Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
„Magyarország nem ösmeri hazánkat” – írta 1845-ben egyik levelében báró Kemény Zsigmond (Alvinc, 1814 – Pusztakamarás, 1875) Jósika Miklósnak, a másik erdélyi bárónak és regényírónak. Kemény János erdélyi fejedelem és emlékiratíró leszármazottja már gyermekkorában sok nehézséget megismert: az anyagi és lelki biztonság hiánya, a személyes cselekedetektől függetlenül az ártatlanra is lesújtó sorscsapások, és az emberi lélek sokféle kiszámíthatatlan „örvénye”.
Édesapja, báró Kemény Sámuel halála után a kilencéves fiú és édesanyja, Csóka Rozália sorsa keservesre fordult. Az elhunyt báró első házasságából származó felnőtt utódok ugyanis mindent megtettek, hogy a második feleséget és fiát örökölhető vagyonukból kisemmizzék. Erőszakos kilakoltatást is végrehajtattak ellenük. Csak 1840 táján ért véget, kiegyezéssel, a hosszú pereskedés. Addigra azonban a félárva embercsemete lelkébe mélyen beivódott a mindennapos feszültség: egyfelől a kapzsik gyűlölködésétől, a haragtól és civakodástól való félelem, másfelől a hiányérzet, a szorongás, az anyai könnyek miatti bánat.
Pusztakamarás, Alvinc, Zalatna, Ikafalva és Magyarkapud között hányódva telt Kemény Zsigmond gyermekkora. Nagyenyeden tizenegy évet diákoskodott, gimnázium után két év bölcseletet (klasszikus antik irodalmat) és két év jogot hallgatott; Szász Károly és Köteles Sámuel tanították.
1834 tavaszán Kolozsvárra költözött, bekapcsolódott a reformokra törekvő közéletbe, mellette történelmi, irodalmi és jogi tanulmányokat folytatott. Mégsem találta a helyét, egy év múlva édesanyjánál, Kapudon gazdálkodni kezdett; ott írta első regényét, az Izabella királyné és a remete címűt. 1837-től Marosvásárhelyen a királyi tábla kancellistájaként pezsgő szellemi életet élt, de szakmai előrejutás nem sarkallta. Amikor szerelme mással jegyezte el magát, otthagyta Vásárhelyet, és Bécsbe ment orvostudományt hallgatni; emellett a német és francia irodalom klasszikusait és kortársait tanulmányozta. Egy év múlva, 1840-ben visszaköltözött Kolozsvárra. Bekapcsolódott az alkotmányos ellenzék köreibe, szerkesztette az Erdélyi Híradót, melynek hasábjain meghonosította a vezércikk műfaját. A nemzeti haladás kérdéseit fejtegetve Korteskedés és ellenszerei című cikksorozatában 1843-ban, lélektani fogalmakkal fogalmazva, így vélekedett: „Én azt hiszem, hogy Erdély apathiában sinylik; a’ testvérhon pedig […] terhes és létkoczkáztató crisis felé ragadtatik”.
Egy másik írásának (röpiratának) első címe az orvostudományok fogalmait jól ismerő gondolkodóra vall: Nézetek Nemzeti Kórállapotunkról és Gyógyszereiről. A borúlátásra hajlamos, gátlásos, de kivételesen tanult és művelt Kemény Zsigmond írásaira Széchenyi István is felfigyel. A fiatal írót 1843 őszén az Akadémia levelező tagjává választja. 1844-től Wesselényi Miklós a barátja; Zsibón ismerkedik meg Jósika Miklóssal, Deák Ferenccel, Vörösmarty Mihállyal; később Széchenyivel és Kossuthtal. Megírja az Élet és ábránd, majd a Gyulai Pál című regényeit; ez utóbbi főhőse eredetileg orvos, utóbb lesz királyi tanácsos.
Közben kölcsönös vonzalom bontakozik ki közte és Wass Ottília grófnő között, de ezt a kapcsolatot a lány szülei ellenzik. Keménynek megint nincs maradása, hosszas fontolgatások után 1847-ben Pest-Budára költözik. Bár Széchenyivel és a centralistákkal ért egyet, a Kossuthnak teret adó Pesti Hírlap szerkesztője lesz, ahová már otthonról is küldte cikkeit. Az újságírói munkatempót rosszul viseli. Velencébe utazik, aztán sok megírni való friss témával visszatér Pestre. A Pesti Hírlap akkori főszerkesztőjének, Csengery Antalnak így vall (forradalom előtti) aggodalmairól egyik levelében:
„Mi minden papír-jogegyenlőség mellett, oly szerény igényű nemzetté reducáltattunk, hogy kedvünk és erőnk sincs ezen kérdés irányában valami positiv szerepet elfoglalni. Mi se nem pörlünk, se nem szövetkezünk semmi nemzettel. Mi magyarok a Scott Walter koldusa vagyunk, ki bizonyos rossz hírű vidékeken utazva, fölkiáltott: mekkora szerencse, hogy egy garasom sincs!” (Lásd Szegedy-Maszák Mihály: Kemény Zsigmond levelezése, 2007)
Belülről ismeri a jobbágykérdés megoldatlanságában és a nemzetiségek egymásnak feszülésében rejlő veszélyeket. Fél a forradalmi radikalizálódástól, de 1848 márciusában elismeri Kossuthot, és amint megalakul a Batthyány-kormány, azonnal melléje áll. Országgyűlési képviselő, a Békepárt híve. A trónfosztás után követi a kormányt Debrecenbe, Szegedre, majd Aradra. Világoson, Nagybányán és Szatmáron bujdokol Csengery Antallal. A katonai törvényszék előtt Széchenyi titkára, Tasner Antal áll ki érte, így 1850 nyarán felmentik. Az önkényuralom sötét éveiben még erőteljesebben bontakozik ki nagy hatású közéleti publicisztikája.
Már 1850-ban elkészül különös esszéröpirata, a Forradalom után, amelyben a forradalom, illetve a magyar nemzet apológiáját írja meg, egyrészt kifelé a hatalom felé, másrészt a nemzet önvizsgálatának céljából. Kemény úgy látja, hogy a magyar nemzetet sem a szocializmus, sem a republikanizmus nem hatotta át mélyen, inkább konzervatív szellemű. A forradalom „túlhajtott erényét”, azaz „bűnét” Kossuthnak tulajdonítja; ezáltal a Forradalom után a „példásan” megbüntetett nemzet bűnbakkereső vezeklésének egyik első jelentős irodalmi megnyilvánulása. 1851-ben Kemény Még egy szó forradalom után címen újabb Ausztriát engesztelő cikksorozatot ír… csakhogy sebe nem indul a holtnak, hiába „a tetemrehívás”. Nem „áll elő” a gyilkos, csak az áldozatok gyászolnak egymást átkarolva, és ahogy ez megrekedt, összetört közösségekben lenni szokott, egymásra mutogatva...
1855-től a Pesti Napló szerkesztője. Évekig a Kisfaludy Társaság elnöke is. Amikor újra országgyűlési képviselő lesz, a Deák-pártot támogatja, bár a kiegyezés sok fejleményével nem ért egyet. Mindeközben magányos és rendszertelen életet folytat, anyagi ügyeit nem tartja számon, meglopják cselédei, egészsége megromlik. „Nem tudom, mi fájt neki – írja róla Tóth Kálmán –, de láttam, hogy csak úgy utánozza az életet s mutatja, hogy örül annak, amin mások örülni szoktak.” Feledékeny, idegrohamok törnek rá. Akkor „agylágyulásnak” nevezték, amitől Kemény Zsigmond szenvedett. Amint észlelte magán az elmeelborulás tüneteit, visszavonult minden közélettől, előbb még Budán, aztán otthon, Pusztakamaráson sínylődött 1875 karácsonya előtti haláláig. Pusztakamaráson ma családi birtokának, kastélyának, kriptájának sajnos csupán pusztuló romjait találjuk.
Pedig Kemény Zsigmond egész életművében a krízisből és apátiából való kigyógyulás módszereit kereste szűkebb pátriája és nemzete számára. Első regénytöredékétől kezdődően (1837), amely Izabella királyné és Fráter György küzdelmeit eleveníti meg, egzotikus „álomnovelláin” (Alhikmet, a vén törpe, 1853) és realista művein (Férj és nő, Két boldog, 1853; Ködképek a kedély láthatárán, 1853) át a „nagyregényekig” (amelyek, ha könnyedebbek lehetnének, az orosz nagyregényekkel vetekednének), Kemény Zsigmond módszeresen és rendületlenül a lélektani realizmus eszközeivel dolgozik. Érdemes őt olvasni! Igaz, kissé szinte „túl” gondolatgazdag, s talán nehézkes a nyelvezete – miközben goethei módon ráérős, tudós és elegáns a stílusa. A stílus (a görög szó tollat jelent) közismerten maga az ember: íróként Kemény világos és lényeglátó diagnosztizálással, az erdélyi krónikákból és emlékiratíróktól tanult fegyelmezett tárgyilagossággal és a legmélyebb részvét hangján alkotja meg regényvilágait.
„A kebel bel(ső)életének” aprólékos elemzését végzi minden művében. Főhősei szenvedélybetegek, valamilyen szenvedélyes túlságban szenvednek: hol erényük, tisztaságuk, ártatlanságuk, hol pedig hiúságuk, kapzsiságuk, bosszúvágyuk nem ismer gátat, sem mértéket. Így válik a mindenkori fejedelemhez való hűség áldozatává Gyulai Pál államférfi és orvos, Báthory István egykori támogatottja, aki hűségesküjét akkor is megtartja, amikor az új fejedelem, a szeszélyes, sötét, epileptikus Báthory Zsigmond azt egyáltalán nem érdemli. Így Gyulai a túlhajtott erényt gyakorolja akkor is, amikor ezzel magának árt, így tulajdonképpen tudatosan, maga választja az áldozattá válás útját (Gyulai Pál, 1847).
Az Özvegy és leányában (1855-1857) a két fiatal „hősszerelmes” (a romantika nézőpontja így láttatná őket), Tarnóczy Sára és Mikes János végzetesen elmulaszt kiállni, harcolni önmagáért. Rosszul felfogott családi összetartás és tapintat (János) és anyja vallási fanatizmusa elől az ábrándozás ködfátyolai közé zárkózás (Sára) akadályozza őket, hogy helyesen mérjék fel saját helyzetüket. A megtévesztő lányrablásban mintegy önmagukat kizárva vesznek részt, mindketten elhallgatják szerelmüket (önszabotázs), így a náluk határozottabb, önérvényesítőbb vagy erőszakosabb családtagok cselekszenek helyettük és ellenük. Ők csak elszenvedik a velük megtörténő eseményeket. Kemény mesterien ábrázolja, ahogyan a vesztükbe futó hősök történetszálai összefonódnak, összegubancolódnak, és a lehetséges jó életek szőttese szétszakad a személyes, közösségi és történelmi tényezők bonyolult összjátékában. Sára anyja, az özvegy Tarnóczyné monomániás, patologikus megszállottja a mások hibáztatásának, a vallási fanatizmusnak, de a birtokszerzés és a bosszú vágyának is. Rögeszméi minden együttérzést, még az anyai érzést is kiirtják szívéből. Lányára nem mint önmaga és családja folytonosságának zálogára tekint, hanem csupán mint eszközre. Sára már beletörődik a ráerőltetett idős, de anyjánál jóval megértőbb férjjel kötendő házasságba, aztán mégis öngyilkosságot követ el, amikor értesül anyja Mikesek (köztük szerelme) elleni hajtóvadászatának sikeresnek tűnő fordulatairól. Az özvegy anya találja meg egyetlen gyermekét holtan, először meg sem rendül. Csak akkor omlik össze és hal szörnyet, amikor kitűzött célját, a Mikes család tönkretételét meghiúsulni látja.
A fiatal szerelmeseken már nem segít, de a józan I. Rákóczi György egy tollvonással áthúzza Tarnóczyné őrült bosszútervét, és megkegyelmez – csak az életben maradóknak. A fejedelem kulcsfigurája a regénynek, ő képes úrrá lenni az indulatokon, és igyekszik felkészülni az átláthatatlan és kiszámíthatatlanul változó közösségi helyzetekre. Rákóczival ellentétben Csulai püspök is a vallási túlbuzgóság képviselője, de nem olyan végletesen és végzetesen, mint az özvegy, aki maga „a keresztény Médeia” (Bényei Péter). A református püspök csak „ijedtében” küldi szerte sok példányban levelét, amelyben a jezsuiták (az egyik Mikes fiú is jezsuita) összeesküvésének fenyegető veszélyére figyelmezteti híveit. Amikor ezt teszi, nem a másokért felelős énje cselekszik, hanem a kor viharaiban közönségesen sodródó hiszékeny és riadt egyén. Csulai nem önzésből, nem is rég megkövült lelki sérelmei következtében esik kétségbe és jósol háborút, mint teszi azt Tarnóczyné. Szerencsére, a képlékeny és viharzó világban a fejedelem tud valamelyes rendet tartani, így tehát kideríti, hogy a vészharangkongatás alaptalan vaklárma...
Kemény Zsigmond főhősei nem rendelkeznek támasztékkal, ezért nem rendelkeznek egészséges „súlyegyennel” (lelki egyensúllyal, belső harmóniával). Így sodródnak kikerülhetetlen végzetük felé. Bármilyen jellemesek és jóindulatúak egyes hősök, „a végzetatmoszféra”, a „lelki zsákutca” (Szerb Antal) szorító hálójából nem menekülhetnek.
Sorozatunk következő részét A rajongókkal folytatjuk.