Óratorony sárga mezőben

Születésnapi beszélgetés a 80 éves Sz. Kovács Géza képzőművésszel

– Kedves művész úr, gyümölcstermesztő, pirinyó kis faluból jöttem, az Erdőszentgyörgy melletti Vadasdról, ott élek, s szatyromban almát, körtét, diót, szőlőt hoztam Önnek ajándékba. Ezeket gyakran látom csendéleteken. Szokott csendéletet festeni?

– Ajándéka kedves és szép gesztus: a gyümölcs a természet csodálatos terméke. Ennek az ajándéknak szimbolikus jelentése van. Az alma a kíváncsiság, az érdeklődés ébresztője, ami miatt megtörtént az első bűnbeesés és kiűzetés a paradicsomból. A szőlő ajándéka a bor, ami végigkíséri az emberiség történelmét. A régebbi korok művészei és műgyűjtői szerették és értékelték az almához, a szőlőhöz kapcsolódó mitológiai, bibliai témákat. Lehetett arisztokrata, pápa, bíboros vagy gazdag polgár, értékelte, gyűjtötte a mitológiai és bibliai jeleneteket ábrázoló festményeket és szobrokat, és megrendelték a művészektől. Kár, hogy nálunk ma nincsenek ilyen mecénások, műpártolók. Ön azt kérdezte, hogy szoktam-e csendéletet festeni. Ritkán, de foglalkoztam csendélettel, főleg virágokat festettem. Feleségem szenvedélyesen szedi, gyűjti a mezei virágokat. Nagyon szép virágkompozíciót, csokrot szokott ezekből összeállítani, s ezeket többször is megfestettem. Fiatal koromban inkább rajzoltam csendéletet, ami azt jelenti, hogy formailag átértékeltem, más forma- és szerkezeti egységben fogalmaztam meg. 

– Az ön életrajzi adataiban és művei szignálásakor egy idő után megjelent az Sz betű. Mit jelent ez a betű ebben a kontextusban?

– Az Sz betűt megkülönböztető jelként használom a ‘90-es évektől. Ezt Banner Zoltán is tanácsolta, főleg azért, hogy ne tévesszenek össze más Kovács Gézákkal. Az ötlet egy magyarországi táborban, Kőteleken született, amikor Molnár Dénes úgy mutatott be, hogy Székelyszentkirályi Kovács Géza. Azóta használom az Sz-et, de szülőfalum iránti tiszteletből is.

– Hol van Székelyszentkirály?

– A Bosnyák-patak völgyében, Székelyudvarhelytől 6 kilométerre. Ha elindulunk a városból Csíkszereda felé, Bethlenfalván le kell térni balra: jön Kadicsfalva, Tibód, Szentkirály és Oroszhegy. Szülőfalum – a bölcső és környéke – számomra egy szép székely falu sajátos építészetével, környezetével, sok székely kapujával, amelyeket gyermekkoromban kötött kapunak hívtak, utalásként a szerkezetére. Talán e szerkezetek szépsége, a házakkal, az utcával, a fákkal alkotott egységes, harmonikus kompozíció inspirálta első rajzaimat, már középiskolás koromban. A százados fűzfák a patakparton, a toronymagas jegenyék – mint felkiáltójelek – mind-mind azt sugallták bennem: itt van Szentkirály. Amikor első rajzaimat elkészítettem, azt hittem, ez örökre létezni fog, az idők végezetéig, nem gondoltam arra, hogy egy fél évszázad alatt ekkora változáson megy át gyermekkorom faluja, ilyen gyorsan tűnik el egy ezeréves paraszti kultúra…

– Hol kezdte az iskolát? 

– Tibódban kezdtem és szülőfalumban folytattam, majd két év megszakítás után Oroszhegyen fejeztem be. Utána nehéz, de szép négy év következett a Marosvásárhelyi képzőművészeti középiskolában. Szép és barátságos volt a város: nagyon szép volt a Kultúrpalota, ahol a műtermeink voltak. Leszámítva az anyagi gondokat, a vásárhelyi iskola szellemisége rendkívül egészséges volt. Tanáraink – Incze István, Barabás, Bordi, Nagy Pál – azt mondták: ti lényegében azért dolgoztok, hogy egymástól tanuljatok. Nincs olyan versengés, hogy egyik lenézi a másikat! Aki jobban dolgozik, igyekszik és törekszik, azt kell követni. Volt egy egészséges versengési szellem a diákok között. Rendkívül kollegiális volt a kapcsolat a diákok és a szaktanárok között. Minden nyáron egy hónapot táboroztunk, kimondottan festőtábor volt. Ami nagyon nehéz volt, különösen az első tanév kezdetén, a létbizonytalanság, mivel a szüleim, a nagy beszolgáltatások és a súlyos adók miatt, nem tudták fizetni a bentlakást. Ennek folytán kérdésessé vált az ottlétem, már úgy döntöttem, otthagyom az iskolát, amikor Izsák Márton – a nagy tekintélynek örvendő szobrász –, az iskola igazgatója megoldotta a problémát. Utólag tudtam meg, hogy Nagy Pál festőművész is közbenjárt az érdekemben. Ő mondta: „Ezt a gyereket nem kellene elengedni, mert 100 évben egyszer születik ilyen jó rajztehetség”.

– Mi következett Vásárhely után?

– Kolozsvárra felvételiztem, a Ion Andreescu képzőművészeti egyetemre. Ott teljesen más volt. Nem tudtam románul, meg kellett tanulnom, nem volt ösztöndíjam, idegen volt a környezet. Kolozsváron ugyanazok az anyagi gondok gyötörtek, de egy jóérzésű adminisztrátor megoldotta a bentlakást. Aztán még mindig a marosvásárhelyiek – Sövér Elek, Márton Árpád, Plugor Sándor – segítettek, akik eladták munkáimat, s hozzájárultak, hogy statiszta és világosító legyek a kolozsvári Magyar Operában. Kopacz Mária, aki évfolyamtársam volt, Lászlóffy Aladárral hozott össze, s munkáimmal illusztrálták az Utunkat, amit elég jól megfizettek. Közben volt vagonki- és -berakás, amit szintén fizettek, s a konyhán is akadt raktározási és pucolási munka. Így, bár szűkösen, de biztosított volt a megélhetésem az egyetemen.

– Kire emlékszik a tanárok közül?

– Tanáraim közül Mohira, Kádár Tiborra, Szervátiusz Jenőre és Feszt Lászlóra emlékszem. Az évfolyamtársaim közül Kazinczy Gáborra, Fodor Leventére, Vittlinger Margitra, Kopacz Máriára, Suba Lacira, Kancsura Istvánra. Egy évvel előttem végzett Kákonyi Csilla, Plugor Sándor, Major Gizi, Márton Árpád.

– Mire képezték ki önöket az egyetemen?

– A negyedév végén életbe lépett egy törvény, hogy a festők és a grafikusok a tanügyben fognak elhelyezkedni, a szobrászok és a textil-kerámia szakosok pedig az iparban. Úgyhogy ötödéven pedagógiával bővítettük tudásunkat. 

– Hogyan történt a kihelyezés?

– Ez ’65-ben volt, Bukarestben. Kijelölték a helyeket. Kolozsvár és Marosvásárhely számunkra zárt város volt – mások számára nyitott. Én Segesvárt választottam, abból a meggondolásból, hogy közel van a szülőföldhöz, és jó a vasúti közlekedés. Akkor gyakran jártam Kolozsvárra és Bukarestbe kiállításokra, és még gyakrabban haza.

– Hogy érezte/érzi magát Segesváron?

– Nagyon szép város, de Kolozsvár után nehéz volt megszokni. Székelyföld után a másfajta építészeti környezet idegennek hatott. Úgy éreztem, hogy a szász kisebbség mellett mi még kisebbségibbek vagyunk. De a gyermekek szeretete közel hozott a helyhez, megfogott a város szépsége, és arra a következtetésre jutottam, hogy szeretem Segesvárt, de nem felejtem az otthont: a bölcsőt és környékét.

– Mondjon néhány szót a családjáról. 

– ’68-ban nősültem. Akkor nehezen lehetett lakáshoz jutni, két családnak adtak egy lakrészt. A kicsi szoba volt a miénk, a nagy szoba a másik családé. Közös volt a vécé és a fürdőszoba. Három iskolában tanítottam rajzot Segesváron, feleségem, Elvira óvodában dolgozott. Ő Udvarhelyen végzett, a tanítóképzőben. Így laktunk öt évet, s ’73-ban felajánlották, hogy megvehetjük a lakást. Megvettük. ’74-ben kislányunk született, aki a szülés közben meghalt. Több gyermeket nem mertünk vállalni.

– Mikor volt az első egyéni kiállítása?

– 1970-ben állítottam ki először 40 munkát, Segesváron. Lejött Vásárhelyről Szécsi Bandi és Balázs Imre, akik segítettek az anyag elrendezésénél. Túlnyomórészt rajzok voltak, nem a hagyományos nyelvezetre épültek, hanem egy sajátos lelki és formai megnyilvánulást öltöttek. Később ez az anyag megjárta Udvarhelyt és Székelykeresztúrt is. A kiállítást több jeles képzőművész is megtekintette, köztük Nagy Pál és felesége, Kemény Zsuzsa. Szécsi András a Vörös Zászlóban méltatta. Volt még kiállításom Vásárhelyen, az Új Élet szerkesztőségében. Ezt Balázs Imre, a lap grafikai szerkesztője rendezte ’76-ban. A megnyitón részt vett Sütő András is. Szintén akkor volt még egy kiállításom Marosvásárhelyen, a nagy galériában, a Kultúrpalota alatt, de nem engedték, hogy Bartis Ferenc magyarul mondja el a megnyitóbeszédet. Végül kiállítás volt, de megnyitó nem. Akkor kezdődött a megszorítások ideje. Amikor jöttünk ki, azt mondta Kiss Levente: te voltál az első áldozat… A fordulat előtt már voltak külföldi szerepléseim, méghozzá ex librisekkel. Betette az ember a borítékba az ex librist, megcímezte, s a posta vitte…

– Hová?

– Két országot föltétlenül meg kell említenem: Belgiumot és Franciaországot, Párizst. Belgiumba folyamatosan visszahívtak. Hívtak még a Csukcs-félszigetre – keleten, Oroszországban van –, Anadir városába. Persze nem jutottam el oda. Ezenkívül Torinóban, Linzben, Brassóban és Zalaegerszegen is kiállították a munkáimat, utóbbi helyen díjat is nyertem. A kiállításokról mindig elküldték a katalógust, amiből láttam, hogy mi születik a világban ezen a téren. A rajz és festés mellett készítettem metszeteket is. Az eddig használt dúcok száma megközelíti a százat. 

– Mi volt a célja, amikor elkezdett metszetet készíteni?

– Az, hogy szűkebb szülőföldem falvait végigjárva, mindenikről készítsek egy-két metszetet. Ezért vásároltam a Trabantot a ’80-as évek elején, de a benzinszűk időkben ez nem valósulhatott meg. Egy metszet nemcsak kordokumentum, hanem az érzelmileg, szellemileg átélt, tiszta ész produktuma, az érzékeny kéz munkája.

– Ez nem valósult meg, de mégis megörökített néhány híres házat, épületet…

– Valóban elkészült Tamási szülőháza négy-öt változatban, ezenkívül Benedek Elek kúriája, a marosvásárhelyi Bolyai-szobor a Bolyai középiskolával, a székelykeresztúri unitárius gimnázium.

– Van-e lelki kötődés a megmunkált anyag és az ember között?

– Van. A megmunkált anyag, legyen az fa, kő, textil, amely az ember keze nyomán formálódik, alakul, visszahat alkotójára: kölcsönösen hatnak egymásra. Amíg felépül egy ház, egy kapu, elkészül egy szobor, egy kép, a munkafolyamat alatt párbeszéd, érintkezés, kapcsolat jön létre az ember és a formálandó anyag között. Ennek a kapcsolatnak a minősége adja a munka értékét. A szeretettel, maximális alkotókedvvel és készséggel megmunkált anyag funkcionális, nagy értékké válik. Ez az érték adja meg a nyers anyagból létrehozott, új formai minőséget. Egy, a munkáját szerető ács, mikor végzett, megsimogatja a kifaragott gerendát. Gyermekkoromban még láttam, hogy az idős asszonyok tavasszal újratapasztják a télen lehámlott vakolatot, az utca sarát szalmával és trágyával vegyítve. Az a fiatalos lendület, amivel a tapaszt felrakták és elsimították puszta kézzel, azt sugallta: tudat alatt alkotnak egy olyan munkát, amelybe beletapasztják, belemodellálják érzelmeiket. Egy ilyen omladozó falból a jó fantáziával rendelkező megfigyelő több generációnak az életrajzát olvashatja ki. 

– Ön beleszületett a hagyományos kultúrájú székelyföldi világba. Mit kapott, mit örökölt tőle?

– Azt a szemléletet, hogy emberi léptékkel mérjem fel az életteremet. Kimondottan érdekelt az épített táj és a falu arculata. Abban nőttem fel, s engem mindig érdekelt a székely kapu, a székely ház, a székely falu képe. Ez egyedülálló világviszonylatban is! Annyira összhangban van a beépített környezet s ez a domborzati világ, hogy teljesen készen kaptam ennek a miliőnek a kompozícióját. Mindig ki tudtam választani azt, ami rendkívül izgalmas, szerkezetileg változatos, színben és formában érdekes. Sajnos, veszendőben van, nagyon átalakult ez az értékrend…

– Meg lehet állítani ezt a nagy romlást?

– Már nem! Késő…

– Gyakran látjuk alkotótáborokban. Miért szeret ilyen helyen dolgozni?

– A tábor közösségi munka. Minden közösségnek megvan a szelleme. Egy táborban a rokonlelkek találkoznak. Attól függetlenül, hogy ki mit csinál, a tábor arra készteti az embert, hogy dolgozzon és bizonyítson. A másik: az óriási tapasztalatcsere-lehetőség. Voltam Hajdúszoboszlón, Berekfürdőn, ahová külföldi művészeket is hívtak. Berekfürdőn voltak az USA-ból, Franciaországból, Kanadából, Japánból, Indiából. Mindenki hozza a maga művészetét. Ilyenkor új horizontot kap az ember, mert látja, mi történik a nagyvilágban művészeti téren. Ez nagyon pozitív eszme- és tapasztalatcsere! Nem baj, hogy nem tudtam szóba állni mindenkivel, mert ugye vannak nyelvi korlátok, de a művészet közös nyelv. Mi a munkánk által beszélünk egymással. Itthon pedig a saját gyökereinkhez megyünk vissza, és a felkínált, de eddig meg nem talált értékeinket kutatjuk.

– Amikor utazik, mit visz és mit hoz?

– Az összehasonlítási alapot. Mikor megláttam a csodálatos katedrálisokat Párizs környékén, a tökéletes technikai kivitelezést, akkor összehasonlítottam a mi világunkkal, ami sokkal egyszerűbb, puritánabb, józanabb és gazdaságosabb. Mert nekünk nem voltak gyarmataink, nem volt annyi pénzünk, hogy olyan művészi alkotásokat hozzunk létre, mint Nyugaton. Nem arról van szó, hogy a mi mestereink nem lettek volna képesek erre, hanem hiányzott a háttér, az anyagiak. Az akkori és a jelenlegi anyagi körülményekhez viszonyítva építkeztünk, és hoztuk létre ezt a világot, ezt a művészetet, ami a miénk. Ha végigjárjuk a templomokat, mondjuk a székelyderzsit, és a falfestményeket nézzük, látjuk, hogy a maga nemében ugyanaz a belső, lelki kisugárzása és műértéke van, mint a másiknak, az annyira tökéletesnek, amely két-háromezer kilométerrel odébb készült. Nálunk a szász építkezés is sokkal puritánabb, sokkal egyszerűbb, mint az, ami Németországban van. Emberi léptékkel mérve ez emberre szabottabb, mint az ottani. Így érzem én. Sokan azt kérdik: hol van a miénk amellett…? A miénknek is megvan az értéke: az a szellemi érték, amit kisugároz. 

– 2018. október 16-án töltötte a 80 esztendőt. Isten éltesse! Mit kívánt születésnapjára?

– Egészséget – ez a legfontosabb! Szeretnék még egy fametszetsorozatot készíteni, mert van hozzá körtefám, rajzolni és festeni szeretnék. Most már másképp fogom fel eddig megalkotott világomat: be akarom építeni az embert és a figuratív kompozíciót is a munkáimba. Ezt már csináltam, de folytatni szeretném. Szeretnék egy olyan mecénást, aki a székelyföldi táboroknak építene egy olyan képtárat, amely a meglévő és a következő években megszületendő művészi munkáknak adna otthont. Mert ezek a műalkotások otthon nélkül hontalanná válnak.

– Úgy érzi, hogy köszönettel tartozik valaki(k)nek azért, amit művészi pályáján elért?

– Feleségem folytonos biztatásán kívül utólag köszönetet szeretnék mondani mindazoknak, akik segítettek művészi tevékenységemben. Elsősorban Nagy Miklós Kund művészeti írónak, aki nemcsak a marosvásárhelyi kiállításokat, de a régeni, dicsőszentmártoni, székelykeresztúri és székelyudvarhelyi tárlatokat is megnyitotta, munkásságomat méltatta. Továbbá írásaiért, amelyekben ráérzéssel és magas szintű szakmai hozzáértéssel írt művészetemről, Banner Zoltánnak, a Műterem kötet szerzőjének. Hasonlóképp Dudás Lászlónak, Voit Katalinnak, Györfi Lászlónak és Gál Editnek első katalógusomért, továbbá a 75. születésnap alkalmával készített portréfilmért. És köszönettel tartozom Farkas Miklós kollégámnak, a segesvári Gaudeamus Ház vezetőségének a 75. születésnapi rendezvény megszervezéséért, valamint Nagy-Korodi László tanárnak, aki rajzaimat naptárok készítésére használta fel. És mindazoknak, akik úgy érzik, hogy valamilyen módon segítségemre voltak…