Ilyenkor, ősz táján, amikor már szemerkél az alattomos eső, két dolog jut eszembe. Több is eszembe szokott ötleni, nem vagyok még teljesen kiürülve, sőt olykor még bevillanások is nyugtalanítanak, amit a vérnyomásmérő gyakorlatiasan jelez is, ámbátor azt tanácsolta a háziorvosom, hogy ezekben a digitális vacakokban ne bízzunk vakon, a klasszikus vérnyomásmérő a megbízható, pontos és emberbarát.
Szóval az előbbi tiráda bezárása után az egyik felgyűrődő ötlet, örömforrás – ami a serdültebb ifjúság és a serdületlen kisiskolások számára ártalmas lenne , ha kiderülne – az a megkönnyebbülés, hogy az iskola nélkülem kezdődik, egész pontosan már nem kell mennem iskolába, sem diákként, sem tanárként (Ez utóbbi egy kicsit sajog azért!), ugyanis nem szerettem az iskolába járást. Nem a szocialista körülmények miatt, csak úgy hivatalból, ösztönös természetű elutasításként, ámbátor elismertem annak hasznos voltát. (Na, ezzel aztán megnyertem a minisztérium szívét, jóindulatát.)
A másik feltüremkedő eszme az ún. őszi közmunkákhoz kapcsolódik. Ilyenkor, de méginkább az októberi első hidegek idején autóbuszok, traktorok utánfutóval (remorka – tényleg nem humorka) és teherautók jöttek a tanuló ifjúságért, és elvitték őket a mezőgazdaság mezeire, gyümölcsöseibe, krumpliföldjeire vagy egyéb gazdasági vállalatokba, kolhozokba, oly fontos helyekre, ahol az ősszel-tavasszal elvetett, megmetszett, permetezett, megkapált, kiegyelt stb. termőnövényeket kellett begyűjteni azoknak, akik ehhez nem értettek, nem maguknak termesztették, sőt semmi közük nem volt hozzá, míg azok a termények a szüleik (közvetlenül a gyermekek) asztalára nem kerültek. Kényszermunka volt ez a javából, amikor a gazda (állam, párt, helyi tanács) nem tudta volna begyűjtetni a termelőkkel, amit eltervezett és kivitelezett mezőgazdasági termelés címén. Ehhez kellett a városi – idegen – munkaerő, fizetség nélkül. Hajnalban hajtották ki, késő délután jöttek értük. Ez így ment, rendszerint kéthetes turnusokban mindenütt a szocialista Romániában. Közben brigádosok, agrárszakemberek, tanácsi megbízottak, más felügyeleti szervek hajtották az ifjú szedőket, gyűjtőket. A serkentési, meggyőzési módszerek embertől emberig váltakoztak, az emberségestől a hajcsárkodásig. (A vallomásokat kérjük írásban beadni e kismúltról a történeti kutatás számára.)
Azért volt ennek némileg más hozadéka is, vallották meg a régi gyűjtők, almaszedők, krumplikiásók, szőlőszüretelők. Egyfelől jobban összehozták az osztályokat vagy munkáskollektívákat, mint a tanórák és a szünetek. Kialakultak a barátságok a közös emlékeken alapulva. Megismerték a tanárt, nem előadóként, hanem a valósággal való szembesülés napjaiban: mit tud a fizikai munkáról, mennyit vállal tanítványai oldalán vagy azok ellenében, meddig megy el az „árulásban” és a cinkosságban diákjaival.
Az ifjú városi kölyök pedig kipróbálhatta – ha éppen erre volt kíváncsi – állóképességét, fizikai munkabírását; azok, akik sportoltak, könnyebben vették az akadályokat, mint a biflázó, ún. jó tanuló, otthonülő típusok. Volt viccelődés, diákhumor a javából, éneklés, marhulás, vagánykodás, sőt akár szerelem is szövődhetett, na nem a mezőgazdaság és az iskolások, hanem fiú és lány között, volt kukoricacső-hajítási verseny és titkos bosszúállás a hajcsárokon, volt gombászás a közeli erőkben vagy terménybegyűjtés önös haszonra, amivel a diák azt érezte, hogy maga magát jutalmazza.
És nem utolsó sorban a legtöbb egykori amatőr „mezőgazdában”, répaszedő bajnokban kialakult a meggyőződés: soha többé ilyen munka nem kell. Akkor inkább mérnök lesz, orvos, közgazdász, bankár, sajtmester, pilóta, kereskedő, igazgató, sőt vállalkozó.
És a legelvetemültebbek az 1990 utáni években saját földön kezdtek el gazdálkodni – több-kevesebb sikerrel. Tiszteljük őket bátorságukért.
