Összefogás hetedhét országon túl

A Magyar Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága kezdeményezéseként 2016–2017-ban negyedik alkalommal hirdették meg a Kőrösi Csoma Sándor-programot, melynek célja a diaszpórában élő magyarok közösségi és kulturális életének megszervezése, a magyarnyelv-ismeret fejlesztése ösztöndíjasok segítségével. A program során évente 99 fiatal végez missziószerű küldetést 25 országban. 2016. szeptember 1. és 2017. március 31. között ennek a programnak köszönhetően 9 hónapot töltött a kanadai Kelownán a marosvásárhelyi Jancsó Antónia, aki élményeit megosztotta olvasóinkkal. 

Részvételi feltételek

A program keretében a Nemzetpolitikai Államtitkárság munkatársai révén felveszi a kapcsolatot olyan, a diaszpórában levő helyi magyar szervezetekkel, egyházakkal, oktatási intézményekkel, ahova igényelnének ösztöndíjasokat tevékenységeik megszervezésére, lebonyolítására. A visszajelzésekből kialakult lista alapján hirdetnek pályázatot önkéntesek számára. A legfontosabb feltétel az, hogy a pályázó  „20. életévét betöltött, büntetlen előéletű magyar állampolgár legyen, aki közép- vagy felsőfokú végzettséggel rendelkezik, kiemelkedő és a magyar szórvány számára hasznosítható szakmai felkészültséggel rendelkezik, és/vagy közösségszervező, hagyományőrző egyéb közösségi tevékenységekben aktívan részt vesz”. Az ösztöndíjasok Ausztráliában, Új-Zélandon, Latin-Amerika országaiban, valamint Dél-Afrikában és Izraelben hat hónapot tölthetnek, Európában, Kanadában és Észak-Amerika valamely országában kilenc hónapon át tart a program. 2016–2017-ben a 100 ösztöndíjas közül Kanadában 14-en, Latin-Amerikában 10-en, az Amerikai Egyesült Államokban 20-an, Európában 42-en,  Ausztráliában 10-en, Új-Zélandon, Dél-Afrikában és Izraelben egy-egy személy teljesített szolgálatot. 

Az ösztöndíjasokat szakmai önéletrajz és motivációs levél alapján az államtitkárság munkatársai személyes interjún hallgatták meg. Pályázati anyaguk és a személyes meghallgatás alapján került kiválasztásra az a 99 fő, akik segítették  a külföldön élő magyar közösségeket.  

Jancsó Antónia elmondta, hogy 2016 márciusában értesült a programról a Lorántffy Zsuzsanna Egyesületnél, ahol önkénteskedett. Mivel megtetszett a program küldetése és már több civil szervezetnél önkénteskedett,  úgy döntött, hogy megpályázza a lehetőséget. 2016 márciusában küldte be az önéletrajzot és a motivációs levelet, majd az  adatlapon megjelölt három országot, ahova akkor még csak elméletileg mehetett volna. Mivel korábban színjátszó körben is tevékenykedett, azt tűzte ki célul, hogy a diaszpórában élő fiatalokkal közösen megpróbál létrehozni és működtetni egy diákszínjátszó csoportot. A budapesti interjú 10 percet tartott. Arra voltak kíváncsiak az államtitkárság munkatársai, hogy miként reagál bizonyos életszituációkban, és milyen programokat szervezne az idősebb nemzedék tagjainak ahhoz, hogy megerősítse, fenntartsa magyar identitástudatukat. 

A beszélgetést követően nem sokáig kellett várni a válaszra. A kijelölt helyszín Kelownán az Okanagani Magyar–Kanadai Kulturális Egyesület lett. 

„Meglepő kedvesség” 

Kelowna az Okanagan-völgyben a hasonló nevű tó partján fekszik Kanada (Brit Columbia) délnyugati részén, Közép-Okanagan régióban. Neve grizzly medvét jelent az őslakosok nyelvén, a nagyvad címerében is megtalálható. Nagyságát és lakosságát tekintve a kanadai települések közül a 22. a 2016-os adatok szerint, 194.882 lakossal. Hegyek lábánál található, így domborzata  az erdélyihez hasonlít, s mivel tó partján van, és a telek mérsékeltebbek, mint máshol (az átlaghőmérséklet télen –25 Celsius-fok, máshol eléri a –40-et is) közkedvelt település. Lakosai korábban állattenyésztéssel, mezőgazdasággal és szőlőtermesztéssel foglalkoztak, a kelownai borok híresek Kanadában. 

Az ösztöndíjasok kiutazásuk előtt egyhetes „képzésen” is részt vesznek, ahol megismerkednek a már kiválasztott célállomással, az országgal, az ottani magyar közösséggel, személyesen azzal a mentorral, aki majd irányítja tevékenységüket. Jancsó Antóniát Dombi Pál, a kelownai Magyar Ház akkori vezetője fogadta, aki  szállást találni is segített. Így került egy olyan családhoz, ahol a feleség magyar, a férj pedig angol volt, és két kiskorú gyereküket – többek között – magyar nyelvre kellett tanítania. 

– Nagyon kedvesen fogadtak a kanadai magyarok. Vendéglátóm virággal várt a repülőtéren, családtagként viszonyultak hozzám. Persze el kellett teljen egy kis idő, ameddig az ottani közösség is megszokta a jelenlétemet, de nagyon nyitottak maradtak minden iránt, amit kezdeményeztem, hiszen ezeken a tevékenységeken nem volt kötelező a jelenlét. Számomra feltűnő volt az a kedvesség, az érdeklődés, ami mindenhol fogadott. Az üzletben, az étteremben köszönés után az embertől megkérdik, hogy van, és erre nem elég az a válasz, hogy „jól”, elvárják, hogy visszakérdezzek, és akkor egész barátságos, őszinte  csevegés, párbeszéd alakul ki. Ez annyira az ottani mindennapok része, hogy amikor hazajöttem, nehéz volt újra megszoknom, hogy itt senki nem teszi fel ezt a kérdést... 

Magyarok a Magyar Házban 

Antónia abba a szerencsés helyzetbe került, hogy mentorának olyan marosvásárhelyi rokona volt, aki bábokat készített, így még a kiutazás előtt megtanulta a bábkészítést, ami igen hasznosnak bizonyult Kanadában. 

Az Okanagani Magyar-Kanadai Kulturális Egyesületet az 1956-os forradalom után elmenekült magyarok alapították, akikhez társultak az azt követő időszakban kivándoroltak. Először egymásnál találkozgattak, majd jótékonysági bálokat szerveztek, és a bevételekből gyűjtöttek annyit, hogy létrehozhatták a Magyar Házat, ahova aztán rendszeresen eljártak klubtevékenységekre. Az 56-os közösség megőrizte az anyanyelvet, hiszen kivándorlásukkor nem tudtak angolul, így sokáig egymásra támaszkodhattak, így megőrizték magyarságukat. Az utánuk következő nemzedékek tagjai kevésbé igényelik ezt a kapcsolatot, mivel jól tudnak angolul, és így hamar beilleszkedtek a kanadai közösségbe. Kelownán vannak, akik magyar-magyar házasságban élnek, így ott nincs gond az anyanyelv megőrzésével, a vegyes házasságban azonban a szülőktől függ, hogy kinek a nyelvét tanítják meg gyerekeiknek. Az oktatás kizárólag angol, illetve francia nyelven zajlik, a  magyarok csak az ún. hétvégi magyar iskolában tanulhatnak anyanyelvükön. Amúgy „hivatalos” osztályt nem is lehetne indítani, mert  kevesen vannak és különböző korúak a gyerekek. Antónia egyik fő feladata a magyar nyelv oktatása volt. Először hetente kétszer voltak órák, aztán annyira megkedvelték a gyerekek a foglalkozást, hogy négyszer is találkoztak. Az egyik pincehelyiséget otthonosabbá tették, egy magyar népmese jeleneteit rajzolta fel Antónia, majd ezt a gyerekekkel közösen kifestették. Volt itt magyar rajzfilmvetítés, bábozás, sütés-főzés és minden olyan tevékenység, amellyel a kicsiket összetartotta. 

Antónia örömére felnőtteket is tanított magyarul. Olyan angolok, jártak órára, akiknek házastársuk magyar volt, és „szerették volna tudni, hogy mit mond hátuk mögött az anyósuk”. Ezenkívül különböző közösségi alkalmakat is szervezett – mulatságokat magyar zenével, sütő-főző napokat, de megtartották a március 15-i, az október 6-i megemlékezéseket, volt Mikulás-járás és karácsonyi ünnepség is. Az idősebb nemzedéknek magyar  bálokat, magyar filmklubot szerveztek.  Az önkéntes segítségével sikerült katalogizálni a Magyar Ház több mint 1800 kötetet számláló könyvtárát is, amelyet előszeretettel használnak a magyarok. Antónia tudomása szerint az Okanagan-völgyben 3000 magyar él, közülük több százan Kelownán, a Magyar Házba mintegy 150-en látogattak el ottléte alatt. 

Meglepő különlegességek 

Egy erdélyi magyarnak mindenképpen feltűnik az, hogy Kelownán, mivel az angol többségű Brit Columbia tartományban van, minden felirat először angolul szerepel, de ugyanúgy ott van a francia is. Az autóbuszon először angolul, majd franciául is tájékoztatják az utasokat, annak ellenére, hogy kevés francia él ezen a vidéken. A Québecben szolgáló önkéntes viszont elmondta, hogy ott minden fordítva van. Olyat nem tapasztalt Antónia, hogy ezt bárkit is zavarna.  

Az őslakosokat viszont igen tisztelik. Néhány éve a kanadai kormány hozott egy olyan intézkedést, mellyel az elvett földterületeiket visszaszolgáltatta az indián törzseknek, így azoknak, akiknek házaik „indián földön” vannak, a törzsnek kell adót fizetniük. Így segítik anyagilag is az elég szegény őslakos közösséget. Az is megtörténhet viszont, hogy ha valaki nem teljesíti kötelezettségeit,  megvonják a tartózkodási jogát, és házát el kell költöztesse az indián földről. Igaz, ez nem is olyan nehéz – mesélte Antónia, hiszen a lakóházak falainak többsége préselt lemezből készül, amelyet könnyű költöztetni. Hátrányuk az, hogy minden kihallatszik, ami a „négy fal között” történik. 

Érdekességképpen Antónia azt is elmondta, hogy az  egyébként festői környezetben levő város utcáin, a házak között szabadon járnak a szarvasok, az őzek, és a mosómedvék is belopóznak az udvarokra. Ez azért is van, mert a kutyákat szigorúan csak pórázon lehet tartani – kóbor kutya sincs –, és közterületen csak a kutyaparkban lehet szabadon engedni az ebeket. Igaz, gyalog sem igazán járnak, mert nagyok a távolságok. Minden szolgáltatásnak van autós változata is. Autóban lehet ülni egész nap, hiszen van autós bankautomata, bevásárlóközpont. Gyakorlatilag ki sem kell szállni a gépkocsiból ahhoz, hogy bármit is elintézzen az ember. A délelőtti „autós rohanást” viszont délután sportolással kompenzálják. Szinte mindenki jár  konditerembe, de igen népszerű a hoki, az amerikai futball, a  labdarúgás, a baseball. Minden gyerek sportol valamit. 

Kanadában tilos 10 éves kor alatti gyereket felnőtt felügyelete nélkül hagyni. Ezt annyira betartják, hogy a szülő nem mehet el otthonról úgy, hogy a házban egyedül maradjon a gyerek. Az iskolában felvilágosítják a kiskorúakat, hogy ilyen esetben milyen intézményt kell értesíteni. Hasonlóan szigorúan veszik a bántalmazást is. A szülőknek a szó szoros értelmében egy ujjal sem szabad a gyerekeikhez érniük, mi több, ha kiabálnak rájuk, vagy nem megfelelő szóhasználattal illetik őket, ezért a gyermekek feljelenthetik a szüleiket, akiket emiatt megbüntethetnek, mi több, el is vehetik tőlük saját gyereküket. Ezt is meg kellett szoknia az Erdélyből Kanadában szolgálatot teljesítő önkéntesnek. 

A honvágyat nem lehet leküzdeni

Jancsó Antónia szerint, ha a Magyar Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága nem indította volna el a Kőrösi Csoma Sándor-programot, akkor lehet, hogy rövid időn belül megszűnt volna a magyar iskola Kelownán, és a közösség sem tartana össze ennyire.  A legnagyobb eredmény talán az, hogy kilenc hónapig heti kétszer elmehettek a gyerekek a nyelvórára, de számos olyan rendezvényt szervezett és vezetett, ami hozzájárult ahhoz, hogy több időt töltsenek együtt a magyarok. Antónia elárulta, hogy az idősebbeknek órák hosszat mesélt Erdélyről, Magyarországról, a jelenlegi gazdasági, politikai helyzetről, mert sokuknak kivándorlásuk után megszakadtak a kapcsolataik az anyaországgal. Volt olyan is, akinek már senkije sem maradt itthon, s nem igazán tudják, hogy mi változott, hogyan élünk. Kanada alig 150 éves, és az őslakosokon kívül, akik ugyancsak kisebbségben élnek, senki sem kötődik a szülőföldhöz. Nagyon sok a kettős identitású bevándorló. Az újabb nemzedékhez tartozó kanadai magyarok között sok az anyaországi, de Antónia találkozott erdélyi magyarokkal is, akik a munkalehetőség miatt vagy egyszerűen kalandvágyból települtek át végleg vagy bizonyos időszakra. S bár az átlagkereset 3000 kanadai dollár körül van, ez csak nekünk, erdélyieknek tűnik soknak. Összehasonlításként egy egyszobás lakás havi bérlete 1200 dollár a rezsiköltség nélkül. Nagyon sokba kerül a kötelező biztosítás és a gépkocsifenntartás, ami nélkül ott egyszerűen nem lehet megélni. Mert igaz, hogy 1 liter üzemanyag csupán 1 dollár, de olyan nagyok a távolságok, hogy a fogyasztás sem elhanyagolható. 

– Gyönyörű volt az ottlét, természetesen kirándulni is volt lehetőségem e csodálatos országban, de pillanatig sem gondoltam, hogy ott akarok élni. Minden magyar, akikkel elbeszélgettem, életkortól függetlenül, hazavágyik. Hiába gondoljuk azt, hogy boldogok, mert mindenkinek honvágya van. Van, aki eltussolja, mások kevésbé. Azok, akikkel a Magyar Házban találkoztam, megerősítettek abban, hogy a gyökerektől nem lehet elszakadni, és az igazi köteléket az anyanyelv, a közös identitástudat táplálja. Örültem annak, hogy ebben részt vehettem ott-tartózkodásom alatt – összegezte kanadai önkéntes munkáját itthonról Jancsó Antónia.