Ophelio Barbaro búcsúzik
Elég a játék!... Add a zálogom,
Add vissza már ribanc reményemet,
Mit szűk idő szívéhez úgy szorongat,
Mint sanda gyermek ámult rongybubát,
Kit összecsókol, altat, áltat, óv,
De néha megszid, eldob, ráncigál,
Szeszélyesen tapossa alja sárba,
De mégsem adná semmiért... Mi is
Rosszul szerettük egymást, kedvesem,
Rosszkor kívántuk egymást meg galád,
Kis fattyú korban, mely fukar szeretni,
mert képtelen s lágy szépet nemzeni:
Nem ért csodákhoz, új varázslatokhoz,
Mert számító, szemforgató, rideg
Erényekkel legőgölő bitang,
Eszményekkel vigéckedő csaló,
Ki eltúrkálgat eszmék szennyesében,
Pökhendi képpel váj hazug piszokba,
S megél a szellem görcsösült szemetjén.
Rosszkor szerettünk, rosszkor gyűlöltünk:
Rossz, rossz kor ez, bocsásd meg, szűzi némber,
Hogy benne mind-mind rosszabbak leszünk,
Romlékonyabbak, mint a földkerekség,
Mely almaként ring pördülőn a légben,
S a puszta semmi ágbogán fityegve
Rohad belül, s kívül más színt mutat,
Mikéntha férgek színjátéka volna!
Ekképp az elme vétkesebb a húsnál,
A szó csupán a szolgaság lotyója,
S csak színlelő nyelv pönget önszerelmet,
Hisz kapható hatalmi kurvaságra.
S a lélek, hogyha szajha lángra gyullad,
Dilettáns céda módra dörgölőzik,
S magát riszálva cafkákhoz tapad –
Rögvest rühös lesz, elringyósodik.
Nagyobb rimává válik nálad is,
Ki már ripacskos hősi harsogóknak,
Heveny senkiknek árulod magad,
Olcsón s fennkölten, mint a közmerevgörcs
Vagy népmorálba tespedt elmekórtan,
Te repedtsarkú, Tháliám, szerelmem.
Kovács András Ferenc
