A rezzenéstelen arcú, szürke szemű nő leginkább egy két lábon járó viharjelzőre emlékeztetett. Messziről – enyhe túlzással – olyannak tűnt, mint a villámfelhőket fejük fölött hordozó rajzfilmhősök. A közvetlen közelében azonban az igazi hétköznapok fáradt szomorúsága is érzékelhetővé vált, amit nem lehet elviccelni, képzeletbeli karikatúra tárgyává tenni.
Sok évet megélt, ,,alig bundás” négylábú lépkedett mindig mellette, kacagósra húzott szájjal. Ez a csapzott, fehér kísérő – léte ártatlan, önfeledt derűjével – tökéletesen ellensúlyozta a nő komorságát. Sétáltatva, kényeztetve sohasem láttam, a környékbeli kutyatársak esti hancúrozásaiba sem volt alkalma bekapcsolódni, mégis megrendítően boldognak látszott.
Ők ketten mindig jól meghatározott céllal indultak útnak: tejet, kenyeret, némi felvágottat és egy-két csomag cigarettát venni. A lakótelepi bevásárlóközpontok egyikénél – mindig ugyanannál – váltak el. Az asszony a bejárati korláthoz kötötte az ebet, aztán eltűnt az üzlet áruval megrakott polcai között. Bármennyit időzött is odabent, a négylábú társ békésen várta. Tátott szájjal, lihegve nevette körbe a világot, benne engem is, a megrögzött állatbolondot. Egy alkalommal – miután ugyanannál az üzletnél tűnt el több hétre, és a kétségbeesett keresés utolsó utáni percében került meg, pontosabban, vált ,,visszavásárolhatóvá” egyik barátnőm cocker spánielje – éppen egymás mögött álltunk a sorban a kutyás nővel a bevásárlásnál. Ki nem állhatom, ha valaki másokat kioktat – pláne ismeretlenül –, nem is ez volt a célom, amikor megszólítottam. Elmondtam, mennyire szeretnivalónak találom a kedvencét, és figyelmeztettem, hogy a bolt környékén nemrég ebtolvaj garázdálkodott.
– Az olyanok fajkutyákra vadásznak. Az enyémet ilyen veszély nem fenyegeti, ő a kutyának sem kell – húzta ironikus mosolyra a száját az asszony, aztán, mintha hirtelen köddé váltam volna, előrefordult, és többé nem vett tudomást a jelenlétemről.
Az elkövetkezőkben, amikor csak találkoztunk, alig észrevehető biccentéssel köszöntünk, a bundáját hétről hétre jobban levetkőző kutyát azonban mindig megsimogattam a tekintetemmel. Legutóbb mégis mintha az asszony is megszelídült volna. Azon a péntek délelőttön jelentek meg a Kövesdombon az orgonaárusok. Nemcsak a piacot árasztották el illatos, sötétlila kincseikkel, a közeli sétány szélén is letáborozott egy férfi nagy doboz, frissen szedettnek látszó virággal.
– Mennyi? – emelte rá szürke tekintetét a fehér kutyás asszony.
– Egy csokor két lej – jött a válasz.
– Két csokrot három lejért? – alkudozott a kutyás.
– Nem lehet, asszonyom. Szentpálról jöttem idáig, négy gyermek vár otthon. Rájuk is kell gondoljak. Ha egy lejért osztogatom a csokrokat, még a busz ára sem jön ki.
– Akkor nem veszek – vont vállat az asszony, és a jelenetet szelíden figyelő négylábú kísérővel indult is tovább. Ezúttal is éppen mögéje sorakoztam fel, és – részben, hogy provokáljam – két csokor orgonát vásároltam. Amint elhaladtam mellette, váratlanul utánam szólt:
– Nem csinált jó vásárt. Az éjjel lopták azt az orgonát valahonnan, vízbe sem tették, úgy utaztatták, meglátja, holnapra elhervad. Higgye el, van nekem szemem az ilyesmihez.
– Ön is foglalkozott virágárusítással? – álltam meg a sétány eleji bódénál, ahol az asszony kávét vásárolt magának, és cigarettára gyújtott.
– A szüleimnek hatalmas kertjük volt falun, úgyhogy már gyerekként tudtam, milyen az igazán szép orgona. Rendszerint május közepén kezdett virágozni, és a tanévzáró ünnepélyre is volt még belőle, így mindig én vittem a tanítónőnek a legszebb csokrokat. Sötétedés után, persze, hozzánk is jártak virágtolvajok. Felmásztak a kerítésre, onnan egyenesen az orgonafára. Édesapám nemegyszer engedte rájuk a farkaskutyát, de hiába, mindig ép bőrrel megúszták. Azóta is haragszom azokra a huligánokra, mert mindig nagyon megtépázták szegény fákat.
Mintha az asszony egész lénye köré alig észrevehető fátylat húzott volna az emlékezés. Ebben a pillanatban ő is éppen annyira távolinak, mulandónak tűnt, mint a gyermekkori kert illata.
– A férjem tanárember volt, és mivel köztudottan imádta a virágot, a ballagó osztályoktól ital és egyéb, férfiaknak való ajándék helyett rendszerint nagy csokor orgonát kapott. Ez volt az ő személyes kérése, nemcsak önmaga miatt, hanem azért is, hogy a diákjai ne költekezzenek miatta. De a virág mellé mindig kapott valami értékesebbet is. Sohasem felejtem el azokat a nyár eleji estéket, amikor a lépcsőházban felhangzott a Gaudeamus, és egymás után érkeztek a lakásajtónk elé az ünneplőbe öltözött fiatalok. Ezek az alkalmak jelentették a férjemnek a pedagógusi munka legnagyobb elismerését. Az orgonaillatot hozó vendégek a nyugdíjazása utáni években sem maradtak el, ha éjjelizenét már nem is adtak, egy kiadós beszélgetés, útmutatás kedvéért évről évre felkeresték ebben az időszakban az egykori tanítványok. Aztán a betegségével ez is abbamaradt. Négy éve költözött el a földi világból, azóta ketten vagyunk – intett beszélgetőtársam a múltidézést sokatmondó tekintettel hallgató társa felé. – A házasságunk utolsó tíz évében olyan volt ez a kutya nekünk, mint a gyermekünk. De most már egyre jobban felcseréljük a szerepeket, inkább ő vigyáz rám, mint én rá.
A kávé elfogyott, és a második cigaretta is. Az asszony egyetlen pillantással jelezte a fehér bundásnak, hogy ideje indulni, és kísérője máris feltápászkodott. Az együtt töltött félórában egészen megfeledkeztem a frissen vásárolt virágokról. Igyekeztem én is hazajutni velük, hogy mielőbb vízhez jussanak. Másnap reggelre azonban – mintha csak igazolni akarta volna a kutyás asszony szavait – fáradt, illattalan álomba merült a megannyi lila szirom.
