Jó volt gondolatban velük tölteni május első vasárnapját. Azzal a bocsánatkérő, szerető, soha meg nem szűnő sóvárgással, amit besatíroznak az egymás sarkát taposó napok gépies feladatai.
Jó volt gondolatban velük tölteni május első vasárnapját. Azzal a bocsánatkérő, szerető, soha meg nem szűnő sóvárgással, amit besatíroznak az egymás sarkát taposó napok gépies feladatai. Napok, amelyek során már nem számíthatunk rájuk, mert végső távozásukkal, hiszen általában túlélik az édesapákat, megszűntünk gyermeknek lenni. Végleg elszakadt a szál, ami a köldökzsinór elvágása után is lélekben szorosan, elválaszthatatlanul összekötött bennünket. Kialudt az a feltétel nélküli szeretet, gondoskodás, aggodalom, amelynek kiolthatatlan „örökmécsesei” voltak.
A nyakunkba szakadt felelősség súlya alatt botladozva egyszer csak azt vesszük észre, hogy fiatalos hévvel tett fogadalmainkat, hogy mi soha, de soha nem fogjuk őket utánozni, sorra megszegjük. Mozdulat- és gondolatsorok ébrednek akaratlanul is bennünk, amelyeket annyiszor kárhoztattunk, de rá kell jönnünk, hogy nekünk sem sikerül másképpen a párkapcsolat, a gyermeknevelés vagy a háztartás nehézségein úrrá lenni. Döbbenten fedezzük fel, hogy ők „mozdulnak”, örülnek, sírnak bennünk, hiszen a
szervezetünk titokzatos laboratóriumában a gének folyamatosan teszik a dolguk. Néha azon kapjunk magunkat, hogy az annyiszor terhesnek hitt gondoskodás mellett jó lenne egy kiadós vita is. Talán megállnánk feleselés nélkül, ha lenne még akivel szócsatázni.
De nekünk már nem kapni, hanem adni kell. A közös csetlés-botlásokból tanulva vajon jobban sikerül-e, mint nekik? Orgona- és gyöngyvirágillatú májusi délután jó volt emlékezni rájuk, és még jobban esett, ha édesanyaként vagy nagymamaként minket is felköszöntöttek.
