Nagyon össze kell szednie minden tudását annak, aki manapság írásra adja a fejét közéleti témában. Hatalmas a hangzavar, percenként jelennek meg a bombasztikus hírek, és a kínálatban olyan sokszínűség uralkodik, amellyel nem lehet versenyezni.
Nagyon össze kell szednie minden tudását annak, aki manapság írásra adja a fejét közéleti témában. Hatalmas a hangzavar, percenként jelennek meg a bombasztikus hírek, és a kínálatban olyan sokszínűség uralkodik, amellyel nem lehet versenyezni.
Természetesen a fentieket azért bocsátottam előre, hogy némileg felkeltsem reménybeli olvasóim figyelmét azzal a „forró pityókával”, amelyet egyik kezünkből a másikba kapkodva próbálunk lehűteni: a romániai helyhatósági választások kimenetelével kapcsolatban fogok magam is néhány gondolatot megfogalmazni. Megpróbálom eltalálni azt a hangütést, amellyel talán emészthetőbbé válhat mondandóm azok számára is, akik esetenként, természetesen, nem értenek egyet velem.
Az eredmények, szokták mondogatni a sportban, nem hazudnak. A választási eredmények sem, bár a sportszerűséghez talán éppen az ilyen „össznépi megmozdulásoknak” van a legkevesebb közük, gondoljunk csak vissza a kampányban elhangzottakra, jelzőkre és képletes vagy tényleges pofonokra. Mégis tagadhatatlan, hogy aki a legtöbb szavazatot kapta, az a győztes, még akkor is, ha a győzelem mindig a pillanatnyi helyzetet rögzíti, és éppen az a szavazásokban a legszebb, hogy a legmélyebb vereségből is ki lehet győztesen kerülni (egyszer, valamikor). Éppen ezért nem is részleteznék itt sem számokat, sem százalékokat, nem fejtegetem a levonható következtetéseket, hiszen éppen az „össznépi megmozdulás” nem következett be, amiről pedig sok szó esett az elmúlt hetekben. Mármint hogy az új „versenyhelyzet” a magyar közösség képviseletét felvállaló vagy azt régebb óta tényszerűen végző szervezetek között ki fogja vezetni otthonukból az urnákhoz az eddig távol maradó magyarokat. Nem történt meg, a magyar szavazók látványosan távol maradtak a választás szabadságát hirdető versenyfutástól, szerintem legalábbis ez az egyik legbiztosabb jele annak, hogy (százalékok ide vagy oda) nem hisznek már a politikai befolyásolás lehetőségében.
Ez pedig sokkal nagyobb veszteség, mint a tételes számsorokból levonható vereség: a demokratikus berendezkedésbe vetett hit bicsaklott meg olyannyira, hogy azt nehéz lesz helyreállítani. Talán magyarázható azzal is, hogy a magyarországi állapotokat értelemszerűen követő és onnan ihletődő magyar emberek látják-tudják, hogy hova (is) vezethet bármely politikai „oldal” túlságos megerősödése, ezért közömbösebbekké váltak a szavazás közpolitikai jelentőségét illetően, míg a román nemzetiségűek ebből csak annyit érzékeltek, hogy „a magyarok” ismét Erdélyt akarják. Lett is ebből jócskán felbuzdulás a szavazáskor, lett is ennek olyan eredménye, mint láthattuk Szatmárnémetiben, Marosvásárhelyen, Szászrégenben vagy akár Zsombolyán is. Maros megyét illetően pedig először történt meg 1992 óta, hogy a megyei tanácsban egy román alakulat (jó, mondjuk szövetség, az USL) ugyanannyi tanácsosi helyet tudhat magáénak, mint az RMDSZ (a pontosság kedvéért:1992-ben alakultak meg első ízben a megyei tanácsok).
Jó volna, ha azok, akiknek hivatásuk és munkahelyi kötelezettségük a társadalmi folyamatok értékelése és megfelelő tanulságok levonása, tanácsaik megfogalmazásakor a hatalom (demokráciában MINDIG IDEIGLENES) birtokosai felé felhívnák a figyelmet az összhang feltétlen szükségességére. Arra gondolok, hogy például hasznos volna lemondani „nemzeti konzultációk” évente ismétlődő (mellesleg egymilliárd forintot felemésztő) kérdésözönéről a lakosság felé, hiszen az éppen aktuális 16 kérdés egy részével kapcsolatban már elfogadott a magyar Országgyűlés különböző határozatokat, mások esetében folyamatban van az előkészítés, így aztán okafogyottá válnak az esetleg beérkező válaszok. Arról nem is beszélve, hogy minden kérdésre utolsó lehetséges válaszként ott van a „nem tudom megítélni a kérdést” lehetősége. Márpedig éppen ez a válasz az, amely a legtöbb kérdésre adható az átlagpolgár oldaláról, hiszen hogyan is tudna megfelelő, megbízható (!) elő- vagy hatástanulmány hiányában értékelhető választ megfogalmazni?! Miközben az Országgyűlés valamint a kormány által alkalmazott, felkészült szakemberek hadseregével sem képes a hatalom választ adni számtalan, égetően fontos kérdésre. Hiszen a kétharmados többség felhatalmazza mind a törvényhozó, mind a végrehajtó hatalmat arra, hogy a szakmailag legcélravezetőbb törvényeket alkossa meg és hajtsa végre.
Az összhang hiányára utal az is, hogy a kormányzó párt egyik alelnöke, sikeres polgármester, a minap interjúban kijelentette, hogy a kormánypárt népszerűségvesztése azért következett be, mert „közvélemény-kutatásokkal nem lehet kormányozni”! Vagyis, magyarázta, a hatalom kénytelen olyan intézkedéseket is hozni, amelyek egyesek számára előnyt, mások számára hátrányt okoznak, de nem lehet mindenkinek a kedvében járni. Maximálisan egyetértek ezzel a kijelentéssel, csak akkor mi szükség van a nemzeti konzultációra? Amit egy tüntetésen „inzultációnak” gúnyoltak, hiszen valóban fölösleges zaklatni az állampolgárt olyan kérdésekkel, amelyek megítélése sokszoros felkészültséget igényel. Erről vajon a kormánypárt vezetőségében nem lehetett volna előzetesen megegyezni?
És visszakanyarodva a romániai helyhatósági választásokhoz: nem lehetett volna egyeztetni a magyarországi kormánypártban arról, hogy az Erdélyben tett politikusi vagy akár magánemberi körutak során legalább tartsák magukat ahhoz az ígérethez, amit a kormánypárt külügyminisztere tett jó másfél hónapja, miszerint „nem fogunk beavatkozni a kampányba”?! Vajon a fejedelmi többes kire vonatkozott? A Kolozsváron született miniszter úr sokkal jobban értette és érzékelte, mit kell(ene) ilyen helyzetben tenni. Kár, hogy ígérete nem volt összhangban azzal, amit párttársai tettekkel cáfoltak.
Vásárhelyre vonatkozóan: tudomásul kell vennünk, hogy a jelenlegi, immár lassan örökösnek tekinthető polgármesternek a MINDENKORI romániai hatalom folyamatosan elnézett és elnéz mindent, mert prefektusi megbízatása (1996-2000) óta alaposan előkészítette és véghez is vitte azt, amit a múlt század nyolcvanas éveiben az akkori állampárti pártvezetés megcélzott: megverte a magyarokat saját barlangjukban. Azóta nincs az a törvénysértés, amit ne vihetne véghez, hiszen az igazságszolgáltatás (nem csak Marosvásárhelyen) ismét a hatalom kénye-kedve szerint „játszik”. Nem felejthetem el, hogy 2000 óta folyamatosan ellehetetlenített számtalan kezdeményezést, önkényesen nem utalt át pénzt (az akkor még magyar többségű helyi tanács határozatai ellenére sem) a vásárhelyi repülőtér, később a színház működtetésére vagy éppen a regionális szeméttelep tervezésére vagy a nagyvárosi övezet kibontakoztatására sem. Mindig kijelentette: a golyóstoll az ő kezében van, és mint fő hitelutalványozó (ordonator principal de credit) nem írja alá az átutalást. A napokban szembesülhettünk azzal is, hogy az E-Star vállalatnak a város által ki nem fizetett összegek miatt ismét közbotrányba fullad a távfűtés és a melegvíz- szolgáltatás, annak ellenére, hogy a vállalat nagy megelégedésre végezte másfél évig a szolgáltatást. Talán az a baj, hogy kétnyelvű tájékoztatókkal és pontos mérésekkel „kedveskedett” a magyarországi székhelyű vállalat a fogyasztóknak? Ez Marosvásárhelyen főbenjáró bűnnek tűnik a városga(rá)zda szempontjából, mondhatnánk olyan vörös posztó, mint a (volt) magyar nyelvű orvosi egyetem.
Ez a „betegség” a (társadalom)tudomány mai állása szerint nem látszik gyógyíthatónak.
