttműködni a Magyar Rádióval, és közben 1991-től televíziózni is a városi televíziónál. 1997-ben, a Telescola befejezése nyomán főállású rádiós-ként beiratkoztam az Eötvös Loránd Tudományegyetemre, ahol a posztgraduális képzés keretében rádiós újságírást tanultam. A sors úgy hozta, hogy 1999-ben, mire kijártam a televíziós iskolát, a Román Televízió temesvári körzeti stúdiójánál Brîndusa Armanca lett az igazgató, és felkértek, hogy szerkesszem az akkor induló magyar műsort. Ez már más, igényesebb munka volt, sokkal jobb felszereléssel, mint a városi televíziónál. 2007-ben Brîndusa Armancát kinevezték a budapesti Román Kulturális Intézet élére, és többszöri kérésére elmentem aligazgatónak, holott korábban azt hangoztattam, hogy a szórványújságírást soha nem fogom abbahagyni. Már csak azért sem, mert a Magyar Rádió és az MTV temesvári tudósítójaként is dolgoztam. A diplomatastátus egy új, érdekes világot nyitott meg számomra. Hat év után tértem haza. A televíziós futószalagmunka és a rádiózás együtt túl megterhelőnek tűnt, ezért megmaradtam a rádiónál úgy, hogy néha készítek egy-egy tévériportot is. 
– Mióta számítod igazi temesvárinak magad? 
– Most már bátran mondhatom, hogy az vagyok. 1995-ben egy napsütéses délután kerékpárral mentem végig a villamossínek mellett a Bega áruház előtt, és akkor éreztem, hogy ez a város az enyém is, hogy vigyáznom kell rá, másokat is erre biztatva. Szeretem megmutatni a rejtett szépségeit, amelyeket ismerek, hogy a mindenkori vendég is jól érezze magát. Bár „lapos”, és én a telet kedvelem, sízni szeretek, amit itt nem lehet, mégis van egy különös varázsa, élnek benne olyan emberek, akikkel meg lehet találni a közös hangot. Amikor ideérkeztem, még azt hittem, hogy Vásárhely a világ közepe. Egy-két év után rá kellett jönnöm, hogy ez nem pont így van, és nehezen dolgoztam fel. Nagyon szeretem a zenét, és a temesvári pezsgő zenei életet megtapasztalva rendkívüli élményekben volt részem még akkor is, ha nem magyarul énekelték, de úgy éreztem, hogy miénk, az enyém is ez a tér.
Amikor a ’90-es évek közepén egy alkalommal bánságinak neveztem magam – az itteniek ugyanis kikérik maguknak, hogy ők nem erdélyiek, hanem bánságiak –, megboldogult Koczka György kollégám, akihez nagyon ragaszkodtam és szinte a fiának tekintett, visszakérdezett: te beszélsz németül és szerbül is, mint egy tősgyökeres bánsági? Mondtam, hogy németül egy keveset, szerbül nem. Ennek ellenére magamba szívtam ennek a városnak a szellemét, ahol a többi kisebbséggel megtaláljuk a szót, mert azonosak a problémáink, és ahol szót értünk a többséggel is, hiszen tősgyökeres temesváriként a feleségem is közülük való. 
A hajdani évfolyamtársaim, barátaim elmentek, sokan közülük külföldön élnek. Én azért maradtam, és a hatévnyi budapesti kitérő után is viszonylag könnyen visszaszoktam, mert továbbra is itt érzem a legjobban magam. 

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató