Ötven esztendő
2024-01-15 15:00:00
- Kuszálik Péter
… alatt sok minden történhet és változhat meg. Példának okáért azt mesélem el, hogy ötven évvel ezelőtt – 1974 januárjában – a máriaradnai templom melletti kaszárnyában töltöttem az időt, és számoltam a hátralévő napokat. Különben az idő akkor is ugyanolyan nyugalommal csörtet árkon-bokron át, ha ötszázan sürgetik, vagy ha ezren. A lőtérre menet és jövet hazafias nótákat énekeltünk; a „kaszárnya kapuja lyukadjon ki” nem szerepelt a repertóriumban (talán azért, mert nem volt elég hazafias?).
Egészen tűrhető volt az ellátásunk, tekintve, hogy abban a műintézetben tartalékos tiszteket képeztek ki. Az ebédet nem csajkából, hanem kerámiatányérból ettük: a levest a mélyből, a másodikat a laposból. Kés, villa, kanál, kancsó víz, poharak. Általános szokás volt, hogy a konyhaszolgálatosok aznap nem ettek, mert látták, hogy miként készült az ebéd. (Az okos konyhamalac mindig gondoskodik arról, hogy ne korogjon a gyomra. Az életfilozófiám addigra már nagyjából kialakult, megtanultam azt is, hogy aki éhen marad a terített asztal mellett, az magára vessen. Amikor sorra kerültem ’konyhásnak’, akkor mindig megettem két nyers tojássárgáját, cukorral kikavarva. Nem rossz annak, aki szereti.)
A délutáni szilenciumok idején nyilván mással foglalkoztunk, nem a tanulással. Az egyik csemete kitalálta, hogy állítsuk össze az USA államocskáinak a listáját. Az első harmincat gyorsan összehoztuk, utána csökkent az iram, de a katonának veleszületett szokása mindent megoldani, különben fogságba esik vagy éhen hal. Mindenki a fővárosi pártlapot bújta (tíz példányt hoztak mindennap, hadd okosodjunk), mert a hátsó oldalon – ilyen-olyan nemzetközi hírecskék között – rá lehetett bukkanni egy-egy hiányzó amerikai államnévre. Ezzel is telt az idő, s talán a lista is összejött. Márciusban leszereltem, beálltam az iparba. Albérlet, kantinkoszt stb.
Az 1974-es esztendőnek volt még egy kiemelt eseménye (most, e cikk kedvéért emeltem ki a többi közül): megjelent Kovács Kati egyik jó nótácskája. Csak két és fél perc, s nem is David Gilmour szólózik benne, ám a szövege igen jó: Adamis Anna írta. A címe: Tanítsd meg a gyerekeket. Idézem a legjobb részeket: „Lépni tanítsd a lépteddel! / Nézni taníts a szemeddel! / Adni taníts a kezeddel, / Minden percben ezerszer.” – „Kérni taníts szavaddal. / Élni taníts magaddal.” „Tanítsd meg a gyerekeket! / Mondd el, az élet miről szól! // Fogd a kezét, ha fáradt. / Gyógyítsd meg őt, ha lázas. / Hinni tanítsd magában. / Segíts rajta bajában! / Védd meg mindig karoddal, / Útját mutasd az utaddal. / És ha felnőtt: engedd el! / És ha elhagy: szenvedd el!”
Nyilván a saját gyermeke(i)dről szól a nóta, mert a szomszédét nem szabad ’nevelni’ (1974-ben sem, ma aztán pláne; ha rászólsz valami görénység miatt, számíts rá, hogy rendőrért fog kiáltani).
Az ’ötven esztendő’ – és a tanítás jegyében – egy másik emlék. 2016-ban volt az ötven éve érettségizett diákok találkozója Kolozsvárott, a hajdani piarista főgimnáziumban (ma Báthory Líceum). Nagy szerencsémre oda járhattam iskolába, és Tellman Jenő – alias Csocsó – volt a fizikatanárom. Azon a találkozón két, feledhetetlen dolgot említett: (1) Székely Ferenc igazgatónk karakánságának és kitartásának köszönhettük azt, hogy a suli megtarthatta a ’függetlenségét’, így sikerült az iskola hagyományait és szellemét is életben tartani; (2) nem a fizika vagy a matek volt a legfontosabb tantárgy, hanem a magyar nyelv és irodalom.
Mi – ötvenes véndiákok – elfogadtuk a tanár úr intelmeit és megállapítását, s nem csupán azért, mert a diákok szent kötelességei közé tartozik az efféle (hálaadó) gesztus. Akkor eszembe jutott, hogy 1990 márciusa után mily sűrűn forgattuk Reményik Sándor verseskötetét, s bizony mondom: ma sem ártana, ha néhanapján föllapoznánk, például Az ige című versét: „Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek, / És áhítattal ejtsétek a szót, / A nyelv ma néktek végső menedéktek, / A nyelv ma tündérvár és katakomba, / Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek! // E drága nyelvet porrá ne törjétek, / Ne nyúljon hozzá avatatlanul // Senki: ne szaggassátok szirmait / A rózsafának, mely hóban virul. / Úgy beszéljen ma ki-ki magyarul, / Mintha imádkozna, / Mintha aranyat, tömjént, myrrhát hozna!” Stb.
Az én érettségi vizsgám előtt száz esztendővel ezt olvashatták a helyi hírlap előfizetői: „Ha többet nem, legalább az algimnáziumot minden polgár kijáratja gyermekével, s e nagyra becsülendő jó szokásnak az az eredménye, hogy a városban minden polgár írni, olvasni s kissé számolni tud, s mi a legnevezetesebb, hogy Csíkszéktől Pozsony vármegyéig az egész magyar területen legtisztábban s legjobban beszélnek magyarul Marosvásárhelyen. Itt van legszabályosabb hangsúlyozás, legkevesebb vidéki vagy tájszólás, s az itteni nép beszéde jár legközelebb az irodalmi nyelvhez” – írta Deák Farkas a Székely Néplap 1866. júl. 7-i számában. (Mivel e témával kapcsolatban magunk is kissé elfogultak vagyunk, nem vitatjuk a szerző véleményét.)
Házi feladat a kedves olvasónak: tessék megkeresni és elolvasni a következő verset – Reményik Sándortól – : Ha nem lesz többé iskolánk… (Akinek nincs kötete, az interneten is megtalálhatja.)
