Október végén az enyészet végigpásztázza a természetet, és nyomában minden az elmúlásról beszél. A lehullott falevelek tarka szőnyegén elindulunk szeretteink felé, akiket az élet fájáról már korábban elsodort a földi vég.
Fotó: Bodolai Gyöngyi
Október végén az enyészet végigpásztázza a természetet, és nyomában minden az elmúlásról beszél. A lehullott falevelek tarka szőnyegén elindulunk szeretteink felé, akiket az élet fájáról már korábban elsodort a földi vég.
Szívünkben szeretet, lelkünk mélyén suttogó ima, kezünkben az emlékezés virága és az imbolygó fényű gyertya, mécses. A szerényen égő gyertya sejtelmes fénye mellett feltör ajkunkról a fohász: Az örök világosság fényeskedjék nekik! Mit is mondunk ezzel? Jézus önmagát a világ világosságának vallja, és azt mondja: Aki engem követ, nem jár sötétségben. Nos, mindenszentek ünnepén azt szeretnők mindannyian, hogy szeretett elhunyt hozzátartozónk jusson el a Fényre, az Örök Világosságra, Istenhez.
Ez az ünnepnappá vált hétköznap egyesíti bennünk a múltat, a jelent és a jövőt. Bár egyre jobban megtapasztaljuk az idő múlását, sokszor alig van időnk egymásra, ma időt szakítunk szeretteink számára, mert elhunyt szeretteinkben önmagunkra ismerünk. És ez így jó, legalább ilyenkor, mindenszentek körül. Szeretteinkkel egyesülve fohászkodunk: Az örök világosság fényeskedjék nekik!
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
